Jókai után a legnépszerűbb magyar író – Fekete István emlékezete

Rendkívül termékeny és népszerű alkotó volt, társadalmi regényt, elbeszélést, ifjúsági könyvet, számos állattörténetet írt. Az 1825-ben, kétszáz évvel ezelőtt született Jókai Mór mellett máig a legolvasottabb prózaírónk. Megbízható adatok szerint könyveit 8,7 millió példányban adták ki.

Fekete István édesapja, Fekete Árpád tanító, iskolamester és gazdálkodó volt. Édesanyja Sipos Anna. Szüleinek első gyermeke volt. Később öt testvére született, közülük kettő kiskorában meghalt.

Első jelentős írói sikerét 1937-ben aratta, A koppányi aga testamentuma című történelmi regényével, amely első díjat nyert az Országos Gárdonyi Géza Irodalmi Társaság regénypályázatán.

A történet 1586-ban játszódik, a török hódoltság idején, Somogyban. Főhőse egy végvári vitéz, Babocsai László, akinek édesapját a koppányi aga, Oglu párviadalban megölte. Lászlót fűti a bosszúvágy, és egy újabb párviadalban kioltja Oglu életét. Itt azonban megszakad a vérbosszú láncolata, s a történet váratlan fordulatot vesz: a haldokló aga keresztény feleségétől született leányát, Zsuzskát Lászlóra bízza, aki hazaviszi őt édesanyjához. Babocsai Gáspárné ellenségesen fogadja férje gyilkosának gyermekét, de lelkét megérinti az árva szelídsége. Irgalmas szeretettel veszi gondjaiba, saját lányaként neveli. Testvéri szeretet alakul ki az új koppányi aga, Szinán fia, Szahin és László között is. Mindketten az osztrák császár zsoldoskapitánya, a vérszomjas Kales Rudolf fogságába esnek. A közös szenvedés és kiszolgáltatottság felébreszti bennük az egymás iránti szolidaritást, és életre szóló barátok lesznek. Fekete István érzékletesen ábrázolja a félhold és a kétfejű sas között túlélésért küzdő Magyarország védtelenségét, a helyzet változékonyságát. A romlatlan természetben élő Kis Máté így válaszol arra a kérdésre, hogy nincs-e kedve a vitézi élethez: „Nem tudom, uram. (…) Nehezen hagynám itt a berket, aztán meg azt sem tudom soha a magam buta fejével, ki az ellenség, bár sokat törtem már ezen a fejem. Néha a törököt vágjátok, néha a németet, néha mind a kettőt. Magyar jobbágyokat kardra hánytok, mert a töröknek adót fizet, aztán elmentek, és mulatoztok a törökkel, mert – ti azt mondjátok – békesség vagyon a török császárral. Idejöttek a vallonok nektek segíteni, és levágnak benneteket… Mondom, uram, (…) mindez nem fér az én fejembe, hát inkább annak maradnék, aki vagyok.”

Első kiadás (1937)

A Zsellérek című, 1939-ben megjelent regénye első díjat nyert a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda pályázatán. A könyv egy falusi gazda fiának, Zsellér Péternek és a faluban jelentős hatalommal bíró tiszttartó fiának, Ughy Lászlónak a barátságát írja le 1914-től, első gimnazista koruktól férfikorukig, az 1930-as évek közepéig. A regény a két fiú párhuzamos életének tükrében, a kisemberek, kisközösségek szemszögéből ábrázolja az első világháború előzményeit, folyamatát és lélekromboló következményeit. Fekete István hitelesen és érzékletesen írja le a Tanácsköztársaság rémtetteit. A regény különösen megrázó fejezete, amikor az ökrei áráról alkudozó, a kormányt bíráló parasztot felakasztják. Ez az utolsó fohásza: „Isten!” Az ország fővárosa rettegésben él: „Pest vonaglott. Éjszakájában teherautók dübörögtek, nem tudni, honnét, és nem tudni, hova. Ha valaki eltűnt, nem beszéltek róla. Vigyázni kellett a szóra is.” A terrort törvényerőre emelő hatalom bukása utáni időszakról pedig ezt olvashatjuk: „Tudtam, hogy szabad már az utam, tudtam, hogy a törvény újra törvény, az imádság újra imádság lett. Tudtam újra, hogy a börtön: börtön, a templom: templom. Tudtam, hogy a házunk a miénk, és amit arattunk, az is a miénk. Éreztem, hogy jó lesz tanulni, többet tudni, mint a többiek, és éreztem, hogy az elmúlt idők most vették le hideg, halott kezüket szívemről.”

Az 1945 után hatalomra került kommunisták soha nem bocsátották meg Fekete Istvánnak, hogy nyíltan leleplezte a kommün irgalmat nem ismerő erőszakosságát. Az ÁVO megkínozta, kiverték az egyik szemét, és szétverték az egyik veséjét, majd hajnalban egy katonai kocsiból kidobták a János Kórház mellett. Két járókelő találta meg. 1949-től nem volt állása, uszálykísérőként és patkányirtóként is dolgozott.

1948 és 1955 között könyve sem jelenhetett meg. Ennek oka a Zsellérek című regénye volt, ami csak 1991-ben jelenhetett meg újra, de még akkor is csupán cenzúrázva. A mellőzöttség éveiben az Új Ember és a Vigilia adott teret írásainak.

Fekete István állatokról szóló számtalan műve közül talán a Vuk című kisregénye a legismertebb és a legnépszerűbb. 1940-ben jelent meg először, a Csí című gyűjteményes kötet egyik írásaként. Önálló kötetben először 1965-ben adták ki. A Vuk egyszerre állattörténet és fejlődésregény, stílus és jellemábrázolás tekintetében is túlmutat a gyermekeknek szóló mesén. Gyönyörű költői leírással kezdődik: „Lefelé hajlott a nap. Búcsúzóul betekintett még az erdőbe, hol hosszúra nyúlt az árnyék, és a szelíd szemű gerlék halkan kurrogtak. Vörös fényben úszott a fák dereka; hazafelé zümmögtek a méhek, és csengő madárdal fuvolázott ezer hangon. Aztán halkult az ének. (…) A feketerigó is álomra készülődött. Fuvolája halkan szólt már, tétován, és szerte a fészkekben az énekesek éppen szemüket akarták lehunyni, amikor felrikoltott a rigó hangja vészesen, szaggatottan, és meglapult minden élet a fészkek árnyán. A nagy csendbe csattogva vágott bele a rigó izgatott kiabálása, és az egyik bokor alól kiballagott Kag, aki réme volt a környéknek.”

Kag egy népes rókacsalád feje. Szerelmetes asszonyával, Innyel szürkülettől hajnalhasadtáig vadásznak, hogy eltartsák nyolc, örökké éhes kölyküket. „Kag türelmes volt. Jó férj.” Egyetlen cél vezérli: hogy gondoskodjon a családjáról. Áldozatra és lemondásra is hajlandó azért, hogy szeretteinek több falat jusson az elejtett zsákmányból. A rókacsalád élete zaklatott, állandó veszélyben élnek, legfőbb ellenségük a Simabőrű Ember. A bosszúálló vadászok ugyanis gyakran hajtóvadászatra indulnak a baromfiudvart megdézsmáló rókák ellen. Az egyik ilyen akció során feldúlják a rókavárat, s a két rókaszülő és hat kisróka is elpusztul. Vukot azonban, mint aki a legtöbbre hivatott, anyja még a vadászok jövetele előtt kimenti, egyetlen életben maradt testvérét pedig a falu egyik vadásza veszi magához, azzal a céllal, hogy megszelídíti és házőrzőt nevel belőle, hasonlóan a rókák által árulóknak tartott kutyákhoz.

Első kiadás (1965)

Vuk örökölte nagyapja legendásan híres vérét, kivételes szimatát és vadászszenvedélyét. Ennek köszönheti a nevét is, amelyet apja a nagyapára való tekintettel adott a különlegesen mozgékony kis rókakölyöknek: „Vuk lesz a neve, mint az öregapjának.  (…) Vuk, ami annyit jelent, hogy minden rókának félre kell állni az útból, ha vadászatra indul.”  A gondoskodó szüleit és szerető testvéreit elvesztő kis Vuk azonban teljesen védtelen. „Lapult a tóparton a sásban, és várta anyját, aki nem jött. Hiányoztak testvérei, akikkel játszani szokott. (…) Az éhség karmai mintha tüzesek lettek volna. (…) A kisróka remegett az izgalomtól. (…) Elindult, megállt, újból elindult, és a végén nyüszítve sírva fakadt.” A sötét erdő ezerféle veszélyt rejteget egy gyenge és gyámoltalan kisróka számára. Vuk fokozatosan ébred rá kiszolgáltatott helyzetének tudatára: „Kag fia vagyok… és még kicsi vagyok. Segítsetek Vuknak, a kisrókának!”

Ebben a vészhelyzetben igazolódik a közismert mondás: ahol legnagyobb a szükség, közel a segítség. Váratlanul felbukkan Vuk nagybátyja, Karak, mintegy az isteni Gondviselést jelképezve. Eddig magányosan élt, mással nem törődött, de most felébred benne a felelősségtudat árvaságra jutott unokaöccse iránt, s oltalma alá veszi. Hamar felismeri, hogy Vuk nem tud még a szülei pusztulásáról, ezért így vigasztalja: „Iny, az anyád nem jöhet érted. Engem küldött. Velem kell jönnöd.” Amikor pedig a néhány hetes Vuk „szipogva” közli vele, hogy a közelben van Tás, a Simabőrű Ember által lelőtt kacsa, azonnal felismeri a kölyökróka különleges adottságait: „Az öreg Vuk vére! Még ki sem látszik az idei fűből, és ilyen orrot… Karak, vén róka… kincset kaptál, úgy vigyázz rá!” Karak számára egyértelmű, hogy rendkívüli gonddal és odafigyeléssel kell nevelnie Vukot, óvnia a meggondolatlan cselekedetektől, s a helyes irányba terelnie, hogy kibontakoztathassa nem mindennapi tehetségét. Karak meggyőződése, hogy Vuk „első lesz a rókák között”. De nem mondja ki ezt nyíltan, nehogy Vuk elbízza magát, és elkényelmesedjék. Önálló feladatokat is ad neki, hogy kipróbálja erejét, ügyességét, és felismerje korlátait, azt, hogy miben kell fejlődnie: „Eredj, és próbálj Unkát (békát) fogni. (…) Ha valami baj van, csak kiálts.” Karak mindig ott van Vuk mögött, hogy szükség esetén segítse.  

Karak nem féltékeny a kisróka rendkívüli leleményességére, gyorsaságára. Inkább örömmel és büszkeséggel tölti el, hogy Vuk ilyen rohamosan fejlődik, s lassan túltesz rajta, a tanítómesterén, és hasonlóvá válik nagyapjához, „aki első volt a rókák között”.

Vuk emlékeiben csak homályosan villannak fel a korán elvesztett otthon bensőséges képei, az érzések azonban örökre megmaradnak benne: „Bőre alatt végigfutott valami hidegség, és a régi otthon emlékei ködösek lettek és fájók. Üres szél fújt el mellette, melyből hiányzott Iny melege, Kag erőssége, testvérei játéka. (…) Vuk leült a szakadék szélén, és belenézett a sötétségbe, mely ismerős lett neki. Mintha sok-sok éven át járt volna benne, pedig Vuk csak azon a tavaszon született. Ám járták a fekete éjszakákat, Kag és a többi rókaősök, és Vukban világos lett az örökség, mintha emlékekre emlékezett volna. (…) Csendesen ült, maga elé nézett, és homályos érzéseiben az árvaság szomorúsága bujkált.”

Vukban megvan a készség az önfeláldozásra. Ez mutatkozik meg abban, amikor Karakkal együtt kiszabadítja a Simabőrű rabságából a ketrecbe zárt húgát, Inyt, vállalva annak a veszélyét, hogy a vadász lelövi. Az idő előrehaladtával pedig egyre inkább ő gondoskodik a lassan megöregedő és gyengülő Karakról: „Az én zsákmányom a tiéd, nemcsak most, de az lesz akkor is, ha meglassúdsz, s az öregség elvásítja fogaidat.” 

A könyvben az állatok emberi tulajdonságokkal vannak felruházva, alakjukban olyan fontos értékek jelennek meg, mint a szabadság, szolidaritás, irgalom, szeretet, önfeláldozás, a másokról való gondoskodás.

A kisregény arról szól, hogyan bontakoztatja ki az adottságait egy kivételes tehetségű, szüleit és testvéreit elvesztő rókakölyök, eleinte nagybátyja gondoskodó szeretetétől kísérve. Vuk története fejlődésregény is, a felnőtté válás története: a kisróka útja rögös, sok küzdelem árán tanulja meg, miből áll a rókalét, s hogy a tehetség nem csupán áldás, de felelősséggel is jár. Vukra végül rátalál a szerelem, a szépséges rókalány, Csele lesz a társa. Így megvan a remény arra, hogy „fiai folytatják, ha ő beleszakadna a homályos semmibe. A rókák szabad népe nem vész el”.

Fekete István kisregényéből megismerjük, miképp boldogul egy róka az állatvilágban, ahol az üldöző és az üldözött szerepében egyszerre kell megállnia a helyét. Ugyanakkor az állatok szemszögéből látjuk magunkat, az embert, s így azt is megtanulhatjuk, hogy nem élhetünk felsőbbrendűen, az állatokon uralkodva, hiszen átélhetjük, mit érezhet, mit gondolhat az az állat, akinek élete – és családjának sorsa – felől az ember dönt, önkényes akarata szerint. Elgondolkozhatunk azon is, hogy mennyire igaz ránk: „Az emberek (…) egymást gyanúsították a tyúkok és kacsák ellopásával, és mérgesek voltak nagyon, mert az emberek nemcsak a rókáktól irigyelték az ennivalót, de egymástól is. (…) A Simabőrű Ember (…) nem tud csendben lenni. Teleordítja az egész erdőt, és azt hiszi, minden őérte van. Megöl mindent, és mi csak tőle félünk.”

Fotó: Fortepan / Hunyady József (portrék), Wikipedia (könyvborítók); Lambert Attila (A képek a dombóvári Fekete István Múzeumban készültek)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. június 22-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.