Jon Fosse Nobel-díjas író és a katolicizmus

Jon Olav Fosse nynorsk nyelven (szó szerint „újnorvég”, egyike azon két hivatalos nyelvnek, amelyek együttesen alkotják a norvég írásos nyelvet – a szerk.) írott, gazdag életműve sokféle műfajt ölel fel a színdaraboktól és regényektől, a versesköteteken, esszéken át a gyerekkönyvekig. Műveit több mint negyven nyelvre fordították le, magyarul is több kötete olvasható, többek között a Trilógia (Álmatlanság, Olav álma, Esti dal) és a Szeptológia, illetve színművei (például Valaki jön majd) is elérhetőek. 2010-ben megkapta a Nemzetközi Ibsen-díjat, 2015-ben pedig az északi országok legfontosabb művészeti elismerését, az Északi Tanács Irodalmi Díját.

Sikeres író, drámaíró volt már, amikor 2012-ben fordulóponthoz ért az élete: abbahagyta az ivást, katolikus hitre tért, és hamarosan újra megnősült. Nem ment el többet a saját darabjai előadásaira, és nem vett részt a színházi munkában sem. Úgy döntött, visszavonul a drámaírástól egy időre, szerette volna teljesen a családjának és a regényírásnak szentelni magát.

Ez az időszak jelentette írói munkásságában az átmenetet az úgynevezett lassú próza felé, amelynek kiteljesedése a Szeptológia. Olyan mű megalkotására vágyott, amely nem igényli a színház drámai intenzitását. „Valami olyasmit kerestem, amiben mindennek ideje van, és hosszú szakaszokban folyhat. Lenyugtatni az írásomat; hogy elpihenjek az írásban. Ezért abbahagytam a színházat, és abbahagytam az ivást is. Aztán a dramaturgiához mégis visszatértem. Mindegyik tapasztalat táplálta a másikat.”

A műfaji sokféleség ellenére alapvetően két dolog jellemzi Fosse írásait: az első technikai jellegű, az ismétlések, amelyek valójában látszólagos ismétlések, mert Fosse egy-egy kicsiny elemet, részletet megváltoztat, és még ha első pillantásra bizonyos mondatok azonosnak is tűnnek, nem ugyanazok. A második elem az íráshoz való hozzáállást érinti, és ennek a hozzáállásnak a jelenlétét minden más dologban: mintha Fosse valami kimondhatatlant vinne bele az írásába – ami a költészet és a vallás jellemzője is.

Az író 2012-ben katolikus hitre tért, ennek hatása írásaiban is tükröződik:

„Úgy érzem, hogy az írásomban – mondta a New Yorkernek adott interjújában – van egyfajta kiengesztelődés. Vagy hogy katolikus, keresztény szóval éljek, a béke”.

Fosse 1959. szeptember 29-én született Haugesundban, egy kisvárosban Norvégia nyugati partvidékén, és Strandebarmban nőtt fel, a festői szépségű Hardanger-fjordon. Norvégia azon részén főként a protestáns felekezet van jelen. Könyveiben gyakran felbukkan Isten és a hit témája. A Reggel és este című művében így ír az el nem tűnő szavakról:

„Isten szava és lelke mindenben ott van. Isten létezik, de nagyon messze van és egészen közel, mert minden egyes emberben jelen van”.

„Ha igazán hívő vagy – folytatja a New Yorkernek adott interjúban –, nem dogmákban vagy intézményekben hiszel. Ha Isten valóság a számodra, akkor más szinten hiszel. De ez nem jelenti azt, hogy nincs szükség dogmákra és vallási intézményekre. Hogy a hit misztériuma kétezer éven át fennmaradt, az azért van, mert az egyház intézménnyé vált. Szükség van egyfajta közös megértésre. Úgy érzem, hogy a világban, amelyben élünk, a hatalmak gazdasági hatalmak, és nagyon erősek. Ők irányítanak mindent. Vannak erők a másik oldalon, és az egyház is ezek közé tartozik. Ahhoz, hogy az egyház létezzen – és a Katolikus Egyház a legerősebb közülük –, valamiképpen erősíteni kell a katolicizmust. Az Egyház véleményem szerint az antikapitalista teológia legfontosabb intézménye. Az irodalom és a művészet is ilyen intézmények, de nem olyan erősek, mint az egyházak.”

A Los Angeles Review of Books számára 2022-ben adott interjúban a kérdező visszautalt egy esszéjére, amelyben azt írta:

meg kell próbálni legyőzni a nyelvet, túl kell lépni rajta, hogy ne legyen többé különbség, és el lehessen jutni Istenhez.

Valóban csak nyelv nélkül juthatunk közelebb az istenihez? – hangzott a kérdés, amelyre így válaszolt: „Nagyon félek az Isten szó használatától. Ritkán használom, és soha, amikor arról beszélek, hogyan írok. Isten túl sok nekem ahhoz, hogy beszéljek róla. Amikor sikerül jól írnom, akkor van egy második, néma nyelv. Ez a néma nyelv elmondja, miről szól az egész. Ez nem a történet, de hallani lehet mögötte valamit – egy néma hang beszél. Ez az, ami miatt jól működik számomra az irodalom.”

Forrás: Avvenire; Huffingtonpost; MTI

Fotó: Avvenire

Magyar Kurír
(tzs)