Kényes egyensúlyok – Puccini100

Sokat foglalkozom vele, számtalanszor írtam róla. A foglalkozás ez esetben nem is elégséges kifejezés, hiszen nem valamiféle távolságtartó, pártatlan szakemberként kutatom. Úgy vagyok ezzel, ahogy az ember a családjával, a legközelebbi barátaival, a lelki rokonaival: állandó jelenben, együtt lélegezve vele. Puccini ott van az általam sokat emlegetett művész mesterek, a kiválasztott közvetítők sorában, az első tízben, akiknek működése, logikailag megmagyarázhatatlan „hatásmechanizmusa” önmagában istenbizonyság. Akik a művészetekkel a tényanyagokon túl „vertikálisan” is foglalkoznak, tudják, érzik, hogy a legerősebb spirituális élmények, a tisztító katarzisok kevéssé a kötelességszerűen letudott szakrális események közben következnek be. A művész(et) adta közvetlenség láttatóbb, nem zárt tabernákulum. Sőt, úgy látszik, manapság már vagy még igazán csak a magas művészet képes biztosítani a transzparenciát, a tisztább látás képességét. A művészet foglalata a még a tragédiákat is transzformálni képes örömhír; ősképe, ideája, forrása pedig a krisztusi példabeszédek sora. A művész, az alkotó nem ismételget, nem eljátszik egy rítust, nem külsőleg érveli, hanem – akarva s néha akaratlan is – „példabeszédek” útján bizonyítja és felfedi a misztériumot.

Mindig megindít Puccini idealista humanizmusa. Jóllehet műveinek egy része a zenei naturalizmus, a fájdalmas rögvalósággal számoló verizmus jegyében fogant, figurái nem mellőzik a romantika naiv, tiszta heroizmusát. Azzal viszont, hogy Puccini a valóság fölöttin teszi (még) szebbé az emberi tulajdonságokat, az átélt érzelmeket, szinte valamennyi általa feldolgozott témát egyfajta példázatként a zene által az éteribe, sőt a Suor Angelica zárójelenete esetében egyenesen a mennyei szférába emeli. (Azzal a tíz perccel pedig felülírja a „hangzó irodalom” néhány száz évének teljes egyházzenei és oratóriumtermését.)   

A Lidércek és az Edgar vad(romantikus)ságától a Bohémélet lélektani pókhálófinomságán át a Turandot grandiózus orientalizmusáig térben, időben és stílusalakulás vonatkozásában olyan óriási utat tesz meg, amelyhez hasonlót előtte kevesen, s csak a legnagyobbak a zenetörténetben. Egyszerre az olasz zenedrámai tradíciók folytatója, továbbvivője, kiteljesítője, híd alkotók és korszakok között, és folytonosan kísérletező újító. Ha a műfajt érintően csak egyetlen géniuszt emelhetnék ki, az biztosan az összegző és beteljesítő Puccini lenne. A szűkszavú lélekbúvár Janáček, valamint a „gigantomán” Mahler és Richard Strauss mellett azok közé tartozik, akik a kifejezés terén, illetve az előadói apparátus tekintetében a végtelenre nyitották a már mindenre képes, de a még „élvezhető” zene horizontját. Ő volt az utolsó, aki a „modernizmus” eszköztárát a saját céljai érdekében tudta felhasználni. Szemben azokkal a következő komponistanemzedékekkel, amelyek a zenét már jóformán csak az aktuális, sokszor direkten irritáló irányzatoknak való szolgai megfelelés és a – művészileg sekélyes, ám álságosan megidealizált – kísérletezések terepének tekintették. Ezzel nyitva szakadékot az alkotók és a befogadók között, ami után egy hosszú – remélhetően lassan véget érő – időszak következett, amikor a megszületett művek többsége a szerzőn és szűk körén, rokonain és tanítványain kívül már senkit sem érdekelt.

Puccini egyszerre romantikus, verista, impresszionista, modernista; melankolikus és érdes, komoly és groteszk, cizellált és vaskos, egyszerű és bonyolult... Hagyjuk a slágeráriákat, elég csak a Lidércek, az Edgar, a Manon Lescaut, a Madama Butterfly vagy a Suor Angelica intermezzóit, átvezető zenéit meghallgatni ahhoz, hogy kiderüljön: ő nemcsak a benső szépség utolérhetetlen ábrázolója, hanem az atmoszférateremtés, a hangszerelés legnagyobb mestere is. Érdemes volna tanulmányt írni Puccini természetzenéiről: a hajnalokról, reggelekről, éjszakákról, az ezüstös holdfényről, a napsugár fényezte forrásvíz tisztaságáról, a madarak röptéről, az épp emlegetett állatokra utaló fifikás motívumairól, elképesztő „jellemrajzairól”… Ugyanígy sorba vehetnénk nagyvárosi hangképeit is az álmos római harangoktól Nagaszaki ébredésén, Párizs hajókürtös, autódudás vibrálásán, a komor Szajna fekete örvénylésén át a pazar pekingi császári palota mesebeli zsongásáig.

Régi „érvem” Puccini mellett a Madama Butterflyból a harmadik felvonás előjátéka, a kétfelvonásos változatnál a „zümmögőkórust” követő intermezzo, ami egy impresszionista szimfonikus költemény. Puccini japáni operája eleve megállná a helyét énekszólamok nélkül, tiszta zeneként is; mintha egy két és fél órás hatalmas világszimfónia lenne. Carlo Rizzi karmesternek valami hasonló járhatott a fejében, kapott az alkalmon, és a jubileumi évre időzítve a Welsh National Opera Orchestrával elkészítette a „Puccini-darabokat” tartalmazó CD-jét. A partitúrákból kiindulva, a hangszerelésbe csak a célszükség erejéig belenyúlva a Madama Butterfly és a Tosca általa kimazsolázott részleteit zenekari szvitekbe gyúrta. Az előbb emlegetettek alapján akár jó is lehetne az ötlet, a végeredmény, a megvalósítás azonban kiábrándító lett. Mindkét opera esetében adott az eredeti „keret”, a nyitás és a lezárás, közben viszont Rizzi önkényesen, védhető koncepció nélkül kevergeti, variálja, montázsolja, (át)szabja-(át)varrja a kiválasztott „szakaszokat”. E kísérlet annyiból érdekes, hogy rávilágít: az aggályosan tökéletességre törekvő, a dramaturgiára különös hangsúlyt helyező Puccini zenéjében minden apró momentumnak értelme van. Ha sérül a gondosan kialakított szerkezet, a kényes egyensúly felborul. A tisztán látó nem elégszik meg a tükör által homályossal…

Fotó: Wikipedia; puccinimuseum.org

Pallós Tamás/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. május 19-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.