Kinek keresünk családot? – Monostori László az azonos nemű párok általi örökbefogadásról

Az örökbefogadásról szóló vitákban szinte mindenki a gyermek érdekére hivatkozik, és ez így is van rendjén. Tényleg ez a kérdés: amikor egy gyermek számára mi választunk családot, mit tartozunk neki lehetőség szerint megadni? Innen érdemes elindulni, nem abból, hogy melyik felnőttnek milyen joga, vágya vagy igénye van.

Az örökbefogadás nem azért létezik, hogy gyermeket adjon annak a felnőttnek, akinek nincs, hanem azért, hogy családot adjon annak a gyermeknek, aki valamilyen okból nem nőhet fel saját szülei mellett.

A gyermek utáni vágy mély, természetes és olykor nagyon fájdalmas vágy lehet, de még egy házasságban élő férfi és nő számára sem jelent jogot egy gyermekhez.

A Katolikus Egyház Katekizmusa tömören fogalmaz: a gyermek nem járandóság, hanem ajándék. Ferenc pápa az örökbefogadást a szeretet olyan tettének nevezi, amely családot ad annak, akinek nincs.

Az azonos nemű párok általi örökbefogadás kérdése sem azon múlik, hogy egy homoszexuális ember képes-e szeretni egy gyermeket. Természetesen képes. Lehet figyelmes, hűséges, önzetlen és áldozatkész ember, lehet nagyszerű pedagógus, rokon, barát vagy példakép. Két azonos nemű ember között is lehet mély ragaszkodás és őszinte vágy arra, hogy egy gyermeknek otthont, biztonságot és szeretetet adjanak.

A tudományos kutatásokkal is becsületesen kell bánnunk. A ma rendelkezésünkre álló vizsgálatok összképe nem igazolja, hogy az azonos nemű szülők által nevelt gyermekek pusztán ettől szükségképpen sérültebbek, rosszabbul kötődnek vagy gyengébben teljesítenek. Vannak módszertani korlátok és nyitott kérdések, de a katolikus álláspontnak nincs szüksége arra, hogy a tudomány többet mondjon annál, mint amit a kutatások valóban mutatnak.

Attól, hogy egy gyermek szeretetet kap, biztonságban él, és a pszichológia által mérhető területeken jól fejlődik, az anyaság és az apaság még nem válik két felcserélhető szereppé.

A pszichológia sok fontos dolgot meg tud mérni. Azt már nehezebb számokba foglalni, mit jelent valakinek a fiának vagy lányának lenni, apához és anyához tartozni.

A keresztény emberkép számára a férfi és a nő különbsége nem szereposztás, hanem az emberi lét része. Nem azon múlik, hogy az anya legyen gyengéd, az apa szigorú, egyikük főzzön, a másik szereljen. A családi feladatokat sokféleképpen lehet jól megosztani. Mindannyian egy férfi és egy nő gyermekeként jöttünk a világra, és már azelőtt kapcsolódunk másokhoz, hogy bármit választani tudnánk. Szent II. János Pál a családokhoz írt levelében a személy származásáról, genealógiájáról beszél.

Az apaság és az anyaság ezért nem két feladatlista, hanem két sajátos emberi kapcsolat.

Ferenc pápa az Amoris laetitia 172. pontjában egyenesen azt írja, hogy minden gyermeknek joga van az édesanya és az édesapa szeretetéhez, és mindkettőre szüksége van teljes és harmonikus növekedéséhez. Az élet persze nem mindig úgy alakul, ahogyan szeretnénk. Meghalhat egy édesapa, egy anya egyedül maradhat, valamelyik szülő elhagyhatja a családot, és sokan hősies szeretettel nevelnek egyedül gyermeket. Ők nem kevesebb tiszteletet érdemelnek, hanem több segítséget. Más egy fájdalmas hiányt szeretettel hordozni, és más úgy dönteni egy gyermek jövőjéről, hogy előre elfogadjuk: az apai vagy az anyai kapcsolat nem lesz jelen az életében.

Az örökbefogadásból is jól látszik, hogy itt nem puszta biológiáról van szó. Az örökbefogadó anya nem azért anya, mert ő hordta méhében a gyermekét, az örökbefogadó apa nem azért apa, mert ő nemzette.

Az örökbefogadás szeretettel válaszol egy már bekövetkezett veszteségre. Nem radírozza ki a gyermek eredetét és történetét, hanem befogadja azt is, és új otthont ad neki.

A 2015-ös püspöki szinódus az örökbefogadásról szólva összekapcsolja a férfi és nő különbségének jelentőségét azzal az alapelvvel, hogy minden döntést a gyermek elsődleges érdekének kell vezetnie.

Van egy ellenvetés, amelyet nem szeretnék megkerülni. Mi történik akkor, ha egy gyermek rossz intézményi körülmények között él, és volna két azonos nemű ember, akik szeretettel, stabilan felnevelnék? Nem jobb-e neki ez, mint tovább maradni ott, ahol sérül?
A rossz intézményi nevelés súlyosan árthat egy gyermeknek, és az sem igaz, hogy minden örökbe fogadható gyermekért családok hosszú sora várakozik. Különösen az idősebb, beteg, fogyatékossággal élő vagy komoly sebeket hordozó gyermekeknek nehéz otthont találni.

De azt sem kell elfogadnunk, hogy csak két rossz lehetőség között választhatunk.

Javítani kell a gyermekvédelem minőségét, erősíteni a nevelőszülői hálózatot, segíteni a vér szerinti családokat, több örökbefogadó házaspárt megszólítani, és nagyobb figyelmet fordítani azokra a gyermekekre, akik életkoruk, betegségük vagy sérüléseik miatt nehezebben találnak családra. Ahol egy ideig mégis bentlakásos ellátásra van szükség, annak biztonságosnak, személyesnek és emberhez méltónak kell lennie.

Ha mindezt keresztényként komolyan vesszük, nem érhetjük be azzal, hogy megmondjuk, mit szeretnénk látni a törvényben. Hol vannak azok a családok, amelyek kinyitják az ajtajukat? Hány keresztény házaspár kész nemcsak egészséges kisgyermeket, hanem idősebb, traumatizált, beteg vagy fogyatékossággal élő gyermeket is befogadni? És ott vagyunk-e mellettük akkor is, amikor az örökbefogadás már nem megható történet, hanem fáradtság, konfliktus, terápia és újrakezdés?

Az Egyház tanítása az azonos nemű párok általi örökbefogadásról világos: nem tartja erkölcsileg elfogadhatónak.

A Hittani Kongregáció 2003-as, Szent II. János Pál pápa által jóváhagyott dokumentuma abból indul ki, hogy az ilyen elhelyezés megfosztja a gyermeket az apaság vagy az anyaság megtapasztalásától, ezért ellentétes a gyermek teljes emberi fejlődésével és elsődleges érdekével. A szöveg az ilyen örökbefogadást „súlyosan erkölcstelennek” nevezi. Sőt azt mondja, hogy „erőszakot jelent e gyermekekkel szemben”.

Kemény szavak. Nem a homoszexuális embert nevezi erőszakosnak vagy gyermekbántalmazónak, hanem azt a döntést minősíti, amelyben egy kiszolgáltatott gyermek számára tudatosan olyan családi helyzetet választunk, amelyből az apai vagy az anyai kapcsolat eleve hiányzik. Ugyanez az Egyház azt is kéri, hogy a homoszexuális emberekkel tisztelettel, együttérzéssel és gyöngédséggel bánjunk, és kerüljük velük szemben az igazságtalan megkülönböztetés minden formáját.

A két állítás ugyanabból fakad: az emberi személy méltóságát kell komolyan venni.

Az Egyház nemcsak homoszexuális emberek gyermekvágyának állít erkölcsi határokat. Egy férfi és egy nő házasságában is lehet mély és fájdalmas a gyermek utáni vágy, mégsem válik ettől minden eszköz elfogadhatóvá a beteljesítésére. Nem azért, mert a gyermek utáni vágy rossz, hanem azért, mert a gyermek jó: nem eszköz, nem megszerezhető jószág, hanem személy.

Lehet tisztelettel fordulni egy gyermekre vágyó homoszexuális emberhez, elismerni a szeretetet és áldozatkészséget az életében, és komolyan venni mindazt, amit a tudomány mond. Ettől még világosan képviselhetjük azt is, amit az Egyház az apaságról, az anyaságról és az örökbefogadásról tanít. A kettő együtt tartozik a katolikus állásponthoz.

Örökbefogadáskor nem a gyermek választ magának családot. Mi választunk neki. Ezért az első helyen nem a mi vágyaink állnak, hanem az ő java.

Fotó: Merényi Zita (illusztráció)

Magyar Kurír