Kocsis Imre: Mindannyian rászorulunk Isten irgalmára

– Jézus Krisztus földi tevékenységének alapja az irgalmas szeretet, így mind a négy evangélium tartalmát meghatározza ez a szemlélet. Mégis, mi az a többlet, aminek alapján Lukács evangéliumát az irgalmasság evangéliumának nevezzük?

– A Szent Lukács által írt evangélium többlete abban nyilvánul meg, hogy ő az irgalmasság témáját műve elejétől a végéig következetesen végigviszi. Megjelenik a téma már a gyermekségtörténetben is, amely Lukács evangéliumának első nagyobb szerves egysége. Mégpedig e rész gyönyörű himnuszaiban jelenik meg az irgalom: az egyik Mária éneke, a Magnificat, a másik pedig Zakariásé, a Benedictus. Ha végigimádkozzuk ezeket, több helyen is rábukkanunk az irgalom szóra. Amikor Mária hálát ad azért, mert Isten őt kiválasztotta, ezt Isten irgalmasságával hozza összefüggésbe. „Nagy dolgot cselekedett velem a Hatalmas, és Szent az ő Neve. Irgalma nemzedékről nemzedékre azokra száll, akik őt félik.” És hogy fejeződik be ez a szép imádság? „Felkarolta szolgáját, Izraelt, megemlékezve irgalmasságáról, amint megmondta atyáinknak, Ábrahámnak és utódainak mindörökre.” Mária énekében Isten cselekvésének legfőbb motívuma az irgalom. Zakariás himnuszában ugyancsak megjelenik ez a fogalom: Zakariás azt mondja újszülött gyermekéről, a leendő Keresztelő Jánosról: „Téged pedig, gyermek, a magasságbeli prófétájának fognak hívni: mert az Úr színe előtt fogsz járni, hogy előkészítsd az ő útját és népét az üdvösség ismeretére tanítsd, bűneik bocsánatára, Istenünk mélységes irgalmából…” A breviáriumban ezt így imádkozzuk: „Isten irgalmas szívétől meglátogat bennünket a Magasságból fölkelő.” Tehát Lukácsnál már a gyermekségtörténetben is megmutatkozik az irgalom, és ez a másik három evangéliumban nincs meg, Máténál sem, pedig nála is van gyermekségtörténet.

Emellett Lukács nagyon erőteljesen kidomborítja, hogy Jézus a mennyei Atya irgalmasságának a közvetítője. Gondoljunk csak a tékozló fiú történetére. A mennyei Atya irgalmát Jézus teszi számunkra láthatóvá, szeretettel, nyitottsággal, a bűnbocsánat ajánlatával, a rászorulók segítésével. Segít azokon, akik bármilyen formában megtapasztalják a nyomorúságot, vagy a társadalom peremére kerülnek, így a betegeken, de különleges szeretetet tanúsít az asszonyok felé és nyitott az idegenekkel szemben is.

Mindemellett megjelenik az irgalmasság motívuma a szenvedéstörténetben is. Ez is lukácsi vonás, hogy a szenvedésben is elénk állítja az irgalmas Jézust, aki meggyógyítja a főpap szolgáját, akinek az egyik tanítványa levágja a fülét, amikor elfogják Jézust a Getszemáni-kertben. Jézus irgalmas szeretettel tekint Péterre, aki háromszor is megtagadta őt. Sajátos mozzanat, hogy Lukácsnál nem a kakasszó inti Pétert bűnbánatra, hanem Jézus tekintete. A keresztfán Jézus imádkozik a kivégzőiért, és az örök üdvösséget ígéri a megtérő latornak.

A felsorolt mozzanatok alapján méltán nevezhetjük Lukács evangéliumát az irgalom evangéliumának. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a többi evangéliumban is megjelenik az irgalmasság gondolata. Kiemelném Szent Mátét, hiszen az ő iratában szerepel a híres boldogmondás: „Boldogok az irgalmasok, mert majd irgalmasságot nyernek.” Nála olvassuk kétszer is ezt a mondatot: „irgalmasságot akarok és nem áldozatot”. Szent Máté hozza a szívtelen szolgáról szóló példabeszédet és az utolsó ítélettel kapcsolatos szöveget is, amely szerint Krisztus bennünket az irgalmasság megtétele, illetve elhanyagolása alapján fog megítélni.

– Az, hogy Zakariás felesége, Mária rokona, Erzsébet fiút szült, a későbbi Keresztelő Jánost, aki előkészítette az Úr útját, mennyire tekinthető Isten irgalmasságának? Hiszen Erzsébet öreg volt és meddő.

– Természetesen ez is Isten irgalmasságának a megnyilvánulása, azzal a megjegyzéssel, hogy itt nyíltan nem szerepel az irgalmasság szó.

– A bűnös asszony esetében sem szerepel az irgalom szó, mégis, hatalmas szakadék van Simon farizeus és Jézus magatartása között, ahogyan fogadják a házba betérő asszonyt. Jézus itt azt mondja a lábát könnyeivel öntöző asszonyról: „Sok bűne bocsánatot nyert, mert nagyon szeretett.” Ez a nagy szeretet szinte kiváltja Isten határtalan irgalmasságát az irányunkba?

– Igen, a bűnök bocsánata az irgalom egyik sajátos kifejezése, ezért nem csupán az irgalom szót kell alapul venni, hanem a rokon értelmű kifejezéseket is, mint a jóság, a szeretet vagy a bűnök bocsánata, mert ahol Jézus kimondja ezt, ott egyértelműen az irgalmasság valóságát tárja elénk. Tagadhatatlan, hogy az említett történetben megvan ez a kölcsönhatás, hiszen az asszony Jézus iránti szeretetének következménye az, hogy Jézus ezekkel a szavakkal fordul hozzá: „Bűneid bocsánatot nyertek.” A végén pedig azt olvassuk: „Hited megmentett, menj békével.” Az asszony Jézus felé tanúsított szeretete egyúttal az ő hitének a kifejezése is – hiszi, hogy Jézus képes arra, hogy új életet adjon neki. Lehet, hogy nem úgy tartotta Jézust Isten Fiának, mint ahogyan mi, de az biztos, hogy Isten különleges küldöttének tekintette, olyan személynek, aki által megkaphatja Isten szeretetét, bocsánatát, irgalmasságát.

 

– Időnként azonban ellentét van Jézus irgalmassága és a tanítványok magatartása között. Amikor a szamaritánusok kiűzték őket falujukból, Zebedeus fiai, Jakab és János így szóltak Jézushoz: „Uram! Akarod-e, hogy kérjük, szálljon le tűz az égből és eméssze meg őket?” Jézus azonban megfeddte őket.

– A tanítványok gyakran meglehetősen földiesen gondolkodtak, és nem mindig tudtak teljesen azonosulni Jézus szemléletével. Például amikor a hitvalló Péter tiltakozott Jézus megjövendölt szenvedése ellen – bár erről éppen Lukács nem ír. Viszont egyedül ő említi, hogy az utolsó vacsorán az Eucharisztia megalapítása után az apostolok azon vitatkoztak, hogy ki a nagyobb közülük. Ez egészen megdöbbentő. Jézus, a saját szenvedésére utalva önmagát adja az Eucharisztiában, a tanítványokat pedig a földi hatalom, uralkodás érdekli. Egyértelmű, hogy ők is rászorulnak Krisztus irgalmára. Jézus irgalmas a szamaritánusokkal szemben is, nem akar semmiféle bosszút, elutasítja annak még a gondolatát is. Emellett irgalmas a tanítványokkal is, mert nem azt mondja, hogy ti, akik ilyen kicsinyesek vagytok, bosszúra szomjasak, haragtartók, nem kelletek nekem, hanem vezeti és tanítja őket. Az utolsó vacsorán pedig azt mondja: imádkozom értetek. Célja, hogy segítse és meggyőzze őket, pünkösd után pedig a tanítványok megkapják a Szentlelket, aki radikális változást visz vége a lelkükben. Ehhez azonban szükségük volt arra, hogy végigjárják az utat Jézussal, ott éljenek a környezetében, hogy valóban konkrét példa legyen a számukra abban, mit is jelent a hiteles szeretet, irgalom, nyitottság a nyomorúságban élők felé.

– Az irgalmas szamaritánus az egyik legtöbbet idézett példabeszéd Lukács evangéliumából. A félholtra vert ember mellett elmegy a levita és a pap is, anélkül, hogy segítséget nyújtanának neki. Mi lehetett ennek az érzéketlen közönynek az oka, különösen olyan személyek esetében, akik Isten dicsőségét hirdetik, ami nem lehet igazán hiteles a rászoruló felebarát segítése nélkül?

– Jézus éppen ezt akarja kifejezni ezzel a példabeszéddel, hogy a csak szavakban hirdetett istenszeretet nem hiteles. Érdemes megjegyezni, hogy ezt a példabeszédet megelőzik a törvénytudó kérdései: mi a főparancsolat és ki az én felebarátom. Jézus tehát a legszorosabban összeköti az isten- és az emberszeretetet. Ezek a parancsok az Ószövetségben különállóak voltak. Persze a zsidók számára sem volt teljesen ismeretlen, hogy az istenszeretet és a felebarát szeretete valamilyen szinten összekötődik, de azért a két parancsolatot ilyen formában nem kapcsolták össze. Jézus ezt megteszi, és az egész történet arra irányul, hogy szemléltesse azt a valóságot, melyet korábban a két parancs idézésével elméletileg tárt fel.

Persze valóban jogosan vetődhet fel az ön által feltett kérdés: a pap és a levita miért ment el ilyen közönyösen a földön magatehetetlenül fekvő, kifosztott ember mellett? Ezzel kapcsolatban vannak egzegetikai meglátások. Az egyik, hogy a templomi szolgálat igényelte az ún. kultikus tisztaságot. A halott érintése kultikusan tisztátalanná tett. Lehetséges, hogy az a félelem munkált bennük, hogy az illető halott, ezért nem merték megérinteni. Elképzelhető az is, hogy féltek a rablóktól, akik kirabolták a földön fekvő embert, és most is ott ólálkodhatnak a közelben. Igazán nagy jelentősége nincs annak, hogy miért nem segítettek. Jézus tudatosan, szabadon alakítja ezt a történetet, provokálja az őt kérdező törvénytudót azzal, hogy két olyan személyt említ, akik az akkori közfelfogás szerint a legközelebb álltak Istenhez. Ezek negatív példaként állnak előttünk. Míg a szamaritánus, egy szakadár népcsoporthoz tartozóként megvetett személy volt. Jézus tudatosan úgy állítja be az egészet, hogy az elméletileg Istenhez legközelebb álló személyek nem felelnek meg Isten akaratának, aki azt várná tőlük, hogy segítsenek a rászorulón, míg a megvetett szamaritánus felismeri szükségét a segítségnek.

Érdemes felfigyelni egy sajátos megfogalmazásra: a szamaritánus látta a sebesültet, „és megesett rajta a szíve”. Ez a szóösszetétel más helyeken Isten vagy Jézus magatartását jelzi. A naimi ifjú történetében azt olvassuk, hogy Jézus meglátta az özvegyet és megesett rajta a szíve. A tékozló fiú történetében pedig: az apa meglátta a messziről hazatérő fiút és megesett rajta a szíve. Nem véletlen ez a szóösszetétel az irgalmas szamaritánusnál. A pap és a levita is látja, de közönyösen elmegy a sebesülten fekvő ember mellett. Hiányzik valami nagyon lényeges belőlük. A szamaritánus viszont meglátja és megesik rajta a szíve. Irgalmas magatartásával nagyon-nagyon közel kerül Istenhez.

– Jézus válasza a törvénytudó kérdésére – „De ki az én felebarátom?” – tehát egyértelműen az egyetemes irgalomra vonatkozik?

– Így van. Mivel a felebarát szónak eléggé leszűkített értelme volt abban az időben, Jézus egyértelművé akarta tenni, hogy az irgalmas szeretetnek nincs határa, semmiféle emberi korlát nem jöhet szóba, azt mindenki felé tanúsítani kell, függetlenül a rászoruló nemzeti, vallási, nemi hovatartozásától.

– A tékozló fiú történetében egyértelmű, hogy az apa az irgalmas Istent jelképezi. Vele szemben az idősebb fivér pedig a világot, az igazságosságot, amely többnyire nélkülözi az irgalmat. Ő úgy gondolkozik, mint az emberek többsége hasonló esetben.

– A tékozló fiú történetét csak akkor értjük meg, ha kicsit túllépünk a földi szinten. A Jézus által elmondott történet első szinten valóban egy apáról és a két fiáról szól. Ha azonban megmaradunk ennél a szintnél, akkor biztos, hogy először az igazságérzetünk mozdul meg, amikor látjuk az apa kitörő örömét a kisebbik fia hazatérésekor, és az idősebb testvér reagálását, aki szemrehányást tesz apjának, hogy mindig hűen szolgálta, mégsem kapott ezért tőle soha köszönetet...

Túl kell ezen lépnünk és felismernünk, hogy Jézus a mennyei Atyát jeleníti meg az apa személyében, aki irgalmas szeretettel fogadja azokat, akik valóban belátják korábbi gyarlóságukat, azt, hogy tőle elfordultak. Ugyanakkor a mennyei Atya arra ösztönzi az igazakat, vagy az önmagukat igazaknak tartókat, hogy értsék meg az Ő álláspontját. Értsék meg, hogy fölösleges utólagos jutalomról beszélni. Az Istennel való kapcsolat szintjén nincs ennek értelme, mert ha engem valódi, őszinte szeretetkapcsolat fűz Istenhez, akkor számomra ennek a szeretetnek a megélése az igazi jutalom. Milyen nagyobb jutalmat várhatnék el annál, mint hogy Isten jelen van az életemben és az örök életet ígéri nekem? Az Isten szolgálata nem olyan, mint a béreseké, hogy letöltöm a munkaidőmet, megkapom a fizetésemet, és utána megyek, s azt teszek, amit akarok. Isten szolgálata az egész életemet ki kell, hogy töltse, és ez a szolgálat ad értelmet az életemnek.

A tékozló fiú történetében világosan megmutatkozik az, hogy az idősebb fiú lelkülete nem hiteles fiúi lelkület. Inkább a béresé, mint a gyermeké. Az egész történet arra irányul, hogy Jézus megpróbálja megszólítani a zúgolódókat, segíteni őket abban, hogy gondolják ezt végig, és az Istennel való kapcsolatot ne a teljesítmény–jutalom szintjén értelmezzék, hanem értsék meg: az, hogy ők Istent szolgálhatják, már önmagában jutalom. Ha az idősebb fiú valóban szeretetkapcsolatban lett volna az apával, akkor nem érezte volna magát hátrányban a kisebbik fiúval szemben. Az idősebb fiú otthon volt ugyan az apai házban, de nem érezte magát otthon. Nem volt hiteles szeretetkapcsolat az apa és közte.

– Az idősebb fiú megmarad az ítélkezés szintjén, képtelen ezen túllépni, talán nem is akar.

– Így van. Nem érti meg azt, hogy nem az utólagos jutalmon van a hangsúly, hanem azon, hogy itt vagyok, van számomra ez a családi közösség, az apával való kapcsolat által van valami lényeges, döntő dolog az életemben. Ha az Istennel szeretetkapcsolatban vagyok, annak ki kell sugároznia az emberek felé is. Éppen ez az, ami hiányzik az idősebb fivérből. Hívő keresztényként soha nem szabad beleesnünk abba a hibába, hogy csak az idősebb fiú szerepébe képzeljük magunkat. Alapvetően téves lenne azonosulnunk az idősebb fiú kérkedésével, amikor azt mondja az apának: „soha nem szegtem meg egyetlen parancsodat sem”. Ezzel szemben tudatosítanunk kell, hogy mi is rászorulunk az isteni irgalomra; sok esetben inkább a fiatalabb fiú helyzetében kell éreznünk, tudnunk magunkat. Amikor pedig megtapasztaljuk Isten irgalmát, akkor ez ösztönözhet bennünket arra, hogy mi is irgalmat gyakoroljunk mások felé. Az idősebb fiú azt gondolja magáról, hogy minden rendben van az életében, és képtelen belátni, hogy ez nem így van. Hiányzik belőle valami nagyon lényeges, a hiteles szeretet az apja és az öccse iránt. Emiatt képtelen megérteni apja magatartását, és semmiféle irgalom nincs benne testvérével szemben.

– Mondhatjuk azt, hogy mindannyian tékozló fiúk vagyunk, ki így, ki úgy?

– Ez egészen bizonyos. Maga a Szentatya, Ferenc pápa is folyamatosan ezt hangsúlyozza, talán egy kicsit eltúlozva a dolgot, de azt akarja tudatosítani, hogy valamilyen szinten mindnyájan tékozló fiúk vagyunk, rászorulunk Isten irgalmára. Ha elmondhatjuk magunkról, hogy nem fordítottunk hátat az atyai háznak, adjunk hálát Istennek, hogy az ő szeretete vezetett és segített bennünket.

– Nagyon érdekesen mutatkozik meg az ön által említett öngőg, amikor elhisszük magunkról, hogy tökéletesek vagyunk, a farizeus és a vámos történetében is.

– Pedig milyen szépen kezdődik ez a történet! A farizeus bemegy a templomba, és elkezd imádkozni. Minden imát így kellene kezdeni: „Hálát adok neked, Istenem!” Csak a folytatás nem szép, mert utána már nem azért ad hálát, amit az Istentől kapott, hanem azért, amiről úgy gondolja, hogy a saját erejéből tett. Azért ad hálát, mert hite szerint ő különb, mint mások. Ez a fő probléma! Mert az imádságot így is megfogalmazhatta volna: „Hálát adok Neked, Atyám, hogy segítettél, velem voltál, kegyelmet adtál, hogy valóban megtartsam a te törvényeidet; hálát adok Neked, hogy szeretetedben élhetek; kérlek, segítsd embertársaimat, például ezt a vámost, aki itt térdel hátul, hogy belássa gyarlóságait, és a te szereteted részese lehessen.” Egy ilyen fohász egészen más lett volna. Nem az a baj, hogy ez a farizeus törekszik Isten parancsolatainak a megtartására, hanem az, hogy elfelejti: ebben Isten segítsége a legdöntőbb tényező, és ítélkezik mások fölött. Isten jelenlétében egyedül csak Istenre kell összpontosítani, és nem másokra, Istenhez szabad csak mérnünk magunkat, nem másokhoz.

 

– A bűnös vámos közelebb van Istenhez, mint az őt megvető, önmaga tökéletességének hamis tudatában élő, törvénytisztelő farizeus?

– Igen, mert világosan látja gyarlóságait, és mert kizárólag Istenhez fordul, vele veti össze magát, és rádöbben, mennyire méltatlan, hogy ott álljon. Ezért fohászkodik így: „Irgalmazz nekem, bűnösnek!”.

– A gazdag ember és a szegény Lázár történetét értelmezhetjük úgy, hogy ezen a világon nem, vagy csak ritkán mutatkozik meg az az irgalom, amelyben csak az örök üdvösségben lesz részünk?

– Ennek a példabeszédnek nem az a célja, hogy ilyen kategorikus következtetéseket vonjunk le belőle. Nem állíthatjuk, hogy a világban nem jelenik meg az irgalom, az viszont tagadhatatlan, hogy sokan nem gyakorolják az irgalmasság cselekedetét. Az, amit Jézus elmesél ebben a példázatban, sajnos akkor és ma is sokszor előfordult, előfordul. Minden korban létezik az a gazdag ember, aki csak azzal törődik, hogy neki jó legyen, mindennap lakomákat tarthasson, és soha nem jutna eszébe, hogy a szerencsétlen koldust, aki a háza előtt bénán fekszik, megsegítse. Az igazi probléma az, hogy a gazdag mereven bezárkózik a saját fényűző világába, és nincs meg benne a minimális érzékenység sem szenvedő embertársa iránt, akivel nem csupán egyszer találkozik, hanem akit rendszeresen lát. Jézus ennek a létformának a veszélyére akarta hallgatósága figyelmét felhívni.

Természetesen nem minden gazdag ennyire érzéketlen, ellenpéldaként említhetem Árpád-házi Szent Erzsébet vagy Boldog Batthyány-Strattmann László életútját, akik gazdagok voltak, de irgalmas szívűek. Arra használták földi vagyonukat, hogy másokat segítsenek. Sajnos azonban nem ez a jellemző.

– A példázat szerint halála után a gazdag ember a pokolra jut, a szegény Lázár pedig a mennyországba. Ha tehát valaki olyan életet él, mint ez a gazdag ember, nem számíthat irgalomra halála után?

– Aki elutasítja az irgalmat, és ezáltal elutasítja az Istent, mert itt erről van szó, annak viselnie kell ennek következményeit. Hozzá kell tenni azonban, hogy Jézus nyilván azért mondta el ezt a példabeszédet, hogy utolsó lehetőséget adjon azoknak, akikre jellemző ez a merev elzárkózás az élet kitaszítottjaival szemben. A bibliai ítélethirdetés, a prófétai előrejelzés – ami Jézusra is vonatkozik – mindig a megtérést akarja előmozdítani. Néha azért van a kemény, radikális megfogalmazás, hogy ezzel próbálja felrázni azokat, akik a szép szóra süketek. Az irgalmasság következetes, a figyelmeztetések ellenére történő elutasítása örök kárhozatot eredményez.

– A bal és a jobb lator esetében két magatartás áll élesen szemben egymással. A kereszten szenvedő Jézus balján lévő bal lator még a halál kapujában sem hajlandó magába szállni, szidalmazza Jézust, olyan csodát követelve tőle, amiben ő maga nem hisz. A jobb lator viszont védelmébe veszi Jézust, elismerve önmaga bűnösségét. Krisztus pedig megígéri neki, hogy még aznap vele lesz a paradicsomban. Isten irgalmához tehát szükség van bűneink bevallására, bűnbánat gyakorlására is?

– A bűnök megvallása mindenképpen szükséges ahhoz, hogy elnyerhessük Isten irgalmát. Az, hogy ezt mennyire részletesen kell megtennünk, nem annyira egyértelmű pusztán az evangéliumi szövegek alapján.

A tékozló fiúnál a hazatért fiú bűnvallomást tesz, de az apa nem engedi, hogy teljesen befejezze. Az a tény viszont, hogy ez a fiú, ha nyomorúságban is, de hazatért, a bűnvallomás egyik formájaként értelmezhető. A bűnvallomás lehetséges szóval, de úgy is, hogy a magatartásommal fejezem ki azt, hogy amit eddig tettem, az helytelen volt, szemben állt Isten akaratával, és a lelkemben is károkat okozott. Maga a megtérés szó is azt jelenti: felismerem, hogy rossz irányba megyek, és visszafordulok. S mivel ember vagyok, ezt valamilyen formában szavakkal is ki kell fejeznem.

A megtérő lator Jézus közvetítését kéri, míg a másik teljesen elutasítja ezt a segítséget. Ezzel kapcsolatban emlékeztetek rá, hogy nagypénteken a colosseumi keresztútnál elhangzott elmélkedés összehasonlította a két latort: az egyik lator lefelé néz és földi értelemben vár megváltást, azt várja Jézustól, hogy szüntessen meg minden szenvedést; a másik lator viszont felfelé néz, és a megváltást abban látja, hogy Jézus mint mennybe érkező Messiás megbocsát neki, és ezzel elnyeri az üdvösséget.

– Az elveszett bárányról szóló példabeszédben Jézus arról beszél, hogy ha elvész egy juh a százból, de megkerül, micsoda öröm van a mennyek országában. A lengyel misztikus apáca, Szent Fausztina írja naplójában, hogy Isten legfőbb tulajdonsága az irgalom. Krisztus elvárja az emberektől az iránta való bizalmat, azt, hogy bizalommal és hittel kérjük az irgalmát, ha bűnt követünk el. Mégis, gyakran előfordul, hogy nem tesszük ezt. Lehet, hogy a megváltás ellenére sem hiszünk igazán Krisztus határtalan irgalmában?

– Nem hiszem, hogy erről lenne szó. Talán inkább az emberi szégyen az, ami meggátol minket ebben. Nehéz kimondani a bűnösségünket. Különbséget tennék aközött, ha a bűnösségünk megvallása a szentgyónás keretében történik, illetve, ha magánimádságban. Utóbbiban könnyebb, amikor lélekből fakadó imádsággal fordulok Jézushoz, és tudom, hogy ő pontosan tisztában van a bűneimmel, melyeket nem tagadhatok le előtte. Az ön által említett nehézség inkább a szentgyónáshoz kötődik, amikor az embert hatalmába kerítheti a szégyenérzet, mert jelen van az emberi közvetítő. Ám soha nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ez az emberi közvetítő az adott pillanatban Jézust képviseli, az ő hatalmával cselekszik. Benne van az imádságban is: „Gyónom a mindenható Istennek, és neked atyám…”, vagyis: „általad fordulok most Istenhez és kérem a bocsánatát”. A Szentatya egyébként arra inti a gyóntatókat, hogy ne erőltessék a kérdéseket, hagyják a gyónót, hogy hiteles bűnbánóként önmagától tárja eléjük, és így Isten elé is a bűneit, hogy aztán megtapasztalhassa Isten határokat nem ismerő, irgalmas szeretetét.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír