Kontsek Ildikó: Harmadnapra

A feltámadás hagyományos képi megjelenítése a Szentírás soraira (Mt 28,1–7; Mk 16,1–8; Lk 24,1–12; Jn 20,1–9) támaszkodik, illetve a korai középkorban kialakult, majd meghatározó módon elterjedt ikonográfiai típusokban követhető nyomon. Az evangéliumok alapján az eseménysor Jézus halott testének keresztről való levételével, a gyolcsba tekerés és a sírba helyezés pénteki előzményéből kiindulva a szombat csendjével és a vasárnap hajnali félelmetes észleléssel folytatódik. A kenetvivő asszonyok nyitva és üresen találják a sírt. Angyali hírnök közli velük a feltámadás tényét, mire ők ijedten elfutnak az apostolokhoz. A sír őrei talán láthattak volna valamit, de álmukból felébredve „remegtek (…) félelmükben, s csaknem halálra váltak”.

Mennybemenetele előtt Jézus néhány alkalommal megjelent a tanítványoknak, így a halálból újra emberi testben feléledő alak sírból való kiemelkedéseként gondolták el a hívek a feltámadás titokzatos jelenetét. A 10. században találunk először ilyen jellegű ábrázolást a művészetben. Addig – a biblikus szöveghez hűen – az asszonyok, az üres sír és az angyal megjelenítése utalt a feltámadásra. Ez a típus később is megmaradt, de mind a nyugati, mind a keleti festészetben a dicsőséges testben való feltámadás kap vizuális hangsúlyt. Az ortodox ikonokon a halál legyőzése, a megváltás, a pokolra való alászállás kerül a középpontba a sír elhagyása pillanatának bemutatása helyett. A kereszt jelének felmutatása, a földön túli fényjelenség motívumai is elmaradhatatlanná váltak a téma ábrázolásain. A 20. század művészetében találunk először olyan alkotásokat, ahol a figurális elemek elmaradtak. A helyszínre utaló kövek, leplek, a barlang és a szikrázó fény sejtetik a nézővel, hogy semmi biztosat nem tudunk a történetről, mindössze azt állítjuk, hogy megtörtént.

Kolozsvári Tamás garamszentbenedeki szárnyasoltárának vagy M. S. mester híres Feltámadás táblájának ismeretében, és a művészettörténet megannyi klasszikusát alapul véve, mit kezdhetünk az elénk táruló, zavarba ejtően más karakterű vizuális világgal?

Szakács Imre alkotása a maga több mint két és fél négyzetméteres felületével uralja az előtte megálló szemlélő látómezejét, mintha egy panoráma- (magyarul: mindent láttató) tér tárulna fel előttünk. Emberi figurát nem tartalmaz a kép, sőt az objektív valóság tárgyait sem igen találjuk meg rajta. A középen húzódó függőleges tengely két oldalán nagyjából tükörképbe rendezett, formagazdag kompozíciót figyelhetünk meg. Ahogy a tónusok sokaságával jellemezhető színvilág, a sötét és a fényes felületek szétterülését, a festett keretező sávot és a hasonló széles sávval hangsúlyozott osztótengelyt egymás után észrevesszük, egyre könnyebben tájékozódunk az autonóm művészi kifejezésmód közegében. Lassan összeáll a szemünk előtt egy fa, melynek törzse felénk nyitott, és a gyökerénél ládaszerű nyílásból gyűrt drapéria emelkedik felfelé, s felérve, mint a füst, szertefoszlik. Jobbra és balra átlósan szerteszét irányuló barázdák között egy-egy madárszerű alak bújik meg.

A festő által adott cím, Harmadnapra a keresztény ember számára nyilvánvalóvá teszi a témát, ha a szokványostól eltérő képzőművészeti megfogalmazás önmagában nem lenne elég.

Egy ilyen kép láttán érdemes felszabadítani az elménket a konvenciók alól. Ne kérjük számon a régi sémákat, hanem próbáljuk meg a hitvalló művész segítségével újra átgondolni Jézus feltámadását.

Olyan bensőséges utat járhatunk be így, mint amikor a Szent Ignác-i lelkigyakorlaton azt kéri tőlünk a lelkivezető, hogy alkossuk meg magunkban belül a saját, itt és most szabadon megszülető víziónkat egy szentírási részről.

A képcím a hitvallásunkból ismert időhatározó szó. Így szól szövegösszefüggésében: „Poncius Pilátus alatt értünk keresztre feszítették, kínhalált szenvedett és eltemették. Harmadnapra feltámadott az Írások szerint, fölment a mennybe, ott ül az Atyának jobbján, de újra eljön dicsőségben, ítélni élőket és holtakat, és országának nem lesz vége.” A cím kiválasztása a művész által kijelölt irányból segít megközelíteni azt a felfoghatatlan, emberfeletti jelenséget, miszerint az emberré vált Fiúisten szenvedett, meghalt, de felébredt egy új életre. A minőségileg más élet, a túlvilági öröklét ígéretét minden ember megkapta, de annak ideje, az ember harmadnapja még nem érkezett el.

A festmény történéseinek földi helyszínét a külső keretező sávon belül jelöli ki a festő. Maga a széles sáv összefüggő, homogén, matt, végtelenbe szétterülő aranysárga közeg, akárcsak a középkori oltárok aranyozott égboltja. E háttér előtt, sőt benne lebeg a tulajdonképpeni szabályos négyzetként lehatárolt kép mint az emberi természet világa, tele földünk színeivel, organikus motívumaival.

Az ágas-bogas, organikus struktúra középvonalában fénnyel teli, felénk nyitott, magas, keskeny csatorna, melynek keresztszára a felső keretezésben, a lehatárolt belső világ és a külső határtalan tér találkozására simul. A keresztfa fehéres színű, függőleges gerendája levél nélküli koronát hordozó fa törzsébe illeszkedik.

Töve, egyben a kereszt alja, ékben végződik, mely éknek üreges mélysége is van. A keresztre feszítés jeléből itt történik meg az áttűnés a lefolyó vérrel átitatott kendő felé.

A sírba tétel pillanatát éljük át ekkor, anélkül, hogy sokáig elidőzhetnénk benne, hiszen hamar itt a feltámadás. A lepel az áldozat füstjeként gomolyog felfelé, az elhamvadó anyag tömege lassan csökken, majd a magasba érve teljesen szertefoszlik. A tömegét veszített anyag egybeolvad a tökéletesen fehér, ragyogó fénnyel.

A földi létből az égibe vezető csodálatos átalakulást szemlélteti a látomás, azaz az emberitől az isteni felé való átalakulást kísérjük végig. Jézus drámája a véres kínszenvedéstől a megtisztulásig halad, töretlenül.

A vonalak, a színek, a fények, a motívumsűrűség dinamikája az egész képen a titok e lehetséges feloldására irányítja a figyelmet. Az egész folyamat rendezettséget sugall az Istennel együttműködő alkotóművész koncepciója szerint. A világosság átlósan középirányba és lentről felfelé hullámzó mozgással erősödik. Isten uralkodik az ember világa felett.

A kereszt alatt jobbra és balra látható természetes élővilágban egy-egy furcsán, bizonytalanul meghúzódó lény az ember sorsát juttatja eszünkbe. A felületre felhordott vastag festékréteg az avar, a moha bársonyosan vastag, puha textúráját vette magára. A teremtett világ sűrűjében, térben és időben itt vagy ott élő egyének vajon tudják-e, hol vannak, mi a szerepük Isten hatalmas tervében? Az a tapasztalatunk nekünk, embereknek, hogy hétköznapi létezésünk közepette nem mindig sikerül megértenünk a helyzetünket. Ha valahogy mégis ráébredünk, hogy a körülöttünk olyan kuszának tűnő világ valójában mi célból, miképpen épül fel, új képet látunk. A fény felé tekintve ott áll előttünk megváltásunk jele, a kereszt és Isten végtelen jó szándéka önmagával és teremtményeivel.

Szakács Imre kompozíciója végeredményben ugyanazt a szépen elgondolt világképet mutatja be, mint amit a középkor óta valamennyi Golgota-ábrázolás közvetít számunkra.

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. április 17–24-i ünnepi számában jelent meg.