Köztünk van Isten, egészen természetes módon – Beszélgetés Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutatóval

Nézőpont – 2021. december 22., szerda | 20:43

A karácsony előtti családi készülődés szépségéről és buktatóiról, az egymás iránti figyelem hiányáról és az önző én zárt köréből kivezető lehetséges utakról is beszélgettünk Uzsalyné Pécsi Ritával, az Új Emberben rendszeresen publikáló neveléskutatóval.

– Melyek azok az érzések, élmények, képek, amelyek elsőként villannak fel az emlékezetében, amikor gyermekkora karácsonyaira gondol? 

– Eszembe jutnak a találkozások, s talán még a karácsony szép titokzatossága; a várakozás, a tél, a ködös idő, a rejtettség, a beburkolódzás, és hogy valami parázslik mindezek mélyén. S ismét a találkozások – mindezt valahogy próbáljuk átmenteni a családunkba is. Találkozunk a szüleinkkel, a barátokkal, azokkal, akiket talán régen láttunk már, és találkozunk a karácsony illatával, fényeivel is. Gyermekkoromban hosszú sorokban álltak az emberek a boltokban a déligyümölcsökért, s én reméltem, nagyon vártam, hogy lesz a fán banán, és tényleg: mindig volt két banán, egy a bátyámnak, egy pedig nekem. 

Aztán később, már gimnazistaként az ünnephez hozzákapcsolódtak a bensőséges hangulatú roráték és a városi betlehemezés. Ez utóbbit mi találtuk ki a barátaimmal; izgalmas találkozások voltak ezek is. A betlehemes játékunkba belecsempésztünk egy kis irodalmat, furulyás népéneklést is, vittük a papírból készült betlehemet, és bekopogtattunk a házakba. Először a betlehemesek családtagjaihoz vagy tágabb rokonságához. A nem hívőkhöz is. Pécsen éltünk, de ellátogattunk Komlóra is, egyikünk oda való volt. A betlehemezés enyhén szólva nem számított szokványosnak annak idején a bányászvárosban. 

– Hogyan fogadták a lelkes csapatot?

– Kifejezetten kíváncsiak voltak ránk. A jelenlétünk mindenhol megrezgette a lelkekben azt a bizonyos „meglepetés-szálat”. Vágytak is rá, érdekesnek találták a zenés-verses játékunkat, talán el is gondolkoztak azon, amit láttak, és magukban mintha azt mondták volna: „azért ez mélyebb, mint ahogy eddig gondoltuk”. 

Családi körben a várakozásban az volt a fontos, hogy kilessük egymás örömét. Persze felnőttként is: a gyerekeinkét, a házastársunkét, a szüleinkét, a barátainkét. Ezekhez az élményekhez csak később kapcsolódott hozzá az evangéliumi tartalom, és bár a templomi betlehemesben már kisgyermekként is szerepeket kaptunk, csak később fogalmaztuk meg az ünnep lényegét.

Valójában a családi élmények segítettek abban, hogy jó mélyen belegyökerezzünk abba a misztériumba, ami arról szól, hogy köztünk van az Isten.

Eljött és veled van, meg velem van, egészen természetes módon. Emmanuel: azt jelenti, velünk az Isten. Ez a karácsony. Ez a legcsaládiasabb ünnepünk, nagyon szeretem benne a természetességnek ezt a légkörét.

– Gyerekkori élményeinek része a sütés-főzés, a közös étkezés is? 

– Hogyne, persze! Kislányként engem is bevontak az asztal körüli készülődésbe. Mai szemmel már csodálom édesanyámat, hogy úgy intézte, a sütés-főzés, sürgés-forgás sohasem ült rá az ünnepre, pedig mindig is hozzátartozott a szép terített asztal, a finom ételek és a családi közösség.

Mert a terített asztalnak, a gonddal elkészített ételnek nagyon nagy a mögöttes tartalma, sok mindent tud közölni, olyasmit is, amit nem tudunk elmondani: azt, hogy „vártalak”, hogy „különlegesen odafigyeltem arra, hogy neked készítem”, hogy „ez most nem olyan, mint a hétköznapok”. 

Felnőtt asszonyként értettem meg, milyen nehéz ezt kapkodástól mentes légkörben megteremteni, megőrizni.

Nagycsaládban élünk jelenleg is, a szomszédban laknak a szüleim, a testvérem. Amikor már saját családunk lett, akkor is kalákában sütöttünk-főztünk: egyikünk készítette a köretet, a másikunk a levest és így tovább. Így próbáljuk elkerülni az asszonyok túlterheltségét.

A mai családokban többnyire már nincs meg ennek a kalákának lehetősége, az anyák egyedül maradnak a sok teendővel. És mi, nők azt akarjuk, hogy az ünnep szép, különleges legyen, az étel időben ott gőzölögjön az asztalon. Mindezt egyedül megvalósítani, gyerekek mellett, nagyon nagy mutatvány, azt hiszem.

– Kapkodásba fullad a készülődés…

– Tanárként sok gyerektől hallottam már: karácsonykor mindenki mindenkivel összeveszett... inkább nem kellett volna az a sok minden az asztalra, legalább lett volna egy kis nyugalmunk... láttam, hogy édesanyám reggeltől estig dolgozott. Ezért aztán kár!

– Miért éppen karácsonykor történnek a nagy összeveszések? 

– Egyrészt azért, mert ilyenkor kilépünk a megszokott ritmusunkból, abból, ami segít keretben tartani a mindennapokat, és az ünnep közeledtével belekerülünk egy másikba, egy szorító elvárásrendszerbe, ami hirtelen talál meg bennünket: még ez sincs meg, az sincs meg, takarítani kell, jó lenne a barátokra is gondolni, no meg az elcsendesedésre és még megannyi mindenre… Egyenesen utópisztikus vágyak ezek ilyenkor. Persze szeretnénk mindent nagyon jól csinálni, mert tudjuk, valami különlegesre készülünk, és mi, asszonyok ráadásul úgy érezzük, ehhez most mindenkinek a kezünk alá kellene dolgoznia.

Nyilvánvaló, hogy a férfiak is átélik ezt: lábat kell faragni a fának, megjavítani az égősort, most ne kérjen senki semmire, mert ezzel vagyok elfoglalva. Nem könnyíti meg a helyzetet, hogy a gyerekek is otthon vannak. Szép dolog az iskolai szünet, de a szülők számára ez így valóban egy nehezített akadálypálya. 

Ha pedig kisgyerek is van a családban, akit etetni, pelenkázni kell, az ő szükségletei egyszerűen kiszorítják a többi intéznivalót.

Ebben az időszakban talán egyetlen kis nyugalmi sziget van, a roráté. Ha a héten akár csak egyszer is eljuthat rá hol egyikünk, hol másikunk, pihentető menedékként éljük meg.

A tartós stressz időszaka ez, elvékonyodik az a védőburok, ami pihentebb állapotunkban óvja az idegrendszerünket. Sőt az addigi felgyülemlett stressz kisülése is bekövetkezhet. S mindeközben még „szeretetteljesnek is kell lenned”, mondja mindannyiunkban a belső hang.

Nem csoda, ha éppen a szeretet ünnepének közeledtével esünk egymásnak és veszekedünk. Olyan nehéz ez az egész! Egymásra torlódnak az elvárások, és a nem szándékos bántást is személyes sértésnek érezzük. Tegyük hozzá, hogy télidő van, szürkeség, hideg, ilyenkor szinte áldásnak érezzük, ha kisüt a nap. Ezért vágyunk a fehér karácsonyra is – legalább körülöttünk legyen világosság.

– A mostani járvány tovább ronthat a helyzeten…

– Igen, főképpen azért, mert a járvány nem tegnap kezdődött, és több szempontból is bizonytalanságban élünk. Nem tudjuk, meddig tart, és mi lesz a következménye. A járványhelyzet kihívás az érett felnőtt személyiség számára. Miként tud felülemelkedni a gondokon, miként tudja feleleveníteni a bizalmat, megélni a hitet, hogyan tud Istenre figyelni, aki azt mondta: veled vagyok. Most is, ebben a kapkodásban, bizonytalanságban.

Ne feledjük, éppen annak az ünnepét éljük, hogy köztünk van az Isten. „A fazekak között jár-kel” – ahogy Kis Szent Teréz mondja. 

Emlékszem az életünknek egy nehéz, küzdelmes időszakára, amikor kedves barátunk, a Schönstatt mozgalomban tevékeny Tilmann atya – aki most már odafentről segít nekünk –, az inga-biztonságról tanított minket. A tartós stressz állapotában ez nagyon sokat jelentett nekünk. 

– Mit jelképez az inga biztonsága?

– Az ingát Isten tartja a kezében, a súly mi vagyunk, emberek. Amikor minden rendben van, két lábbal állunk a földön, és tudjuk, hogy a szálon keresztül kapcsolatban vagyunk vele, nincs semmi baj. De amikor megemeli az Úr az ingát, vagy kihúzza a talpunk alól a talajt, és az inga elkezd kilengeni, akkor egyedül az segít – mondta Tilmann atya –, ha tudatosítjuk és átéljük, hogy ő tartja a kezében az ingát.

A családunk és a pandémia is az Úr kezében van. Sőt, a karácsonyunk is.

Aztán megesik, hogy még erősebben kileng az ingánk, s az bizony szédülést okoz. Amikor úgy érezzük, és érezhetjük is, hogy például karácsony előtt a készület szorításában szinte megpörgeti azt a „madzagot”, ilyenkor az adhat újra belső biztonságot, ha tudatosítjuk: ő tart minket a kezében, akkor is, amikor minden nagyon bizonytalannak látszik.

– Milyen jó a tudat, hogy még vannak hátra napok az ünnepből...

– A nagy örömnek éppúgy időt kell hagyni, mint a nagy gyásznak. Ne várjuk, hogy majd ott, a fa alatt, abban az egy szent órában fog megtörténni a karácsony, és vagy leszáll a mennyből az angyal, vagy megtörténik a karambol. Tekintsünk nagyobb rálátással az ünnepre. 

Lehet, hogy az előkészület végére elfáradtunk, és ezt ki lehet és ki is kell mondani a családban. Éppen ezért karácsony napján vagy az azt követő napokban teret engedhetünk valami másnak, mint ami megszokott: játsszunk egyet, vagy énekeljünk, vagy ne csináljunk semmit, csak legyünk egymás közelében.

Tegyük félre a kapkodást, az elintézendőket, és a virtuális teret is ki kellene kapcsolni.  Előre állapodjunk meg abban, hogy most senki nem veszi elő a gépet. 

Fontos ezt előre megbeszélni, ne akkor hozzuk elő, amikor éppen ütközünk, felróva a másiknak, hogy miért gépezik. Még napokig tart a karácsony, próbáljunk pihenni, olvasgassunk, hallgassunk zenét, vagy menjünk el sétálni, tegyünk valamit közösen.  

Lessük ki, minek örülne a másik, hiszen mindenkinek más a szeretetnyelve, ezért a „pihenés-nyelve” is más, és másképpen érzékeli azt az üzenetet, ami arról szól, hogy veled vagyok, szívesen keresem a kedvedet.

Töltögessük egymás örömháztartását! 

Persze nem minden esetben sikerül kitalálni, mire vágyik a másik. Lehet, hogy ütközünk, de egyet még tehetünk: bocsánatot kérünk. Azt mondjuk: „ingerült voltam, pedig annyira szerettem volna, hogy ne legyek az”, vagy azt, hogy „nincs semmi baj, tudom, neked is nehéz volt a tegnap este, nem úgy sült el az egész, ahogy szerettük volna”. Ezekben az ünnepi napokban érdemes gyakorolni a családtagjainkkal ezt a finom kapcsolódást, mert az év során nem sok alkalmunk van erre. Lessük ki a másik kedvét, örüljünk, ha valami sikerül neki! Vagy szabadítsuk fel: „dőlj le, tedd fel a lábadat, hallgass zenét, és ha akarod, mesélj arról, hogy ez miért szép neked”. 

– Tehát figyeljünk egymásra. De hogyan is lehet ezt jól csinálni? 

– A kitüntetett figyelem mindenkinek jólesik, mindenki vágyakozik erre: segíthet az érintés, az ölelés, a szemkapcsolat, a nyugodt légkör, a humor vagy egy játék. Például, ha körbeülünk, és azt játsszuk, hogy mindenki folytatja a mondatot: „én azt szeretetem benned, hogy…”, vagy azt, hogy „a legkedvesebb emlékem veled az, amikor…” Közeledik az év vége. Visszanézhetünk az elmúlt évre, ki-ki elmondja, mi volt szép, mi volt nehéz neki. Lehet, hogy máskor nem szoktunk beszélni erről, de az ünnep különleges alkalom. 

Már a beszélgetés légköre is nagyon segít, talán érdemes meghívni a családtagokat egy pohár borra, egy sütizésre, hogy legyen időnk, alkalmunk egymásra figyelni. Olyan egyszerűnek, magától értetődőnek látszik mindez, de éppen ez a légkör, ez a kitüntetett idő, a szokottnál hosszabb ideig tartó egymásra figyelés hiányzik a kapcsolatainkból.

– Lehet, hogy év közben nincs erre idő, de ahhoz sem szoktunk hozzá, hogy dicsérjük a másikat, vagy az iránta érzett szeretetünkről beszéljünk neki. 

– Igen, a rossz szokások, beidegződések miatt. Azt mondjuk: nem akarlak szembedicsérni. De miért is nem? Fáj vagy árt valakinek? – kérdezhetnénk.

Persze nem kell mindenért megdicsérni egymást, de jó volna, ha a kultúránkba valahogy beivódna az a szemlélet, hogy ha valaki erőfeszítést tett valamiért, akkor megdicsérjük. A bencés regulában is benne van: bene dicere, azaz jót mondani. A benedictus annyit jelent, hogy áldott.

Ha áldássá akarunk válni egymás számára, ki kell mondanunk a jót. Nagy motiváló erő, ha a másikat a szavainkkal is megerősítjük, amikor tényleg erőfeszítést tett, és odaadta magát valamiért, vagy legalább megpróbálta. 

Gabriel García Márquez mondta a halálos betegségéből felgyógyulva:

ha tudnám, hogy utoljára találkozunk, akkor megmondanám, menyire szeretlek, és nem tenném hozzá bután, hogy úgyis tudod. 

– Karácsonykor érzékennyé válunk a szeretet mélységeire. Az Ön számára mit jelent ez az elmélyülés? 

– A kapcsolatot. Annak örömét, hogy egymás hordozására és gazdagítására kaptunk meghívást. A szeretet sohasem egyedül történik. A szeretés az, amikor át tudok lépni hozzád, és be tudlak fogadni. E kettő együtt a megnyílás-befogadás elevensége. A szeretés ugyanakkor kiszolgáltatottság. Félünk is tőle, hiszen sérülékennyé válunk. De ha nem nyílok ki, akkor megközelíthetetlen leszek, és a magány mindenkinek fáj. 

Úgy gondolom, karácsonykor azt történik, hogy a hatalmas nagy misztériumot, a titkot, azt, hogy Isten személyesen szeret engem, az Úr maga töri át egy nagyon hétköznapi és minden emberhez közel álló eseménnyel. Nagyon közel jön: kiszolgáltatott csecsemőként érkezik hozzánk. 

Karácsonykor különösen szép a gyermekek öröme. Minden apróságnak örülnek, átszellemülten bámulják a csillogó karácsonyfát. Valamiképpen erre az örömre vagyunk meghívva. Valaki eléd áll, és meghív: befogadlak téged, és átmennék hozzád, azután majd együtt vacsorázunk…

Szerző: Körössy László

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. december 19–26-i ünnepi számában jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria