Leborulnak, hogy fölnézhessenek a törékeny Kisdedre – A Pápai Ház szónokának 3. adventi elmélkedése

A jubileum és a karácsony is azt jelenti, hogy elismerjük Krisztus eljöttét ebbe a világba, mint fény, mint világosság, akit be kell fogadunk, majd tovább kell adnunk a világnak. János evangéliuma értelmezi így az Úr érkezését, nem a születés konkrét eseményeivel, hanem az igaz fény betörésével, mely megvilágosít minden embert – mondta Roberto Pasolini harmadik adventi prédikációja elején december 19-én, pénteken a VI. Pál aulában, Leó pápa, a Római Kúria tagjai és a legfőbb szerzetes-elöljárók jelenlétében.

Meglepő a fogadtatás: „A világba jött, mégsem ismerte föl a világ. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be” (Jn 1,9–11). Hogyan lehetséges ez?

A probléma nem a fény, amely természeténél fogva megvilágít és éltet, hanem a befogadására való hajlandóságunk.

A fény szükséges és szép, de igényes is: leleplezi a színlelést, feltárja az ellentmondásokat, arra kényszerít, hogy felismerjük azt, amit inkább nem szeretnénk látni. Ezért kerüljük el gyakran, és a bennünket védő sötétség biztonságába menekülünk.

Az Úr megtestesülése pontosan azért szabadít fel, mert minden moralizmust lerombol, és azt mondja nekünk, hogy Istent jobban érdekli az igazságunk, mint a felszínes jóság.

Az Úr útjának előkészítése végső soron ezt jelenti: igazságban járni, őszintén és félelem nélkül.

A vágy törvénye mindig türelmes keresésre indít

A világba belépő Isten jelét, a csillagot a napkeleti bölcsek észlelik, és mert ismeretlen, megértésére útra kelnek és követik. Mindez a vágy törvényét követi, mely belső ösztönzésre elindul és türelmesen keresi a tapasztalt benső igényre a választ, a beteljesedést – fogalmazott a Pápai Ház szónoka. – Szemben a mai világ mindent közelről szemlélni akaró követelésével jobb, ha mi távolról követjük a jelet, sőt hasznos, ha bizonyos távolságot veszünk.

Ez a fény nem kényszeríti ránk magát, s bár igaz és erőteljes fény, mégsem vakító felvillanás, hanem csendes jel, mely azokat szólítja meg, akik hajlandóak cselekedni, akik kilépnek magukból, akik útra kelnek és keresnek, kutatnak.

A bölcseket vezető csillag ma is jelzi, hogy Isten továbbra is jelen van a történelemben.

A bölcsek nem ismerik Izrael Szentírását, mégis tudják, hogyan kell olvasni az eget, és így láthatóvá teszik az evangélium ígéretét: „Aki keres, talál” (Mt 7,8). Ám a keresés csak akkor lehetséges, ha elfogadjuk a vágyat, hogy folytassuk a keresést – és így készítjük elő az Úr útját.

Továbbra is a székben ülve

Elmélkedése folytatásában Roberto Pasolini atya a jeruzsálemi királyi udvar magatartását értelmezte: noha ők is megkapják a jelet, méghozzá egészen részletesen, mégsem mozdulnak. Nem tagadják, nem utasítják el, csak éppen figyelmen kívül hagyják. Maradnak a látszólag megnyugtató helyzetükben, amely bizonyosságokra és bevett szokásokra épül, ami aztán lassan belső mozdulatlansággá válhat. A hely látszólag védelmet nyújt, de közben lassan elszigetel, anélkül, hogy észrevennénk. A jel hírére mindenki lázasan végzi a dolgát, böngésznek és lapoznak, értekeznek, és pontos válaszokat is adnak, de senki sem teszi meg a szükséges és döntő lépést, hogy elinduljanak Betlehembe, vállalva a kockázatot és a meglepetést, hogy bármi történhet.

Ez azok hozzáállása, akik mindent tudni akarnak, anélkül, hogy maguk valaha is belépnének az eseményekbe – szögezte le a kapucinus szónok. – Mindez az Egyház számára is kihívás, mert lehet jól ismerni a tanítást, megőrizni a hagyományt, gondosan ünnepelni a liturgiát, miközben mégis mozdulatlanok maradhatunk.

Vízkereszt tanulsága, hogy csak azok találkozhatnak Krisztus királyságával, akik útra kelnek.

Kelj fel, és ragyogj!

A fogságban a bénultságba süppedt népét ezekkel a szavakkal rázza fel Izajás próféta: „Kelj föl, öltözködj fénybe, mert elérkezett világosságod, és az Úr dicsősége felragyogott fölötted!” (Iz 60,1–2).

A bölcsek nemcsak elindultak, hanem a csillag követése során valamiként magukra is öltötték annak a fényét, ami bensőjük készségét jelzi. Megőrizték a hitüket akkor is, amikor a körülmények azt éppen nem igazolták, de ők továbbra is reménykedtek. A vágy, amely egykor mozgásba lendítette őket, végül az imádatban teljesesett be, és csak ekkor érték el útjuk igazi célját. 

Amikor a jászolban fekvő Kisdedhez értek, leborultak, és imádták az Urat.

Ők, akik a csillagra mindig alulról néztek fel, most leborulnak, hogy fölnézhessenek a törékeny Gyermekre, de immár imádó hódolattal.

Felkelni, majd térdre borulni – ez a hit mozdulata, mely az Egyház számára alapvető mozgás. Csak így válhat egyetemessé az üdvösség ajándéka, amennyiben az Egyház tisztelettel tekint mások életére, felismerve, hogy ott is, gyakran váratlan módon, felbukkanhat valami Krisztus világosságából.

Megtalálni saját magunkat

Elmélkedése utolsó pontjában a Pápai Ház szónoka a bölcsek ajándékozó gesztusát elemezte. Belépve a házba meglátják a gyermeket anyjával, Máriával, letérdelnek, és kinyitják kincsesládáikat – aranyat, tömjént és mirhát kínálnak neki. Az ajándékokkal megvallják a gyermekben Isten jelenlétét, királyságát, de közben valami váratlan történik: nemcsak azt fedezik fel, hogy ki ez a gyermek, hanem azt is, hogy kik ők maguk. A bölcsek végül a csillag révén rátalálnak igaz Istenükre és igazi énjükre.

„Ó, Istenünk, ki a csillag vezetésével kinyilatkoztattad egyszülött Fiadat az embereknek, kegyesen vezess minket is, akik a hit által már megismertünk Téged, hogy dicsőséged szépségét szemléljük. Krisztus, a mi Urunk által” – fohászkodott harmadik adventi prédikációja végén Roberto Pasolini atya.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír