Legálisan tevékenykedő rendszeridegen intézmények – Bemutatták a Küzdelem a lelkekért című kötetet

De azoknak is érdemes e korszak eseményeiben elmerülve megismerniük a friss történeti kutatások eredményeit, akik éltek már ebben az időben, hiszen sokszor kiderül, a hétköznapi „munkás, paraszt és értelmiségi” bizony sok mindenről egyáltalán nem tudott, nem tudhatott semmit. A Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) immár egy évtizede támogatja és koordinálja azokat a tudományos kutatásokat, amelyek a Kádár-korszakot vizsgálják. A NEB által kiadott Küzdelem a lelkekért – Pártállam és egyházak a hosszú hatvanas években című tanulmánykötet szövegeit olvasva úgy tűnik, a diktatúra és az egyházak viszonyának bemutatásával lehet a leginkább közel hozni e korszakot az érdeklődőkhöz, és azokhoz, akiknek mindez már tényleg csak történelem.

„A hatalom a politikai rendszerben egyedüliként legálisan tevékenykedő rendszeridegen intézményeket, az egyházakat nem pusztán legyőzni, hanem legitimációpótlékként is használni kívánta. (…) A bürokratikus felügyeleti szervek (az egyházügyisek) a társadalmi gyakorlatok korlátainak kijelölésekor (a korábbi erőszak, terror kiszámítatlansága helyett) tagoltabb, de nem világos határokat szabtak. Az uralmi szisztéma ezen a területen is a bürokratikus normalizálódás fázisába került.” A fenti idézet – amely Tabajdi Gábor történész Kádárizmus és egyháztörténet című tanulmányából való – pontosan jellemzi, hogyan változott a kommunista diktatúra Kádár János nevével fémjelzett időszakában az egyházakkal kapcsolatos magatartás. De e rövid szövegből az is látszik, hogy sok mindent át is emeltek az 1956-os forradalmat megelőző majd egy évtized egyházpolitikájából.

A kétkötetes gyűjteményben huszonkilenc írással találkozhatunk. Olvashatunk a papi békemozgalomról, az „egyházügyi helytartókról”, az Állami Egyházügyi Hivatal tevékenységéről éppúgy, mint a hitoktatás és a hitélet alakulásáról. Nemcsak szervezetekkel, jelenségekkel, hanem az egyes személyekkel is foglalkoznak a tanulmányok. Volt-e lehetőség egyáltalán bármilyen ellenállásra? Hogyan lehetett szembehelyezkedni a rendszerrel? Mi várt azokra, akik a fiatalokhoz próbálták közelebb hozni Krisztus örömhírét? A szerzők sok egyéb mellett ezekre a kérdésekre is igyekeznek választ adni. Az Erdős Kristóf, Szuly Rita, Tabajdi Gábor és Wirthné Diera Bernadett szerkesztésében megjelent kötet több tanulmányában is szó esik az egyháziak elleni perekről, emellett külön fejezetben foglalkoznak a szerzetesekkel.

A könyvet május 15-én Budapesten, a NEB konferenciatermében mutatták be a nagyközönségnek. Földváryné Kiss Réka, a NEB elnöke köszöntőjében kiemelte: e nagyszabású kiadvány egy olyan alkotói közösség műve, amelynek tagjai a sztereotípiák megkerülésével, szakszerűen, a forrásokat alaposan áttekintve vizsgálták ezt az időszakot. A szerzők között vannak fiatalok, s mellettük olyanok is, akik a középgenerációhoz tartoznak – ők egészen más nézőpontból közelítettek a korszakhoz, mint a rendszerváltást követő egyháztörténész-nemzedék. Földváryné Kiss Réka arra is emlékeztetett, hogy az Új Ember és a Magyar Kurír közelmúltban napvilágot látott Küzdelem a lelkekért című cikksorozata is igyekezett ráirányítani a figyelmet erre a témára.

A kötetet Gárdonyi Máté, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának tanszékvezető egyetemi docense, valamint Bogárdi Szabó István, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának tanszékvezető egyetemi tanára mutatta be. A hosszú hatvanas évek az 1958 és 1973 közötti időszakra utal. Gárdonyi Máté szerint ezekben az évtizedekben egy ellenséges környezetben kellett megőrizni a keresztény értékrendet. A hatalom számtalan eszközzel korlátozta az egyházak működését, a megfigyelés és a bomlasztás még az enyhébb módszerek közé tartoztak. Az első kötet borítóján azt látjuk, ahogy a katolikus főpapok éppen esküt tesznek a kommunista alkotmányra. A második kötet elején egy keresztény ifjúsági közösségről készült operatív fotóval találkozhatunk. „Két jellemző momentum: az egyházak Krisztus missziós parancsát igyekeztek követni – sokszor igen leleményesen, miközben a felső vezetésre nagy nyomást helyezett a rendszer.” Gárdonyi Máté arra is rámutatott, hogy a tanulmányok szerzői értelmezési kereteket is felkínálnak: mi a kádárizmus, mit jelentett az egyházi közösségek kulturális ellenállása, hogyan jelent meg a rugalmas ellenállási képesség. Az egyháztörténész szerint az írásokból láthatjuk, miként hatottak egymásra a szakzsargonok, a csoportnyelvek. Az egyházi aparatcsik, az egyházi vezetés és az alsó szintek egészen másként beszéltek, de más nyelven szóltak az üldözők és az üldözöttek is: ugyanaz az ember lehetett békéért dolgozó pap, igaz lelkipásztor vagy a klerikális reakció embere. „A rendszer kriminalizálta azt, amit az egyházi közösség pozitív módon ítélt meg.”

Bogárdi Szabó István elemzésében arra mutatott rá, hogy a kommunista diktatúra működését már a rendszerváltás után elkezdték kutatni. Ugyanakkor a vizsgálat csak a nagy rendszerekig jutott el, közben az alrendszerek, a főbb problémaköröktől távolabb eső területek háttérbe szorultak, a részletekre pedig nem jutott elég figyelem. Ez a kötet bizonyítja, hogy a múltfeltárás folyamata nem állt meg, napjaink kutatói a részletekkel is foglalkoznak. Ilyen a szerzetesrendek sorsa, a hittanoktatás kérdése, a vidéki emberek életének bemutatása. Az egyháztörténész egy személyes élményét felidézve elmondta, a sárbogárdi iskolaigazgatónak reggel ott kellett állnia a templom előtt, és meg kellett figyelnie, kik járnak az istentiszteletre. Amikor nyolc gyereket is beírattak hittanra, Bogárdi Szabó Istvánt behívatták a megyei Állami Egyházügyi Hivatalba, mondván, hogy „lerontja Fejér megye jó eredményeit”. Bogárdi arra is emlékeztetett, hogy az üldöztetés egy sajátos ökumenét is létrehívott, hiszen a közös sors egymás mellé terelte a különböző keresztény felekezeteket, annak ellenére, hogy a diktatúra gépezete megpróbálta egymás ellen uszítani és kijátszani őket. Bogárdi Szabó István azt is megjegyezte, hogy ez a korszak nem a hitek harca volt, valójában nem a lelkekért küzdöttek, a kádári diktatúra célja sokkal inkább a lelkek megsemmisítése volt.

Fotó: NEB

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. június 2-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.