Legyünk a remény építőmunkásai – Megjelent Martin Werlen OSB kötete a Bencés Kiadónál

Az 1962-ben született Martin Werlen pszichológus, gimnáziumi tanár. 2001 és 2013 között a svájci einsiedelni apátság 58. apátja, a svájci püspöki kar tagja. 2020 óta az ausztriai Sankt Gerold-i prépostság elöljárója.

A könyvbemutatón Dejcsics Konrád OSB, a Pannonhalmi Főapátság kulturális igazgatója beszélgetett a szerzővel, és tolmácsolta magyarra Martin Werlen szavait.

Martin Werlen a kötet címe kapcsán megjegyezte: ha a német azt hallja, hogy „Baustelle” (építkezések), attól kirázza a hideg, az csakis valami borzalom lehet; a remény (Hoffnung) viszont kifejezetten pozitív jelentésű szó. Így aztán rögtön ott van az ellentmondás a német címben: hogyan találhatunk rá a reményre ebben a „borzalmas” negatív fogalomnál, mint a Baustelle?

A svájci bencés szerzetes elmondta: Sankt Geroldban olyan intézményt vezet, amely spiritualitással, kultúrával, lelkipásztorkodással foglalkozik. Az elmúlt években az egész prépostság egyetlen nagy építkezési terület volt. Rá kellett döbbenniük: az építkezés mellett kell üzemeltetniük a helyet. Ez hatalmas kihívás volt. Az egyik munkatárs azt mondta: ha továbbra is folytatódik az építkezés, akkor nem tudják folytatni a normál működésüket; gondolják csak el: hogyan lehetne a nagy zajban csendszemináriumot tartani a házban. Martin Werlen mint elöljáró egyetértett ezzel, de meggyőződése volt: együtt lehet élni, működni az építkezéssel.

Menet közben rájött sok olyan dologra, ami korábban nem volt számára világos. Megtanulta például azt, hogy mindaz, ami ma csodával tölt el bennünket, valamilyen építkezésnek az eredménye, építkezési területen született meg. A szobát, amelyben tegnap aludt, egy nagy építkezésnek köszönhetik, de ha megszólal egy mobiltelefon, az is egy olyan építkezési területnek köszönhető, ahol felépítették azt a gyárat, ahol elkészült az adott eszköz. A bencés szerzetes kifejezte: örül annak, hogy Magyarországon az építkezéseket nem valami bosszantó, rossz dolognak tartják, míg Svájcban és Ausztriában ez a fogalom kifejezetten negatív.

Martin Werlen arról is beszélt, hogy az általa vezetett Sankt Gerold-i prépostságba a társadalom minden rétegéből érkeznek emberek: befolyásos, vezető személyek, de olyanok is, akik lejjebb helyezkednek el a társadalmi hierarchiában; gyakran meghívnak olyan embereket, akiknek nem telne a pénzükből arra, hogy elmenjenek szabadságra. A német nyelv azt mondja róluk: „hatalmas építkezési területtel küzdenek”, súlyos gondjaik vannak. Ha például valaki eltöri a kezét, a német simán azt mondja: van egy „építési területem”. A prépost felidézte: befogadtak a kolostorukba egy hatéves kislányt, akit állami gondozásba vettek, mert a szülei két évig megkötözve fogva tartották, és emiatt börtönbe kerültek. Ez a kislány óriási „építkezési területet” kénytelen magával hurcolni. A helyzet akkor válik igazán problémássá, ha felhagyunk azzal, hogy befejezzük egy „építési területen” az építkezést.

Semmi más nem állít bennünket olyan kreatív kihívás elé, mint amikor a saját belső építkezési területünkkel találkozunk, vagy éppen a külvilág építkezési területeivel – hangsúlyozta a bencés elöljáró. – A világhírű kürtművész, Felix Krieser gyakran fellép Sankt Geroldban. Mozart minden kürtművét CD-re vette a Salzburgi Kamarazenekarral. Krieser kezek nélkül született; négyévesen a fejébe vette, hogy kürtön fog játszani – pedig akkor még azt sem tudta, milyen hangszer, hogyan lehet megszólaltani a kürtöt. A szülei sem tudták. Elvitték egy zenetanárhoz, aki amikor meglátta, hogy a gyereknek nincsen karja, közölte: a kürt megtanulása nem fog menni, a xilofon talán igen. Felix Krieser azonban nem mondott le arról, hogy kürtművész legyen, és az is lett, az egyik legjobb a világon. A lábaival tanult meg játszani a hangszeren.

Egy építkezési területen az ember egyedül biztosan nem képes úrrá lenni – figyelmeztetett Martin Wesler. – Ahhoz, hogy egy építési terület rendben legyen, sok szakemberre van szükség: mérnökre, építészre, elektromos dolgozókra. Ugyanez a helyzet önmagunkkal is. Ha eltöröm a kezem, valaki elvisz az orvoshoz, aki megvizsgál, megröntgeneznek, utána elmegyünk a gyógyszertárba. Legalább három-négy ember szükséges ahhoz, hogy a saját építkezési területemen előrehaladjak.

A bencés elöljáró felidézte: a prépostságon zajló építkezési munkálatok idején volt olyan szakasz, amikor hiányzott a tető az épület tetejéről. A felsőbb összeköttetéseiknek köszönhetően ezen idő alatt nem esett az eső. Egy szerdai napon szentmisét ünnepeltek; az evangéliumi szakasz témája a kinyitott tető volt: Jézus betér egy házba. Négy segítő el akar juttatni hozzá egy beteget, de a hatalmas tömeg miatt nem férnek hozzá; ezért felmennek a háztetőre, felnyitják a tetőt, és leeresztik Jézushoz a megbénult embert. Építési területet hoztak létre, és micsoda jelét adták a reménynek! A Teremtés könyvében is van egy ilyen rész: amikor véget ér a vízözön katasztrófája, Noé kinyitja a bárka tetejét, és kibocsátja a galambot, aki olajággal a csőrében tér vissza. Martin Werlen a szentmise után emlékeztette a munkatársait: az apátság tetején most nincsen tető, és erről a helyzetről olvastak éppen az evangéliumban. Az egyik vezető társa felkiáltott: most már értem, hogy Szent Geroldot, a védőszentünket az 1622-ben készült freskón miért ábrázolják úgy, hogy a házának ki van nyitva a teteje!

Az elöljáró elmondta: sokan, akik felkeresik a prépostságukat, ténylegesen a remény jeleként tekintenek rájuk. Azért is érzik jól magukat, mert náluk szembenézhetnek az életükben jelen lévő építkezési területtel, a problémáikkal.

Martin Wesler emlékeztetett, hogy a II. Vatikáni Zsinat az Egyházat Krisztus titokzatos testének nevezte, és Isten vándorló népének, amely a történelem zarándokútján halad. Szent Pál viszont, amikor az Egyházról beszél, a leggyakoribb fogalom, amit használ: az építkezés. Jézusról azt mondjuk: ács volt, de az a szó, ami szerepel a Szentírásban, görögül tektor, azt jelenti: építőmunkás, vagyis építkezéseken dolgozott.

Az építkezést pedig nem lehet egyedül csinálni, csak közösségben, szinodálisan megvalósítható.

A Korintusiakhoz írt első levelében azt írja Szent Pál: „Isten munkatársai vagyunk, Isten épületei ti vagytok. Isten nekem juttatott kegyelme által, mint bölcs építőmester, vetettem meg az alapot, de más épít rá, mindenki ügyeljen azonban arra, hogyan épít rá. A lerakott alapon kívül, amely Jézus Krisztus, mást senki sem rakhat” (3,9–11). Szent Pál azt is mondja: nem minden szolgál az épülésre. Ezt nem képzelhetjük el másként, csak ha egy épülő épületet képzelünk el magunk elé.

A szeretet az, ami épít. Aki prófétai módon beszél, az építi a közösséget.

Az Efezusiakhoz írott levélben pedig azt írja Pál: „Az apostolokra és prófétákra alapozott épület vagytok, a szegletkő pedig maga Krisztus” (2,20).

Miért nincs jelen az Egyházban annyira annak a tudata, hogy mi egy épülőfélben lévő épület vagy közösség vagyunk? – tette fel a kérdést Martin Werler. – Nagyon jó oka van annak, hogy miért nem a Krisztus titokzatos teste, a vándorló nép vagy a felépülőben lévő épület képet használjuk.

A német nyelvterületen van egy fogalom: az Egyház mint dicsőséggel teli ház. Ez egy egyházi népének első sora. Körülbelül olyan, mint az 1938-as budapesti nemzetközi eucharisztikus kongresszus himnusza – mondta. (A Győzelemről énekeljen kezdetű népének dallamát Koudela Géza, szövegét Bangha Béla szerezte – B.D.) A bencés elöljáró felidézte: amikor a könyvét írta, meghívták három helyre hálaadó szentmisére. Minden mise végén elénekelték ezt az éneket. Pedig az Egyház talán legnagyobb problémája ez: a dicsőséggel teli ház. Ha ugyanis ez a kép él bennünk az Egyházról, akkor minden olyan dolgot, ami nem illik ebbe bele, legjobb, ha a szőnyeg alá söprünk. Ha valaki pap akar lenni, akkor az a meghívása, hogy a dicsőséggel teli Egyház karbantartója legyen? Pedig mennyivel más az, ha valaki azért érez papi hivatást, hogy

az Egyháznak az épülőfélben lévő épületén, ezen az építési területen dolgozzon másokkal együtt.

Martin Werlen leszögezte: az Egyházban sok probléma van, de ez így volt ötven, száz évvel ezelőtt is. A húsvéthétfőn elhunyt Ferenc pápának mindenekelőtt azért lehetünk hálásak, mert egy nagy építési területet hagyott ránk. Rámutatott arra, hogy sok olyan dolog van az Egyházban, amely még nem épült fel teljesen, és figyelmeztetett, hogy a nehézségeken csak közösségben tudunk úrrá lenni, együtt kell dolgoznunk. Utolsó előtti prédikációjában – amelyet már nem ő olvasott fel, hanem Re bíboros – húsvét vigíliáján így fogalmazott: „Legyetek a remény építőmunkásai.”

A bencés elöljáró abban bízik, hogy ha elolvassuk most megjelent könyvét, kedvünk támad ahhoz, hogy szembenézzünk életünkben a problémás építési területekkel, amelyek még nem épültek fel teljesen. Azt is reméli, hogy a könyvét elolvasó hívő emberekben lesz bátorság ahhoz, hogy úgy tekintsenek az Egyházra, mint egyetlen építési területre, és kedvet kapnak ahhoz, hogy a kreativitásukkal ezen az építési területen dolgozzanak.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír