Lehetséges-e valódi érzelmekkel szeretni hazánkat? – Musicalt mutattak be a ’48-as forradalomról

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc. Eszembe jut az 1990-es évek rendszerváltás utáni Nagyvárada, amikor először lehetett szabadon kokárdát viselni az utcákon, és Tempfli József püspök, akinek oldalán számtalanszor vihettem az egyházmegye koszorúját az ünnepségeken. Eszembe jutnak a jobbnál jobb gimnáziumi történelemórák is, irodalmi emlékek Jókaitól, s Esztergomban egy alkalommal a városi ünnepségen egy szavalatom…

Az aradi tizenhárom vértanú. Először történelemórán hallottam róluk. Később sikerült Aradra látogatnom, egyszer Budapestről még plébániai zarándoklatot is szerveztem és vezettem egy október 6-i napon, amikor misével kezdtünk a helyi minorita templomban, aztán a várfal szomszédságában található síremlékhez mentünk, majd a Szabadság-szobornál beszédeket hallgattunk…

(Szégyellem megvallani, ha ma – telefonos segítség nélkül – le kellene írnom a vértanúk nevét, bajba kerülnék.)

Kazinczy Lajos, a tizenötödik aradi vértanú. Nevével és személyével először Érsemjénben találkoztam, ahol nyelvújító édesapja született, és ahol a falu központjában elhelyezett mellszobra előtt olyan lelkesen beszélt róla ottjártamkor Csorba Sándor, akkor frissen végzett történész…

Mindhárom emlékezésszálban egy a közös: a magyar nemzet életében és az én személyes életemben is oly fontos személyek és események a történelem, az idő homályába vesznek.

Annyira távol vannak, hogy még Aradon, a sír mellett állva is inkább csak egy letűnt kor hőseiként sejlettek fel előttem ezek az emberek, mint amolyan mesealakok a történelemkönyvek lapjairól. És ott is maradtak, a könyvek lapjain. Egészen mostanáig.

A Madách Színházban április 22-én volt a premierje Derzsi György és Meskó Zsolt A tizenötödik című művének, amely az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc korát idézi meg. A darab a színház által tavaly harmadik alkalommal meghirdetett musicalpályázaton első díjat nyert, a szakmai zsűri ötvenkét pályamű közül választotta ki.

A Meskó Zsolt által írt szöveg mintha az emberi lélek orgonáján játszana, az emlékezés élményét adó regiszterben. Izgalmasan szövi egymásba a sokszor párhuzamosan, de különböző idősíkokban futó, hiteles történelmi valóságot tükröző szálakat.

Elkerüli az olcsó didaktika és a szájbarágás csábítását, s ehelyett úgy mutatja be a főhősöket, mint akik maguk is hús-vér emberek voltak.

Megismerhetjük Kazinczy Lajost, aki a híres apa súlyos örökségének terhe alatt szegény és céltalan, bohém ifjúból idővel a szabadságharc hőse lesz. Ennek ábrázolása sem amolyan szappanoperaszerű és banális. Sorsa nem az „ide lőjetek!” ars poeticai felkiáltással teljesül be a vérpadon. Még a börtönben is vívódó, először a túlélést akaró ember, aki végül eljut odáig, hogy ki tudja mondani az őt elítélőknek: „Ami önöknek bűn, az nekem haza. Ami önöknek lázadás, az az Isten szava.”

A szövegkönyv további erőssége, hogy számtalan olyan mondatba szőtt gondolatot rejt, ami déjà vu érzéssel tölt el, amolyan jó magként hamar a szívünk mélyéig és a jelenünk valóságáig hatol, azt a benyomást keltve, hogy ez nekünk és rólunk (is) szól.

Még a magyar történelmi emlékezetben „véres kezű hóhérként” őrzött Haynaut sem a sztereotípiák szintjén ábrázolja a darab. Döntéseinek relativizálását vagy kisebbítő kísértését elkerülve, emberi lényegét adó valós motivációi tükrében szemlélhetjük a magyar szabadságharc hőseit halálra ítélő táborszernagyot.

A Kazinczy Lajos és Majthényi Zsófia között szövődő szerelmi szál, habár a valóságra épülő fikció, beteljesületlen volta miatt alkalmas arra, hogy segítse a darab befogadását, magával ragadja és vonzza a nézőt.

A Derzsi György által szerzett zene sem hétköznapi. Habár minden elemében kielégíti a musical műfaj kedvelőinek igényeit, mégis egyedi. A rapet, az R & B-t, a hiphopot, a magyar népzenét és a klasszikus zenét olyan változatosan hozza, hogy az egyes dalok gyorsan a fülünkbe másznak, slágergyanúsak, és hamar keresési rekordokat érhetnek el a Spotify-on.

Szirtes Tamás rendezése a műfaj legjobb elemeit felvonultató alkotásban válik kézzelfoghatóvá. Az egyes jelenetek önálló színészi teljesítmény és összhatás tekintetében is figyelemre méltóak. A kiváló színészi alakítások sorát felsorolni is nehéz lenne.

Az aradi vértanúk kivégzésének jelenete talán a darab leghatásosabb része. Kreatív és egyedi művészi megjelenítésével szívünkbe égeti és lelkünkből jótékonyan kitörölhetetlenné teszi a főhősöket.

A musical amellett, hogy műfajának megfelelően élményt ad, kimondatlanul arra vállalkozik, hogy segítséget nyújtson a nemzeti emlékezetvesztés gyógyításához. Eredményesen teszi ezt. Már a premier szünetében is úgy állt fel a néző a székéből, hogy valami nem várt jó érzés töltötte el, azonosult a darabbal és a főhőssel. Az előadás végén

egyetlen kérdés fogalmazódik meg a nézőben: lehetséges-e valódi érzelmekkel szeretni hazánkat, melynek modern kori újjászületéséhez hozzájárult a 48-as forradalom és annak vértanúi is?

Ki tud-e törni a tankönyvek és a – sokszor unalmas – beszédekkel teli március 15-i és október 6-i ünnepségeink börtönéből a lényeg?

Isten embereken keresztül, adottságaikkal, küzdelmeikkel, ember- és hazaszeretetükkel mutatja meg számunkra, hogy életünk nem folyamatos sodródás, hanem személyes döntések során át alakuló valóság, mely formálja az egyént és a hazát.

A premier végén a szemekben ülő könnyek, a felállva tapsoló közönség látványa arról tanúskodott, hogy

a háromgenerációs darab játékideje alatt a szívünk megújult, személyes közünk lett a főhősökhöz, az akkor élt emberekhez és a magyar nemzet ügyéhez.

Szerző: Kuzmányi István

Fotó: Madách Színház

Magyar Kurír