Leó pápa az egyházi személyekhez Acerrában: Egységes közösségként ti magatok legyetek a válasz!

XIV. Leó pápa – 2026. május 23., szombat | 19:30

Május 23-án, szombat reggel a Szentatya helikopterrel indult lelkipásztori látogatásra Acerrába, hogy találkozzon a „Tüzek földjének” lakosságával. Megérkezésekor, Antonio Di Donna acerrai püspök, Roberto Fico, Campania régió elnöke, Michele Di Bari nápolyi prefektus és Tito d’Errico, Acerra polgármestere fogadta.

Ezt követően XIV. Leó pápa autóval utazott az acerrai Santa Maria Assunta-székesegyházhoz, ahol a püspökökkel, a papsággal, a szerzetesekkel és a környezetszennyezés áldozatainak családtagjaival találkozott. Antonio Di Donna püspök köszöntő szavai után mondta el beszédét.

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes beszédét közreadjuk.

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.

Béke veletek!

Bíboros urak, püspök urak, kedves testvéreim, jó napot kívánok, és köszönöm a fogadtatást!

Hálát adok az Úrnak, hogy találkozhatom veletek, visszatérve Campaniába néhány nappal a pompeji kegyhelyen és Nápoly városában tett látogatásom után. Tudjátok, hogy már Ferenc pápa is szeretett volna eljönni ide, arra a vidékre, amely sajnálatos módon a „Tüzek földje” nevet kapta, erre azonban nem nyílt lehetősége. Ma szeretnénk teljesíteni az ő kívánságát, elismerve, hogy a Laudato si’ enciklika milyen nagy ajándékot jelentett az egyház küldetése számára ezen a földön.

A teremtett világnak és a szegényeknek a kiáltása ugyanis köztetek még drámaibb módon hallatszott, a sötét érdekek és a közjó iránti közöny halálos összefonódása miatt, amely megmérgezte a természeti és társadalmi környezetet. Ez megtérést követelő kiáltás!

Ebben a székesegyházban látogatásom első programjára kerül sor: az egyházi és – mondhatni – a családiasabb találkozásra. Később a téren mintegy az egész társadalommal találkozunk majd. Mindenekelőtt azért jöttem, hogy osztozzam azok könnyeiben, akik elveszítették szeretteiket, akiket olyan gátlástalan személyek és szervezetek által okozott környezetszennyezés ölt meg, akik és amelyek túl hosszú időn át büntetlenül működhettek. Ugyanakkor azért is vagyok itt, hogy köszönetet mondjak azoknak, akik a rosszra jóval válaszoltak, különösen annak az egyháznak, amely merte szóvá tenni a történteket, merte vállalni a prófétai szót, hogy reményben gyűjtse egybe a népet. Így annak tudatában, hogy pünkösd vigíliáján látogatlak meg benneteket, egy olyan szakaszt kerestem a Szentírásban, amely képes értelmezni és inspirálni utatokat. Ezt Ezekiel próféta nagyszabású látomásában találtam meg, akit az Úr olyan tapasztalatban részesített, amelynek a feltámadás erős üzenetévé kellett válnia a száműzetésben élő nép számára. Ezekiel így beszéli ezt el: „Az Úr keze fölöttem volt; és lelke által az Úr kivezérelt és a síkságra vitt, amely tele volt csontokkal. Körbevezettek köztük mindenfelé, és tömérdek volt belőlük a mezőn, és teljesen ki voltak száradva” (Ez 37,1–2).

Kedves testvéreim, Isten egy kertbe helyezte a férfit és a nőt, hogy műveljék és őrizzék azt. Ott minden élet, szépség és termékenység volt. Ezt a földet is egykor Campania felixnek, „Boldog Campaniának” nevezték, mert – mint egy életről szóló himnusz – termékenységével, terményeivel és kultúrájával lenyűgöző volt. Mégis, megjelent itt a halál: a föld és az emberek halála. Azonosulni tudunk a prófétával, aki döbbenten nézi a kiszáradt csontokkal borított mezőt. Szenvedünk a pusztítástól, mely tönkretette a csodálatos ökoszisztémát, lerombolt helyeket, történeteket és emlékeket. E valósággal szemben kétféle magatartás lehetséges: a közöny vagy a felelősségvállalás. Ti a felelősségvállalást választottátok, és Isten segítségével megkezdtétek a munkának és az igazságszolgáltatás keresésének útját.

Az Úr ezután kérdést intéz Ezekielhez: „Így szólt hozzám: »Emberfia, életre kelnek-e még ezek a csontok?« Így feleltem: »Uram, Istenem, te tudod«” (Ez 37,3). Kedves testvéreim, láthatjuk, hogy Isten új kérdéseket tesz fel nekünk, melyek kitágítják látóhatárunkat. Ő tudja, hogy olyan szívünk van, amely az életet keresi és az örökkévalóság után sóvárog, de ezt túl könnyen elhalasztjuk egy meghatározatlan és távoli időre, egy másik világra, amely még nincs itt. Ezekielnek viszont a saját népét kell szolgálnia, a ténylegesen létező népet, abban a helyzetben, amelyben van. Ugyanígy egyházaink küldetése is az, hogy itt és ma megszólaltassák Isten szavát. Ez a szó azt kérdezi tőlünk, hogy hiszünk-e a benne rejlő lehetőségekben? Ez az élet szava. Ha ma találkozunk, azért tesszük, hogy válaszoljunk erre a szóra. És így válaszolunk:

Uram, úgy tűnik, a halál mindenütt jelen van, úgy tűnik, az igazságtalanság győzött, a bűnözés, a korrupció és a közöny még ma is öl, a jó pedig mintha kiszáradt volna. De ha megkérdezed tőlünk: „Életre keltnek-e még ezek a csontok?”, mi hittel mondjuk: „Uram, Istenem, te tudod!” Te tudod, hogy újra talpra állhatunk, mert te magad fogod kezünket. Te tudod, hogy sivatagunk kivirágozhat. Te örömmé tudod változtatni a gyászt.

Testvéreim, mindez nagyon konkrét: olyan ígéret, amely már most valósággá válik. Ferenc pápa a Laudato si’ enciklikában, nemcsak leleplezte a halál paradigmáját, hanem az új élet csendes születését is világosan meghirdette. Miután felsorolja azokat a helyzeteket, amelyekben az emberek együtt már újra útnak indulnak, és új formát adnak a társadalmi és környezeti igazságosságnak, ezt írja: „Úgy tűnik, az a hiteles emberség, amely új szintézisre hív, szinte észrevétlenül […] ott lakozik a technológiai civilizációban. Vajon maradandó lesz-e ez az ígéret, mint a »hiteles« mindennel szembeni szüntelen ellenállásának feltörése?” (Laudato si’ enciklika, 112). Kedves testvéreim, legyetek tanúi ennek a „szüntelen ellenállásnak”, mely újjászületéssé válik ott, ahol az evangélium megvilágítja és átalakítja az életet. Erre tanított bennünket a II. vatikáni zsinat, különösen a Gaudium et spes kezdetű konstitúcióval. Az Úr új kérdéseket tesz fel nekünk: arról, hogy miként élünk városnegyedeinkben, mennyire vagyunk – személyek és intézmények – készek együttműködni egymással, mennyire él bennünk a nevelés iránti szenvedély, mennyire vagyunk becsületesek a munkánkban, igazságosan oszlik-e meg a hatalom és a gazdagság, tiszteljük-e az embereket és minden teremtményt.

Életre kelnek-e még ezek a földek? Ti magatok legyetek a válasz: a hitben és az elkötelezettségben egységes közösség. Akkor az élet megsokszorozódik.

És íme, így szólt az Úr parancsa prófétájához: „Jövendölj ezekről a csontokról! Így beszélj: »Ti kiszáradt csontok, halljátok az Úr szavát! Ezt üzeni az Úr, az Isten ezeknek a csontoknak: Nézzétek, éltető leheletet adok belétek, és megelevenedtek«” (Ez 37,4–5). Ezekiel engedelmeskedik, és figyelmesen szemléli azt, ami történik: „Jövendöltem, amint a parancs szólt. S lám, amint jövendöltem, zaj keletkezett, majd zörgés támadt, és a csontok egymáshoz közeledtek. Aztán láttam: ín és hús került rájuk, és bőr vonta be őket, de éltető lehelet még nem volt bennük” (Ez 37,7–8). Megértjük tehát, hogy a csoda nem egyetlen pillanat alatt megy végbe. A próféta bizonyára megdöbben azon, amit lát és hall, de ez még nem elég, még mindig hiányzik valami. Ez ránk is érvényes:

továbbra is bíznunk kell, továbbra is figyelmesen hallgatnunk kell, továbbra is hinnünk kell.

Azok a döntések, amelyeket meghoztatok, az az egyházi út, amelyet bejártatok, azok a kisebb-nagyobb újrakezdések, amelyekkel szembenéztetek a fájdalommal, még nem elegendők. Ha megállunk, visszafelé haladunk. Az Úr ugyanis ismételten szól Ezekielhez: „Ekkor így szólt hozzám: »Jövendölj az éltető leheletről, jövendölj, emberfia, és mondd az éltető leheletnek: ezt mondja az Úr, az Isten: Gyere elő a négy szél hazájából, és fújj ezekre a halottakra, hogy megelevenedjenek.« Ekkor jövendöltem, amint parancsolta nekem, és éltető lehelet szállt beléjük, életre keltek, talpra álltak, mint egy nagy sereg” (Ez 37,9–10).

Testvéreim, adja meg nektek a Szentlélek, hogy a béke olyan „seregét” lássátok talpra állni, amely begyógyítja e földnek és közösségeinek sebeit! Többé ne pusztító tűz legyen, hanem olyan tűz, amely életre kelt és felmelegít: a Lélek tüze, amely férfiak és nők, gyermekek és idősek ezreinek és ezreinek szívét és elméjét gyújtja lángra, s amely gondoskodásra, vigasztalásra, figyelemre és valódi szeretetre indít! Különösen is ti, családok, akiket a halál sújtott, adjatok új életet azáltal, hogy fiaitoknak és lányaitoknak, unokáitoknak és szomszédaitoknak továbbadjátok azt a felelősségérzetet, amely oly sokszor hiányzott eddig.

Hagyjátok meghalni a neheztelést, ti gyakoroljátok elsőként az igazságosságot, amelyet kértek, tegyetek tanúságot az életről, és neveljetek a gondoskodásra!

Ti pedig, felszentelt szolgálattevők, szerzetesnők és szerzetesek, legyetek e nép élő tagjai: nap mint nap tegyétek láthatóvá a szolgálatból fakadó hatalmat, mely lehajol és közel lép, amely megteszi az első lépést és megbocsát. Le kell ugyanis rombolni a kiváltság, az erőfölény és a felelősségre nem vonhatóság kultúráját, amely oly sok rosszat tett ennek a földnek, akárcsak Olaszország és a világ számos más régiójának. Fújjon a Lélek a négy égtáj felől, és ébresszen új formákat az igehirdetésben, az együttműködésben, valamint a környezeti és társadalmi megújulásban. A helyeknek is van ugyanis lelkisége, de ez teljes egészében az emberek lelkiségéből fakad. A világ megváltozása ugyanis mindig a szívben kezdődik. Maga Ezekiel is, még e halálról és feltámadásról szóló prófécia előtt, meghirdette azt a megújulást, amelyet egyedül Isten képes végbevinni: „Ezt mondja az Úr, az Isten: […] Az én lelkemet oltom belétek, és gondoskodom arról, hogy parancsaim szerint éljetek és szemetek előtt tartsátok törvényeimet és hozzájuk igazodjatok. Abban az országban laktok majd, amelyet atyáitoknak adtam, s az én népem lesztek, én meg a ti Istenetek leszek” (Ez 36,22.27–28).

Adja meg nekünk a feltámadt Jézus, hogy így együtt tudjunk élni: hogy képesek legyünk befogadni és megvalósítani Isten szavát, mint e föld zarándokai és az ő örök országának polgárai!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria