Megvédte doktori munkáját Tóth Tamás egyháztörténész

Tóth Tamás közel másfél évtizede folyó vatikáni kutatásainak eddigi eredményeit nyújtotta be MTA doktori értekezésként.

A hivatalos bírálók Fazekas István történész, Monok István irodalom- és művelődéstörténész és Gőzsy Zoltán történész voltak. A bírálóbizottságot Pálffy Géza történész, az MTA levelező tagja elnökölte. A Processus canonici. Püspöki kinevezések a Magyar Királyságban (1711–1780) címet viselő akadémiai doktori értekezés a Vatikáni Apostoli Levéltárban őrzött forrásanyagon alapszik. Témája a török háborúkat és a Rákóczi-szabadságharcot követő katolikus megújulás időszakához, pontosabban III. (VI.) Károly (1711–1740) és Mária Terézia (1740–1780) uralkodásához köthető püspöki, illetve érseki kinevezések kánoni, információs eljárásának, az ún. püspöki processzusoknak az anyagai, amelyek az egyháztörténet eddig kevéssé kutatott, értékes forrásai.

A Magyar Királyság területén (Erdélyt, a Temesi Bánságot, Belgrád-Szendrőt, illetve a horvát-szlavón-dalmát részeket is beleértve) 135, ebből az Esztergomi Érseki Tartományban 79 (ebből processzus nélkül: 7), a Kalocsai Érseki Tartományban pedig 56 (ebből processzus nélkül: 3) kinevezésről, összesen 125 kánoni eljárásról tudunk, ami 93 kinevezettet érint, azaz a kutatott források alapján a munkában ennyi főpap rövid életrajza lett bemutatva, a vonatkozó, főként latin nyelvű források közlésével együtt. A listában az érsekek és megyéspüspökök mellett szerepelnek az eddig kevésbé kutatott segédpüspökök is. A kinevezettek közt tizenkilencen püspökként – beleszámítva a szepesi prépostokat is – hosszabb-rövidebb ideig az Esztergomi Főegyházmegyéhez kötődtek. A kilencvenhárom főpap között a legtöbben végig egy-egy egyházmegyében működtek, azonban többen kaptak áthelyezéssel újabb feladatokat. Esterházy Imre egymás után egyenesen négy egyházmegye élére kapott királyi kinevezést (Vác, Zágráb, Veszprém és Esztergom), de Batthyány József és Csáky Miklós is élete során három-három egyházmegyét kormányzott (Erdély, illetve Nagyvárad, majd Kalocsa-Bács és Esztergom); Barkóczy Ferencet ugyancsak három helyre nevezték ki, hiszen volt szepesi prépost, majd egymás után két egyházmegye élén állt (Eger és Esztergom): ők mind a négyen prímás érsekként fejezték be papi pályafutásukat. Közülük azonban csak egy, Batthyány lett bíboros.

Bár a főpapok többsége a Magyar Királyság területéről, főként az északabbra fekvő, a török korban kevesebbet szenvedett vármegyékből származott, a mobilitást jól mutatja, hogy a külföldről érkező főpapok az egész Habsburg Monarchiát reprezentálják: Freiburgtól Csehországon, illetve a Glatz Grófságon és Morvaországon át Alsó-Ausztriáig, Karintiáig, Stájerországig, Tirolig és Fiuméig. Van azonban olyan főpap is, aki a szorosan vett Habsburg fennhatóság alá tartozó területeken kívülről, de a Német-római Birodalmon belülről érkezett: a szászországi Eisenachból vagy Würzburgból. Kerültek ide püspökök még távolabbról is: van, aki Dalmáciában, a Raguzai Köztársaságban, a történelmi Makedóniában, Skóciában vagy Olténiában született. Sinzendorff Fülöp francia földön, Párizsban jött a világra: édesapja volt a francia császári követ. Többen születtek Bécsben, ők magyar közjogi értelemben vegyesen honosok vagy külföldiek.

Az is elmondható, hogy a legjelentősebb méltóságokba inkább a főnemesi családok soraiból választattak ki az arra alkalmasok. Ugyancsak ezek a családok azok, akik a vizsgált időszakban egyszerre több főpapot is adtak: négy Esterházy, két-két Batthyány és Patachich van a listán. Magyar főpásztorként négyen kaptak bíbort: Batthyány József, Althann Mihály Frigyes és Sinzendorff Fülöp, továbbá Migazzi Kristóf Antal bécsi érseket is ide kell sorolni, aki egyben váci kinevezett adminisztrátor volt akkor, amikor a pápa a kardinálisok közé emelte. Rajtuk kívül további hárman, Juan Álvaro Cienfuegos, Csáky Imre és Keresztély Ágost viseltek bíbort a korban, ők azonban kívül esnek a kutatott téma határain (Cienfuegosról nem készült processzus, utóbbi kettőt pedig 1711 előtt nevezték ki).

A kilencvenhárom kinevezett között található vegyesen ősi magyar nemes család sarja (például: Batthyány, Csáky, Zichy), továbbá ősi, illetve régi, de ebben a korban felemelkedő nemes család tagja (például: Barkóczy, Esterházy, Patachich), ahogy olyan is, akinek az ősei nem sokkal korábban nemesíttettek meg (például: Aáron, Thauszy, Vernich). Vegyesen vannak a kinevezettek között főnemesek (például: Berchtold, Barkóczy, Thurn) és vármegyei, illetve köznemesi (például: Acsády, Pucz, Szily) származásúak. Többen püspöki kinevezésükhöz kapcsolódóan – főképp az erdélyi püspökök esetében jól látható ez – részesültek rangemelésben (például: Chiolich, Klein, Sorger). Az természetesen igaz, hogy a (fő)nemesség tagjai sokkal jobb helyzetben voltak, hiszen származásuk, családi kapcsolataik, anyagi bázisuk és iskoláik révén az előmenetel szó szerint a „vérükben” volt. Ezért is lehet meglepő, hogy mennyire nagy a nem nemesi származású főpapok aránya a vizsgált időszakban. A három bizonytalan származású főpappal együtt közel egyhatoduk (14 fő) ilyen, ami a kor társadalmi viszonyainak ismeretében nagy aránynak mondható. Az egyházi pálya ugyanis kitűnő lehetőség volt a tehetséges, de nem nemesi származású ifjak kibontakozására, főleg ha volt mögöttük mentor, illetve mecénás, amely tevékénység egyebekben ebben a korban egyházi és nemesi körökben sokak számára magától értetődő dolog volt.

A korábbi évszázadban még viszonylag gyakran előfordult, de ebben a korban is találkozunk nem katolikusnak keresztelt, protestáns vagy vegyes házasságból származó papokkal, főpapokkal. Az unió miatt a bizánci szertartású püspökök értelemszerűen más megítélés alá estek, de néha a latin püspökök szülei közt előfordult vegyes házasság. Református családból származott például Máriássy Sándor, aki a Rákóczi-szabadságharc küszöbén, tizenhat évesen lett katolikussá – ha hinni lehet a korabeli elbeszélésnek, harcos kuruc református apja el is űzte ezért otthonról.

Az oktatás tekintetében a vizsgált időszakban a jezsuita iskolák domináltak, és bár a piaristák egyre nagyobb jelentőségre tettek szert a korban, a jezsuita dominancia végig megmaradt – még a rend 1773-as feloszlatása után is, ami a püspöki kinevezéseken is érezhető: a volt jezsuiták közül hárman ekkor emelkedtek püspöki méltóságra. Rendtag latin szerzetesként hét fő kapott kinevezést. Külön kell számolnunk a kilenc bazilitát, hiszen náluk az volt a kivétel, ha nem szerzetesként szentelődtek püspökké. A főpapok alsóbb fokú tanulmányai tekintetében jól kirajzolódnak a jezsuita vezetésű regionális központok, mint Nagyszombat, Zágráb, de emellett ugyanúgy Pozsony, Buda, Győr, Kassa, Kolozsvár, vagy éppen a közeli Bécs. Ezekhez zárkóztak fel idővel a piarista gimnáziumok (Nyitra, Pest, Privigye, Rózsahegy) is. Kisszeminárium volt Pozsonyban. Voltak a török időkben is meglévő regionális központok, például Kassa, illetve – köszönhetően az ország stabilizálódásának is – Buda visszafoglalása után, illetve a 18. században sorra megalakulhattak az egyházmegyei szemináriumok. A tehetséges ifjak esetében azonban még mindig változatlanul előnyt élveztek a korábbról jól bevált, bizonyítottan magas színvonalú képzést biztosító helyek. A későbbi főpapok szinte mindegyike megjárta a Pozsony vármegyei Nagyszombatot, amelyet – nem véletlenül – a kor kis Rómájának is neveznek: miután a török előrenyomulás miatt Esztergomot, az ősi prímási székhelyet szükségszerűen fel kellett adni, Nagyszombat az Esztergomi Főegyházmegye és a hungarus tudatúak katolikus egyházának központja maradt 1543-tól egészen 1820-ig. Igaz, maga az érsek végül leginkább Pozsonyban, a később kialakult ideiglenes fővárosban tartózkodott, de itt volt a káptalan, illetve magát az egyházmegyét is innen irányították a nagyszombati általános helynök vezetésével. A városban a jezsuiták irányítása alatt alsóbb és felsőbb fokú tanulmányokat egyaránt lehetett végezni; Pázmány Péter bíboros, prímás, esztergomi érsek (1616–1637) 1635-ben egyetemet alapított itt, amely egészen 1777-ig a városban maradt, innen került előbb Budára, majd Pestre. Utódintézményei ma is megvannak. Egészen egyedülálló módon a papnövendékek Nagyszombatban több kollégiumban is készülhettek hivatásukra. Innen a legtehetségesebbek Bécsbe, a szintén Pázmány által 1623-ban alapított és jezsuiták vezette Collegium Pazmanianumba kerültek: tizenketten ezt a kollégiumot járták meg. A főpapok egy jelentős része a római Collegium Germanicum et Hungaricum növendéke volt: összesen harmincöten. További tizenegy püspökről tudunk a vizsgált időszak főpapjai közül, aki szintén az Örök Városban, de másutt végeztek tanulmányokat. Ez azt jelenti, hogy a kilencvenhárom főpap fele, mindösszesen 46 fő tanult Rómában. A fentiek mellett egy-két esetben előfordul más bécsi kollégium, illetve néhány különleges (azaz nem szokványos) felsőoktatási tanulmányi helyszín: Amberg, Ettal, Fermo, Glatz, Graz, Olmütz, Passau, Prága, Perugia, Sankt Gallen vagy Strassburg.

A kilencvenhárom főpap szinte mindegyike klasszikus életpályáját futott be: általában egyre nagyobb felelősségi területeket kaptak, sokszor közhivatalt is viseltek, és abban bizonyítottak, mielőtt püspökké nevezték volna ki őket. Szinte mindegyikük volt hosszabb-rövidebb ideig kanonok is, amely hivatal ebben az időben az egyházmegyei kulcspozíciók közé tartozott. Általában véve elmondható, hogy püspökként a Trienti Zsinatot követő katolikus megújulás ügyét szolgálták.

A 125 processzushoz technikailag mindösszesen 408 tanú tartozik, akik között van, aki vagy csak a jelöltről, vagy csak az egyházmegye állapotáról, vagy éppen (és ez történt leggyakrabban) mindkettőről nyilatkozott, így a kérdőívre adott válaszsorok száma ennél jóval magasabb. A 93 jelölt tulajdonságairól összesen 288 tanúvallomást vettek fel. A tanúk közül nem egy később maga is püspök lett, vagy olyan egyházi, illetve világi ember, akit a történetírás vagy sajátságosan a művészet- vagy kultúrtörténet ma is számon tart. Csak néhány példa: Alapy János neves és bőkezű váradi kanonok volt, Körmendy Imre kanonoki háza a veszprémi várban ma is az ő nevét viseli; Hevenesi Gábor jezsuita vagy Szlopnyai Elek piarista életútja ma is rendjük történetének dicső fejezetei; vagy említhető például Wernischek János Jakab orvos, természettudós vagy Végh Péter neve; utóbbi később országbíró lett.

Szerencsés módon az utóbbi években egyre nagyobb figyelem irányul a vatikáni magyar kutatásokra, amelyekben kiemelkedő szerepet vállalnak a Fraknói Vilmos Római Történeti Kutatócsoport, illetve a Pázmány Péter Katolikus Egyetem kutatói. A Tóth Tamás doktori értekezésében tárgyalt püspöki processzusok anyagának kutatása értékes kiegészítésekkel szolgál az egyes főpapok életrajzi adataihoz, de fontos többletinformációkat nyújt egy-egy egyházmegye fejlődésének pontosabb feltérképezéséhez is, egyben ráirányítja a figyelmet a vatikáni források fontosságára a magyar egyház- és köztörténet vonatkozásában is.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír