Merre tovább, szociális gondoskodás? – Vajda Norbert az állam, az egyház és a közösségek szerepéről

XIV. Leó pápa 2025 októberében, Assisi Szent Ferenc ünnepéhez kapcsolódva adta ki a Dilexi te apostoli buzdítását, ami Krisztus szeretetéről szól. Az elesettek, rászorulók, a társadalomból kirekesztettek támogatása mindennapi feladatunk, amit nem leereszkedve, hanem odafordulva, egyenlők közötti találkozásokban érdemes megélni.

Az egyháznak és közösségeinek tehát van dolga ezen a területen, akkor is, ha ez az odafordulás nem mindig könnyű. A segítségre szoruló nem feltétlen kér segítséget, a közösség pedig nem minden esetben tartja támogatásra érdemesnek az elesett embert. Egy agresszív alkoholbeteget vagy egy kábítószerfüggő fiatalt megszólítani sem egyszerű, nemhogy megfordítani az úton, amelyet régóta egyedülinek vél. Ez így volt régen Kalazanci Szent József idejében és így van napjainkban is. A szociális kérdések és társadalmi beavatkozások sok esetben ráadásul politikai színezetet kapnak, nem ritkán akkor is, ha az egyházak vállalnak feladatokat ezen a területen.

Az államszocializmusban –, mint a neve is mutatja – az államban kellett hinni, a döntéshozók pedig azt hirdették, hogy nincsen különösebben szükség szociálpolitikára és nincsen szükség egyházakra sem. Elég gyorsan kiderült, hogy mindkét esetben tévedtek.

Kortól és pártszimpátiától függetlenül a politikusok közös tulajdonsága, hogy kiszámíthatóságot és növekvő jólétet ígérnek mindenkinek, miközben folyamatosan hangsúlyozzák a biztonság, az igazságosság és a rászoruló társadalmi csoportok támogatását.

Ki ne értene egyet azzal, hogy meg kell védeni a gyerekeket, segíteni kell a fogyatékossággal élők társadalmi beilleszkedését és méltó körülményeket kell teremteni az időseknek?

Eközben tudjuk, hogy a mai magyar valóság részei a kórházakban hagyott csecsemők, a szülők nélkül felnövekvő, kiszolgáltatott gyermekek és a földi létből egyedül, magányosan, zavarodottan távozó beteg, idős emberek is. Van tehát teendőnk egyénileg és közösségileg is, nem pusztán az állam szintjén.

Jónak lenni jó

A XXI. század versenyre, teljesítményre ösztönző mindennapjaiban gyarlóságunk, önzésünk teret kap, de közben a lelkünk háborog. A belső hang szüntelenül azt kérdezi: megtettem-e mindent a környezetemben élő, számomra fontos, de kiszolgáltatott emberekért? A demens édesanyámért, aki tőlem többszáz kilométerre egy kisfalu szélén magányosan tengeti életét, a botladozó kamasz fiamért, akivel alig találkozom, vagy éppen a szomszédasszonyomért, akinek minden energiáját felemészti autista gyermekének gondozása?

Bizonyosan nem.

A vágyott és a megélt valóság közötti feszítő ellentmondást oldani kell, ezért sokan külső referenciapontokat, visszaigazolásokat keresnek.

Ezeket az online terek közösségei mellett elsősorban a makroszintű (politikai) állásfoglalásokban találják meg, ahol a „jó” oldalra állnak. Az utóbbi időben a „magyar családok”, vagy éppen a „gyermekek védelme” a közbeszéd állandó témáivá váltak, miközben kiáltó ellentétként az ember és ember közötti segítésben érdemi változást nem tapasztalunk.

Ebből a hintából ideje volna kiszállni. Ehhez azonban az kell, hogy a szociális szakma végre kilépjen onnan, ahova a politikai retorika beszorította.

Társadalompolitikai előzmények

Magyarország népessége fogy, ezt sokan tudják, de azt jóval kevesebben, hogy ez a folyamat négy és fél évtizede folyamatosan tart. A termékenységi arányszám alapján (egy nő élete során átlagosan hány gyermeknek ad életet) a szociális szakemberek (és nem a politikusok) már 60 évvel ezelőtt is pontosan látták előre, hogy milyen kihívásokra kell felkészülnünk. Igazuk lett.

Az 1980-as évek közepén minden évben még „csak” 20 ezer fővel csökkent az ország lélekszáma, napjainkban ez az érték már 40-50 ezer főt jelent. Évente.

A 60 évvel ezelőtti állami válaszok bizonyos tekintetben nagyon hasonlóak voltak a 2010 utáni családpolitikai intézkedésekhez: adjunk több pénzt azoknak, akik több gyermeket vállalnak. A GYES 1967-es, majd a GYED 1985-ös bevezetését jelentős részben ez indokolta, éppen úgy ahogyan a 2010 utáni családpolitikai intézkedések többségét is a gyermekvállalási hajlandóság fokozása motiválta. Mindkét korszakban statisztikai mutatókban is mérhető eredmények jelentkeztek, de mindkét korszakban az is

egyértelművé vált, hogy az anyagi ösztönzők hatása korlátozott. Az intézkedések nem vezettek népességnövekedéshez és nem lett több fiatal sem az országban.

A szociális intézményrendszer

Az 1989-es rendszerváltást követően a tanácsrendszert leváltó önkormányzati szint rendkívül széles hatásköröket kapott, így a decentralizáció jegyében a szociális ágazathoz tartozó területeket is el kellett látnia. Az első pillanattól gondot jelentett azonban, hogy a tényleges működési költségeket az állami finanszírozás nem biztosította. A megyei önkormányzatok kifejezetten nehéz helyzetbe kerültek, mert nekik nagy, akár többszáz fős bentlakásos szociális intézményeket kellett volna működtetniük, ahol fogyatékossággal élők, pszichiátriai betegek, szenvedélybetegek és idős, jellemzően önellátásra már nem képes embertársaink éltek. Ebben a helyzetben az önkormányzatok egyre nagyobb hiteleket kezdtek felvenni. Eladósodottságuk mértéke néhány év alatt kezelhetetlenné vált, amelynek hátterében az ellátandó feladatok folyamatos finanszírozási kényszere állt. A 2004-2005-ös néhány milliárd forintos adósságállomány (a 2008-as nemzetközi gazdasági válsággal is szoros összefüggésben) 2009-2010-re robbanásszerűen megugrott és ekkorra már messze meghaladta az 1000 milliárd forintot.

A 16 évvel ezelőtti országgyűlési választások után tehát gyors válaszokra volt szükség. Az akkori döntések értelmében az adósságrendezéssel párhuzamosan centralizációra került sor, így jött létre nagyságrendileg 50 ezer ellátottal a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság (SZGYF) intézményhálózata.

Emlékszem, a helyzet elég furcsa volt, mert a szakmai szereplők mellett a 2010-es évek politikai döntéshozói is tisztában voltak azzal, hogy az állami monopólium nem tesz jót a szociális ágazatnak. A válasz nem késett sokat. Az állam valójában ugyanazt tette, amit az 1990-es évek elején: stratégiai partnereket keresett, akikkel a feladat fokozatosan megosztható és akik a közösségi alapú segítségnyújtás garanciáit is hozzá tudják adni az ellátásokhoz. Ez nem sikerült az önkormányzatokkal, így a történelem ismeretében visszatértek az egyházakhoz.

Az Egyházak különleges szerepe

Ha szétnézünk Európában, azt látjuk, hogy Németországtól Hollandiáig, Olaszországtól Lengyelországig nagyon sok olyan nemzet van, ahol a katolikus és/vagy protestáns egyházak meghatározóak a szociális és gyermekvédelmi intézményrendszerben.

Tény, hogy az egyházi gondoskodás lényegesen nagyobb múltra tekint vissza, mint az államilag szervezett. Sem az ókeresztények szegénygondozói tevékenysége, sem a protestáns egyházak diakóniai szolgálata nem azért indult el, és nem azért maradt fenn, mert felkérést és/vagy pénzt kaptak volna az államtól.

Ezen közösségek tagjai hosszú évszázadok óta belső meggyőződésből cselekednek, vonatkoztatási pontjaik pedig messze túlmutatnak az evilági lét határain.

Az egyház nem jótékonyági, hanem vallási szervezet, amely az evangélium hirdetését tartja legfőbb feladatának, így minden tevékenységét Krisztus követése hatja át.

Reményt ad a nélkülözőknek, miközben alkalmazkodik az aktuális kihívásokhoz is.

Magyarországon is számos olyan történelmi példát találunk, ahol az adott korszakot feszítő társadalmi-szociális problémákra az innovatív válaszok egyházi közösségekből érkeztek. Közös jellemzője ezeknek, hogy bár vitathatatlan volt a nélkülözők helyzete és a segítségnyújtás szükségszerűsége, az állami oldal valamiért mégsem mozdult, így nem jöttek létre központilag szervezett intézkedések. Aztán odakeveredett valaki és a hitétől vezérelve elkezdett cselekedni – jól.

Az 1929-es nagy világgazdasági válság a vidéki népesség jelentős részét taszította nyomorba. Többszázezer ember borzalmas körülmények között tengődött, családok éheztek. A korabeli szociográfiákból tudjuk, hogy bár a döntéshozók is sejtették, hogy baj van, mégsem intézkedtek. Oslay József Oswald ferences szerzetes, aki egyházi szolgálata miatt a nélkülözők körülményeit is jól ismerte, elkezdett szervezkedni: kezdeményezése középpontjába a közösség erőforrásainak hatékonyabb támogatását állította, amiből pár éven belül az Egri norma, majd több nagyvárost is érintő, országos program épült ki.

Egy másik példa az 1980-as évek végén jelentkező kelet-német menekültválság volt. A magyar állam sokáig itt sem tett érdemi lépéseket, helyette a Magyar Máltai Szeretetszolgálat zugligeti plébániáról induló önkéntesei nyújtottak segítő kezet a rászorulóknak. A sor hosszan folytatható, az idősgondozás területén ugyancsak a máltaiaktól induló, magányos időseket segítő jelzőrendszeres házi segítségnyújtás megszervezésével, vagy éppen a Katolikus Szeretetszolgálat demencia szakgondozó képzésével, amelyek a későbbiekben mind országos programok alapjait teremtették meg.

Az egyház szociális szolgálatát a társadalom egésze igényli, támogatja – ez azon ritka területek közé tartozik, melyekről politikai térfelektől független egyetértés mutatkozik.

Az ember könnyedén válik kiszolgáltatottá életkora, szellemi-fizikai állapota, pszichés problémái vagy éppen szenvedélybetegsége miatt. A hit ezekben az élethelyzetekben is fontos megtartó erőt jelent.

Hogy a szükségletekre vannak-e megfelelő válaszok, mindannyiunkon múlik – hogy a rendszerek szintjén milyen arányban sikerül elérni az érintetteket, az alapvetően az állam felelőssége. Az alábbiakban röviden áttekintem a szociális ágazat legfontosabb területeit, egyaránt jelezve a közelmúlt eredményeit és a szükségesnek látszó teendőket is.

Szociális ellátások

A szociális ellátásokban az állam az értékalapú, ezért cselekvésre motivált, lokális közösségeket keresi, mivel minden józan politikai szereplő tudja, hogy ez nem teremthető meg központilag. Most, 2026 tavaszán sincs sok opció a döntéshozók előtt.

A legvalószínűbb lépés az újbóli decentralizáció, ami az SZGYF jelenlegi formájának megszűnését és az egyházak mellett az önkormányzati és civil szervezetek szintjének megerősítését sejteti, remélhetőleg nem pusztán szervezeti, hanem pénzügyi többletforrásokkal is segítve azokat.

Ameddig ez kiderül, a tanulságok levonása érdekében érdemes megnézni, hogy is állnak most a szociális ellátásokat meghatározó körülmények.

A 2010-től induló Orbán-kormányok érdeme, hogy a fogyatékosságügy területén nekiláttak a nagy intézmények felszámolásának. Ezt a feladatot még 1998-ban vállalta az ország. Célja, hogy a különféle fogyatékossággal élő testvéreinket ne eldugjuk az intézményekbe, hanem lakhatási közegük megváltoztatásával visszahozzuk őket a közösségeinkbe. Sok esetben az egyház segített lebontani az előítéleteket, megmutatva Krisztus arcát azokban az embertársainkban, akiktől addig sokan félve elfordultak. Nem szóltak erről a szalagcímek, de nagyszerű dolgok történtek: értelmi és testi fogyatékkal élő testvéreink sok helyen valódi befogadó környezetbe kerültek. A program aztán főként finanszírozási nehézségek miatt nem a tervezett ütem szerint haladt, majd az EU források felfüggesztése a továbblépés esélyét is elhalványította. Egyik következménye ennek, hogy a súlyos, halmozott fogyatékossággal élők, legyenek akár intézményi ellátottak, vagy otthoni, gondoskodó hozzátartozóik által ápolt betegek, napjainkban csak egészen kivételes esetekben kapcsolódhatnak be ebbe a programba.

A kapacitáshiány és az ezzel ellentétben lévő, jellemzően növekvő szükségletek jelenléte más területeken is tetten érhető. A pszichiátriai betegek ellátásának emlékezetes pillanata volt az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) korábbi, 2007-es bezárása. Sokan kerültek utcára, rázuhanva az alulfinanszírozott szociális ellátórendszerre, hajléktalanként, pszichiátriai és/vagy szenvedélybetegként megjelenve az ellátásokban.

A magyar szociális ellátórendszerben elkötelezett szakemberekkel és állami finanszírozással hajléktalanellátás és szenvedélybeteg ellátás is rendelkezésre áll, ami nagyszerű dolog. E csoportok kriminalizációja számos szakmai vitát váltott ki, de ezek a viták nem vezettek sehova.

Nincs konszenzus, nincsenek új válaszok, csak álláspontok, amelyek nem találkoznak – miközben nap nap után egyre több felnőttet, gyermeket és családot tesznek tönkre a régi és új tudatmódosító szerek.

Ugyanilyen feszítő kérdést jelent elöregedő társadalmunk, aminek hatása alól nem vonhatjuk ki magunkat. Magyarországon létezik házi segítségnyújtás, ami lehetővé teszi, hogy otthonaikban a szakemberek állami támogatással rendszeresen felkeressék az időseket. Sajnos a 2010-es évek elejéig több visszaélés volt ebben a szolgáltatási formában, amire a finanszírozó a fokozottabb kontrollt célzó adminisztrációval válaszolt. Ez rendezte a viszonyokat, ugyanakkor megnehezíti, hogy a találkozások során az emberi segítségnyújtás maradjon a középpontban. A romló egészségügyi állapot új kihívást jelent, mert a házi segítségnyújtás intenzív otthonápolást nem tesz lehetővé. Két út áll ilyenkor a kétségbeesett hozzátartozó előtt: megpróbálja a hosszú várólistákkal terhelt idősotthonok egyikébe bejuttatni szeretett hozzátartozóját, vagy piaci alapon házi gondozót fogad. Ez utóbbi ellenőrizetlen terület, nem ritkán a feketegazdasághoz kapcsolódva, miközben a szociális ellátások finanszírozása enélkül is számos további kérdést vet fel.

A még Horn Gyula által jegyzett 1997-es Vatikáni szerződés a szociális szolgáltatások állami finanszírozásával kapcsolatban több szabályt is hozott. Ezt a katolikus mellett a későbbiekben további egyházi fenntartókra is kiterjesztették, de többeket, például a civil szervezeteket nem vonták be. Itt érdemes megjegyezni, hogy a legtöbb szociális szolgáltatás esetében (hasonlóan a 1990-es évek önkormányzati finanszírozásához) a magasabb összegű támogatás sem fedezte a költségeket.

További probléma, hogy a szociális ágazat bérrendezésére (alacsonyabb érdekérvényesítő képessége miatt) olyan szinten sem került sor, ahogyan az például az egészségügy területén szerencsére megtörtént.

A társágazatok más területeken is előrébb járnak: a továbbképzések rendszerének életpályamodellbe integrálására vagy éppen a fiatal, pályakezdő munkatársak ösztöndíj-rendszerének kialakítására is találunk jól működő példákat: ezeket megfelelő szakmai konszenzus esetén indokolt lehet a szociális területhez igazítva is bevezetni.

A megosztott, érdekek mentén polarizált társadalmakban a kiszolgáltatott csoportok mindig vesztésre állnak. A Tisza Párt 2026-os kétharmados győzelme a kegyelmi ügyből indult ki, ami hasonlóan a Fidesz 2010-es sikeréhez a „társadalmi igazságosság” helyreállítását jelölte meg céljaként. Az embereket mozgósítja az igazság keresése, bízunk az állami intézményekben, de közben nem szabad elfelejtenünk saját egyéni és közösségi felelősségünket sem. Éppen erre hívja fel figyelmünket Leó pápa a Dilexi te-ben.

A keresztény életszentség gyakran az emberiség legelfeledettebb és legsebzettebb helyein virágzik. A legszegényebbek – akik nemcsak anyagi javak, hanem hangjuk és méltóságuk elismerése nélkül is – különleges helyet foglalnak el Isten szívében.” (Dilexi te, 76.)

Bár a technológiai innovációk és a jóléti rendszerek közepette gyakran megfeledkezünk róla, mi mindannyian egy szempillantás alatt lehetünk szegények és kiszolgáltatottak. Figyeljünk hát azokra, akiknek most kell segítség és támogassuk a szociális szakma képviselőit, akik naponta csendben tesznek a leginkább elfeledettebbekért.

Fotó: Merényi Zita, Lambert Attila (archív)

Magyar Kurír