Mustó Péter – Andreas Ebert: A szív imája

A szerzők leszögezik:

Isten a lét és minden élet eredete és ősalapja. Vágyunk utána, „mert ő az otthon, ahonnan jövünk, akivel elveszítettük a kapcsolatot, és aki után vágyakozunk”.

Ez a kötet egy olyan gyakorlatról szól, amelyet „itt és most” folytathatnak világi hívők is, akiknek kevés idejük van, és nem kolostorban élnek. „Napi fél óra kezdetben elegendő ahhoz, hogy megismerd és kipróbáld ezt a módszert. Javasoljuk, hogy a gyakorlásra szánj körülbelül tíz hetet. Ez némi fegyelmet igényel, de a gyümölcsök megérik az erőfeszítést.”

Mustó Péter és Andreas Ebert sok éve próbálják járni „a szív imájának útját”. Az alapvető ösztönzést „tisztelt” tanítómesterüknek, Jálics Ferenc jezsuita atyának köszönhetik, aki hosszú és kitartó személyes keresés után „nem utolsósorban” szenvedésekkel teli sorsa folytán fedezte fel, élte át és fejlesztette tovább módszeresen ezt az imamódot. Amikor az 1970-es években, az argentin katonai diktatúra idején őt és egyik szerzetestársát elrabolták a halálosztagok, csak úgy élték túl lelkileg és szellemileg is az elhurcolás gyötrelmeit, hogy elkezdték szüntelenül ismételni és segítségül hívni Jézus Krisztus nevét: „Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam”. A hosszabb verzió szerint: „Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!”

A szerzők azt javasolják az olvasóknak, hogy mielőtt imádkozni kezdenének, gyakorolják az észlelést. „Ez nem gondolkodás, megnevezés, elemzés, hanem megállás és jelenlét valamennyi külső és belső érzékszervünkkel. Ne kezdj rögtön meditálni, hanem az első héten legalább fél órára menj ki a természetbe, kertbe, erdőbe, parkba…”

A természet ugyanis megtanít minket az egyszerű létezésre, miértek és ítélkezés nélkül. Támogat bennünket abban, hogy azok legyünk, akik vagyunk.

A 17. században élt német katolikus költő és misztikus teológus, Angelius Silesius írta: „A rózsa nem kutat, virágzik, mert virágzik, nem tud magáról, nem kérdez és nem vitázik.” Próbáljuk meg tudatosítani magunkban, hogy ez a teremtés iránti nyitottság nem csupán az ima előkészítő gyakorlata, hanem már maga az ima. „Aki a teremtéshez kapcsolódik, a Teremtővel lép kapcsolatba.”

A könyv írói felhívják figyelmünket az álmok fontosságára, emlékeztetve rá: a Szentírás sokszor beszél álmokról. Isten ezek által figyelmeztet és tanít, mutat utat. A Biblia alakjai gyakran álmok segítségével értik meg valódi helyzetüket és feladatukat: a menekülő Jákob álmában döbben rá, hogy Isten nem hagyta el, hanem vele van és vele tart. Kedvenc fia, József számára az álmok tisztázzák a családban betöltött szerepét és feladatát. „Figyelj az álmaidra, és írd le őket – minél előbb, annál jobb, mielőtt elfelejtenéd őket. A tudattalanban rengeteg bölcsesség rejtőzik: a természet bölcsessége. Ez Isten, a Teremtő bölcsességéhez kapcsolódik. De az imaidőben ne foglalkozz álomfejtéssel.”

A szerzők figyelmeztetnek:

ha nem a csöndben keressük Istent, hanem csak okos gondolatokban vagy a világot jobbítani hivatott tevékenységeinkben, akkor „felfuvalkodik az egónk”.

Nagyon könnyen el tudjuk ugyanis képzelni, hogy a mi szándékunk Isten szándéka, és akaratunk Isten akarata. A csöndben viszont megtanuljuk megkülönböztetni saját kívánságainkat a Teremtő szándékaitól. A két szerző felidézi: a Királyok Első Könyve (18,25) szerint Illés próféta Baál papjai ellen harcolt, nem figyelt Istenre. Saját elképzelései és buzgó tervei vezették Isten ügyéért folytatott harcában. Csak a barlang csöndjében ismerte fel az igazi Istent. „A csendben valami megmozdul. De a válasz nem érkezik azonnal. Várat magára. A fejlődést nem lehet kikényszeríteni vagy felgyorsítani.” Ezt a gazdálkodó is tudja. Amikor vet, öntözi a magot, és gyomlálja a mezőt, még nem látja növekedni a vetést. Mindazonáltal bízik abban, hogy a mag kicsírázik. Bizalommal várakozik, türelmesen, bátran és állhatatosan.

A két író elemzése szerint

a belső ima lényege nem az, hogy Istennel foglalkozunk, hanem az, hogy figyelmesen keressük Isten munkálkodását ott, ahol ő van, ahol életet teremt és gyógyít. Amikor a szív imájában egyszerűen jelen vagyunk.

Ez azonban nem könnyű feladat, ezért újra és újra megpróbálunk érdeklődéssel jelen lenni, és fenntartani a figyelmünket. Ám ez nem történik meg magától. Erre időt kell szánnunk. Emellett felfedezhetjük és megtapasztalhatjuk Isten munkáját a testünkben. „Ő a saját képmására teremtette testedet, és az ő Lelke hatja át (…) Igen, a test a Szentlélek temploma. Amint érzékeled a tested, csend születik benned, és a csendben minden mást is intenzívebben észlelsz.”

A könyvből kiderül: a szív imája a jelenbe vezet. A keresztény teológia mindig is azt tanította, hogy Istennél nincs múlt és jövő, csak a jelen, „és ez, bármennyire paradoxonnak hangzik is, azonos az örökkévalósággal”. Időhöz kötött lényként gyakran a múltban vagy a jövőben időzünk a gondolatainkban. Néha visszatekintve felismerhetünk valamit Isten életünkben végzett munkájából. Amikor a jövőt tervezzük, számíthatunk Istenre. Ő mindenhol és mindenben megtalálható.

Aki Istent keresi, csak itt és most találkozhat vele.

Loyolai Szent Ignác arról beszél, hogy mindenben Istent kell keresni és megtalálni. Tamás apokrif evangéliumában Jézus azt mondja: „Én vagyok a fény, mely minden fölött van. Én vagyok a mindenség, és a mindenség tőlem jött ki, és hozzám tér vissza. Hasítsatok fát, én ott vagyok. Emeljétek meg a követ, ott találtok engem.” A szív imája abból a vágyból fakad, hogy közvetlenül a valóságban tapasztaljuk meg Istent. Amikor gondolkodunk, figyelmünk a jövőre vagy a múltra összpontosul. A belső imában arra törekszünk, hogy a jelenben maradjunk, és észleljük a létet itt és most.

A jezsuita szerzetes pap, illetve evangélikus teológus szerzők leszögezik: amikor Jézus Krisztus nevét ismételjük, nem csupán a názáreti férfi munkálkodik a tudatunkban, hanem Isten örökkévaló Igéje is. Amikor a nevét ismételjük, Istenhez, a mindenütt jelenlévőhöz imádkozunk. „Az egyetlen Isten örök Igéjével imádkozunk, aki mindent megteremtett, mindent szüntelenül újrateremt, éltet, gyógyít és teljessé formál. Mindent. Nemcsak minket, nemcsak a keresztényeket, nemcsak a hívőket, hanem minden embert, állatot, növényt, a levegőt és a földet. Jézus neve megnyit bennünket, befogadóvá tesz, összeköt minden néppel és vallással, mindennel, ami létezik.”

A szív imája a jelenlét imája. Amikor kimondjuk Isten nevét, meghajlunk az előtt, aki van.

Növekszik bennünk a szeretet és az öröm mindaz iránt, ami létezik. Kimondjuk Jézus nevét, és így szólunk: „Jó, hogy létezel. Jó, hogy minden van, ami létezik.”

A könyvet Szöllős Ákos fordította.

Mustó Péter – Andreas Ebert: A szív imája – A keresztény meditáció gyakorlata
Jezsuita Kiadó, 2026

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Fotó: Jezsuita Kiadó; Merényi Zita (kiemelt kép)