Nem kell minden csúcsot megmászni – Találkozás Sterczer Hildával

– Kislányként is mindenre felmászott már?

– Igen! Nagy fára mászó voltam. Az a fajta gyerek, aki folyton azt hallja, hogy „kislányom, ha onnan leesel, még meg is pofozlak”. Persze pontosan tudtam, ha leesnék, anyukám lenne az első, aki odarohanna, hogy vigasztaljon. De természetesen soha nem estem le.

– Személyiségének másik markáns vonása, a hit is korán megjelent az életében?

– Volt egy nem vér szerinti nagymamám, inkább amolyan dadus, mellette nőttünk fel az öcsémmel Pátkán. Mélyen hívő asszony volt. Nem is emlékszem, mikor tanultam meg imádkozni, mintha valahol mindig is tudtam volna. Annyit mondta, annyit mondtuk együtt a Miatyánkot, hogy belém ivódott. Másrészt azonban nagyon hamar elindultam materialista vonalon is. Már harmadikos koromban az ősrobbanásról olvastam. Emlékszem egy beszélgetésre apukámmal, próbált meggyőzni, hogy van Isten. Azt kérdezte, mi volt az ősrobbanás előtt, én meg teljes meggyőződéssel mondtam, hogy semmi. Sokáig lavíroztam a mélyen hívő „nagymama” és egyfajta materiális gondolkodás között.

– Kamaszkorában merre billent a libikóka?

– Erősen hittem a tudományokban, de kamaszkoromban az igazságkeresés volt számomra a legfontosabb. Úgy gondoltam, rengeteg igazságtalanság van a világban és az életemben – a kamaszok amúgy is úgy érzik, hogy folyton igazságtalanság történik velük. Később ráéreztem, hogy kell lennie egy legfőbb igazságnak. Ez volt, ami elindított az istenkeresés felé, és ez érintett meg a megtérésemkor is.

– Volt egy konkrét pillanat, amihez kapcsolni tudja a megtérését?

– Igen. Tanítóképzőbe jártam, és táboroztatási gyakorlatot kellett teljesítenem. Az volt a legegyszerűbb, hogy az udvarunk végében lévő református templomban töltsem ezt a gyakorlatot. Ott találkoztam egy nagyon elkötelezett, hívő házaspárral, akik este, miután lefektettük a gyerekeket, leültek beszélgetni velünk, fiatal segítőkkel. Válaszként a kérdésre, ami leginkább foglalkoztatott, hogy van-e igazság, ott hangzott el a nagyon fontos mondat: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” Ez akkor meghatározó élményt jelentett számomra. Én innen számítom a megtérésemet.

– Közösségre is ekkor talált?

– Ez egészen furcsa és „unortodox” történet.

– Nocsak! Unortodox protestáns?

– Nagyon is! Először ebbe a helyi református gyülekezetbe jártam, de két év után Németországba kerültem. Ott nem találtam reformátusokat, így az evangélikusokhoz mentem. Később visszatértem a reformátusokhoz, de közben még eljutottam a baptistákhoz is. Velencén szolgált Szenczy Sándor baptista lelkipásztor, aki az amerikai típusú istentiszteleteivel akkor nagyon újvonalasnak számított, úgyhogy a papunkkal együtt átjártunk oda. Közben rendszeresen mentünk huszonnégy órás dicsőítésekre, ahol katolikusokkal is találkoztam, és kiderült, hogy ők is jó fejek. Ez a sokszínűség kitágította a világomat. Persze a helyi idősekkel beszélgetve észrevettem, mennyire dogmatikusan gondolkoznak a hitről. Teljes meggyőződéssel állították, hogy a református az egyedül üdvözítő vallás – vagy éppen az evangélikus, a katolikus. Nekem ezzel szemben az volt az élményem, hogy

sokféle gyülekezetből jöhetünk, de van egy közös pont: Jézus.

– Ekkor már komolyan foglalkozott a mászással?

– Nem, még nem. Előbb volt az istenhit. A túrázás és ezzel együtt a sziklamászás is csak huszonnégy éves koromban kezdődött. Aztán egyszer kijutottam a Tátrába. Az az élmény hozta az életembe a nagyobb hegyeket.

– Egyszer azt nyilatkozta, hogy a hegymászás nem a feljutásról szól, hanem a biztonságos leérkezésről. Az őrangyalai megizzasztása hogyan fért össze a hitével?

– Sokszor megkaptam, hogy amit csinálok, az istenkísértés. Ez komolyan elgondolkodtatott, és belső konfliktust okozott. De éreztem, hogy nem lehet istenkísértés valami, amire Isten hívott el. Vajon istenkísértés autóba ülni? Ha van jogosítványom, akkor nem. Akkor tudom, mik a szabályok, mire kell figyelni, mit kell betartani. Ha nem tudok vezetni, akkor viszont az. A hegymászó pontosan ismeri azt a szabályrendszert, amire a biztonságához szüksége van a hegyen. Ezért a hegymászás szerintem nem istenkísértés. Persze nyolcezrest mászni más. Ott olyan erőknek vagyunk kitéve, amiket nem tudunk kontrollálni.

De vajon megtapasztalni, hogy van erő, amit nem tudunk uralni, nem visz-e közelebb Istenhez?

– A hegyen közelebb van Isten?

– Igen. Én Istennel mászom, hiszen Istennel is élek. A hegyen Isten megélése még intenzívebb. Olyan helyzetben, amikor ki vagyunk téve azoknak az erőknek, amiket ő alkotott, és amikor ezek az elképesztő erők képesek összemorzsolni minket, nagyon rá vagyunk szorulva Istenre. Ott megéltem, hogy ki vagyok szolgáltatva neki, az életem tőle függ. Ezt nem csak utólag mondom, közben is rengeteg dicsőítő dalt énekeltem magamban. Ilyen élményem volt az is, amikor a Himalájában felértem a Broad Peakre – az volt a második nyolcezresem. Én mentem elöl, teljesen egyedül. Felértem egy széles, lapos hómezőre, bárhol lehetett a csúcs. Ebben a valószínűtlen helyzetben egyszer csak megláttam a csúcsot jelző buddhista imazászlókat, és kitört belőlem: „Köszönöm, Istenem, dicsőség neked!”

– Sok hegymászó beszél a hegyen megtapasztalt magányról. Ön nem érezte nagyon egyedül megát?

– Érdekes ez, mert emberileg tényleg egyedül vagyunk, de Istennel mégsem.

– Ahogy a mászásról beszél, az ember azt gondolná, nem tud lemondani erről, muszáj útnak indulnia. Mégis hogyan maradtak el az életéből a hegyek?

– Csak a nyolcezresek maradtak el, és ez fájt, nagyon fájt. Két okból is.  Egyrészt azért, mert amit egy ilyen csúcson állva érez az ember, azt sehol máshol nem lehet megtapasztalni. Amerre nézek, több száz kilométeres körzetben mindenütt csak hegyeket látni. Ez erősen addiktív. Másrészt mindenki szeretné megmutatni, hogy tehetséges valamiben. De a hegyek ma is jelen vannak az életemben. A gyerekekkel a hegyekbe járunk nyaralni. Persze nem a havas hegyekbe, csak 2500 méterre.

– Hogyan lett az „én feljutok”-ból „segítek neked feljutni”?

– Amikor Zsolt meghalt, többen megerősítettek abban, hogy jó lenne egy alapítvány, ami továbbviszi a szellemiségét. Valami olyasmit szerettem volna létrehozni, amiben mind a ketten benne vagyunk, és ami kifejezi azt is, ami számomra fontos volt Zsoltból. Mindazt, ami érték, és tovább kellene adni. Ez lett a Hópárduc Alapítvány.

Nekem a mászás azért is adott sokat, mert olyan gyerek voltam, aki mindent levert maga körül.

Még felnőttként is féltem bemenni olyan üzletbe, ahol üvegmütyürök voltak, mert biztos voltam benne, hogy leverem őket. Amikor elkezdtem mászni, idővel észrevettem, hogy már tudom, hol a kezem, és tudtam, ha egy pohárért nyúlok, nem fogok mindent leverni az asztalról, mert képes vagyok irányítani a mozgásomat. Kiderült, hogy nemcsak nekem voltak ilyen gondjaim, hanem másoknak is. És ma egyre nő azoknak a száma, akik hasonló problémával küzdenek. A saját tapasztalatom alapján én ebben tudok segíteni.

– Amikor gyerekeknek tart terápiás mászást, inkább védelmező anyaként, tapasztalt hegymászóként vagy mentálhigiénés szakemberként van jelen?

– Mindegyikként egyszerre. Olyankor ott van bennem az anya, aki játszik a gyerekekkel, hiszen az órát egy történet köré szőjük. De hegymászóként foglalkozom velük, mászni tanítom őket. Mentálhigiénés szakemberként pedig megtanultam, hogy ha az érzéseket kihangosítom, annak gyógyító ereje van. A pozitív pszichológiát igyekszem gyakorolni a foglalkozásokon.

– A mászásórák miatt tanult mentálhigiénét?

– Véletlenül alakult így.

Gyerekeknek tartottunk foglalkozást, és volt egy kisfiú, aki nem sokkal azelőtt vesztette el az édesapját. Azt mondta, azért nehéz mászni, mert kevés a kapaszkodó. Ránéztem a falra, telis-tele volt fogásokkal. De ő így élte meg.

Amikor meséltem erről az akkori pszichológusomnak, azt tanácsolta, hogy tanuljak mentálhigiénét, akkor látni fogom az összefüggéseket, és többet tudok segíteni a gyerekeknek.

– Készült Önnel egy beszélgetőkönyv, és az alapítvány is küldetéséhez híven működik. Mi a következő „hegycsúcs”?

– Hegymászó mentalitású emberként egészen mostanáig rengeteg hegycsúcsot láttam magam körül. Ez a „mindegyiket el akarom érni” érzés azonban ezen a nyáron közel vitt a kiégéshez. Nagyon szeretem, amit csinálok, de úgy éreztem, elfogytam. Egyszerűen nem volt kedvem kinyitni a laptopot. Pont azon gondolkodtam, hogy merre tovább, amikor Isten levitt a Balaton partjára: kaptam egy váratlan felkérést, hogy öt héten át tartsak előadásokat Zánkán. A tükörsima Balatonnál jöttem rá, hogy nem kell minden csúcsot megmászni. Célorientált hegymászó alkat vagyok, de ez ellen dolgozom most. El kell döntenem, hogy Márta akarok lenni vagy Mária. Jézus azt mondta, az a jó, ha odaülünk a lábához, és hallgatjuk őt. Ehhez képest én túl sokat aggódom, túl sok mindent akarok elérni.

Azt hiszem, Isten most kicsit várakoztat. Itt a végtelen lehetőség, de én csak várjak.

– Most lép ki a szégyen társadalmából? Így szokta nevezni a kizárólag a sikert értékelő közeget…  

– Jó lenne. Folyamatosan küzdök ezzel és ez ellen. Vannak olyan helyzetek az életemben, amikor rá kell jönnöm, hogy még mindig gyógyulásra van szükségem. A zánkai tapasztalatom is azt mutatta, hogy miközben a külvilág felé már képes vagyok meghúzni a határokat, a családban még nem mindig tudom jól képviselni magam. A szégyen társadalmában a mártír anya piedesztálra emelt figura. De nem szabad ezt elhinni. Ahogy sikerült elkerülnöm, hogy én legyek a „nagy ember” örökké gyászoló felesége, úgy a mártír anyát is le kell küzdenem magamban.

– Az Ön előtt feltáruló „végtelen lehetőségek” egyike az a most készülő nagyjátékfilm is, amely a gyászfolyamatról szól?

– Igen. A tavasszal moziba kerülő film fő témája a gyász és a gyászfeldolgozás első fázisa. Izgalmas lesz, hogyan tudom összeegyeztetni azt, ami kilenc éve történt, és azt, amit magamban azóta lezártam. Amúgy a rendezőnek az a célja, hogy ne Erőss Zsolt özvegyeként jelenítsen meg, hanem Sterczer Hildának adjon identitást. Ez nehéz küzdelem, mert amikor az emberek megismernek, csak az jut eszükbe, hogy „maga annak a hegymászónak a felesége”. Zsolt fontos része az életemnek, de mégis csak Sterczer Hilda része. Ahogy a könyvben megfogalmaztam: a Zsolttal való találkozás életem gyújtópontja.

– Számít, hogy az embereknek tetszik-e majd a film?

– Nem az számít. Azt remélem, hogy erőt ad majd másoknak, ahogyan a könyv is. Hogy tetszik-e valakinek vagy nem, az szubjektív.

Az a lényeg, hogy áldás tud-e lenni a film mások életében.

Számomra nagyon fontos felismerés volt, hogy nem a teljesítményem határoz meg. Isten tükrében vagyok értékes. Teljesen mindegy, hogy mit érek el, hiszen az Egyházának egyik építője vagyok, és ebben az Egyházban minden egyes ember számít. Isten Egyháza hitem szerint úgy épül, hogy mások látják a munkánkat, csatlakoznak, s egy idő után már nem én építem, hanem mások, akik láttak engem munka közben. Mind az örök életre vágyunk, de akármilyen híresek vagyunk is, az örök élet Istennél van. Ha innen nézem magam, akkor az a fontos, hogy mit teszek hozzá Isten országához. Engem most leginkább ez határoz meg.

– Egy interjúban azt mondta, a baleset után az első célja az volt, hogy ne lássák összetörve a médiában. Később azonban felvállalta és kimondta a fájdalmát, azonosult vele.

– Pontosan. A különbség az, hogy Zsolt halála után a média kattintásvadász cikkeket akart közölni, amelyek akkor legfeljebb sajnálatot váltottak ki az emberekből.  A könyv és a film mélyebbre megy, és segítséggé tud válni, mert megmutatja az összetörtségtől az újjáépülésig vezető utat. Ahogyan Zsoltnak is fontos volt az önazonosság, én is hitelességre törekszem. Ez azzal jár, hogy beismerem: van fájdalom, de van kiút és gyógyulás is.

– A gyógyulással kapcsolatban: úgy hírlik, jó az internetes társkeresésben.

– Igen, ebben nagyon jó vagyok. Most nincs rajtam a gyűrűm, mert épp mászni készültem, de vőlegényem van, akit szintén internetes párkereséssel találtam, ahogy Zsoltot is. Egyébként váratlan tapasztalat számomra, hogy az embereknek mennyire nincs fogalmuk a gyászról, és mennyire megosztja őket, hogy van egy társ az életemben. Egy évvel a baleset után azt kérdezgették: „Na, nincs valakid?” Mintha már elkéstem volna, mintha egyedül nem lehetne teljes életet élni. Most vannak, akik nehezményezik, hogy sok év után van valakim, mert úgy gondolják, Zsoltot egy életen át gyászolnom kellene...

Szerző: Barta István

Fotó: Sterczer Hilda archívuma; Hópárduc Alapítvány

(A szerző a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia újságíró-tanfolyamának hallgatója)

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. december 5-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.