Nényei Pál: Reggeli gondolatok a konyhában

Amikor Ferenc reggel hat körül fölébredt, azonnal eszébe jutott, ami minden reggel eszébe szokott jutni: „Fiatal koromban olyan jókat tudtam aludni, biztos azért ébredek ilyen korán, mert megöregedtem. Az öregek korán kelnek.” Fölült, és anélkül, hogy odanézett, vagy megkérdezte volna, pontosan tudta, hogy a felesége is ébren van, csak éppen azon mesterkedik, hogy visszaidézze az éjszaka nyugalmát. De ő már fölébredt és föl is ült, átment a szomszéd kisszobába, és megnézte, Évi nem rúgta-e le magáról a takarót. Hát lerúgta, sőt, össze is gyűrte, és rá is feküdt, úgyhogy finom, de magabiztossá begyakorolt mozdulatokkal kirángatta a kislány alól az összegyűrődött paplant, na, megint nem vettem ki a hajából este a hajgumit meg a csatokat, de most már mindegy, gondolta, és betakarta, de nem nyakig, hanem csak derékig, mert – mint ez köztudott a családban – Évi nem annyira szereti a meleget. Nagyon remélte, hogy nem ébred föl a rángatástól, gyűrögetésektől és takargatásoktól…, és ma reggel Ferencnek szerencséje volt, Évi végigaludta az egész paplanmozgató, betakargató mesterkedését. Ahogy ezzel végzett Ferenc, kiment a fürdőbe, ivott egy jót a csapból, és ivás közben azon tűnődött, hogy régebben mennyire lelkesen számolta a kortyokat – most meg? Csak iszik, mint a kefekötő. Ezen azonban kicsit megütközött. Mit keres itt a kefekötő? Életemben nem láttam még kefekötőt. A kefekötő biztos alkoholista, a kefekötő nem vizet iszik reggel; a szomszéd kutya, na, az tud inni, úgy lefetyel, csobog a tálkájában a víz, csámcsogja a vizet, de miért nem a szomszéd kutya jut eszembe először vízivás közben, miért a kefekötő? Ilyen gondoltok jártak a fejében, miközben a csap fölé hajolt, és a tenyeréből nyeldekelte a vizet – mint a szomszéd kutya! Na, ez így már pontosabb. Talán kevésbé hagyományos kifejezés, talán kevésbé az összemberi tudásból táplálkozik, mert a szomszéd kutya az csak az ő szomszédja, nem ismeri a szomszéd kutyát szinte senki… Erről aztán meg az jutott eszébe, hogy mennyit kellett inniuk annak idején a kefekötőknek ahhoz, hogy neki, itt, a kétezres évek első negyedében, Magyarországon, a bús Budapesten reggeli ivás közben épp ők jussanak az eszébe! Ma nincsenek már kefekötők itten, ezen a tájon! És lement a konyhába, hogy egyrészt kakaót készítsen a kislányuknak, másrészt kávét a feleségének. A kakaóval kezdte, elővette a hűtőből a tejet, pohárkába öntötte, aztán instant kakaót öntött a tejre, és azért a tejre öntötte és nem a tejbe, mert az instant kakaó egy ideig megül a tej színén, és a kakaómorzsák csak lassan kezdenek lemerülni; aztán betette a pohárkát a tejjel, és a tejen a kakaóval a mikróba, bepityegte azt, hogy negyvennégy, merthogy negyvennégy másodpercet kell melegíteni ebben a pohárban a hűtőből kivett tejet ahhoz, hogy Évi se azt ne mondja, hogy hideg, se azt ne, hogy meleg, majd megnyomta a START gombot, amitől a mikró elkezdett dolgozni: elég ügyesen forgatta az üvegtálcáját, és az üvegtálcáján a pohár kakaót. A mikró ügyességéről megint eszébe jutottak a kefekötők, de csak egy pillanatra, mert döntéshelyzetbe került. Negyvennégy másodperc ugyanis bőven elég ahhoz, hogy lenyomjon tíz fekvőtámaszt – ez tény, de bőven elég ahhoz is, hogy csak bambán álljon a mikrót bámulva, ahogy ügyesen forgatja az üvegtálcáját, és rajta a pohárkát, de bőven elég ahhoz is, hogy beindítsa a kávéfőzőt. Amennyiben a harmadik lehetőséget választaná, és beindítaná a kávéfőzőt, az bizonyosan praktikus döntés volna, gondolta, hiszen párhuzamosan két munkafolyamat is elindulna e korai órán a konyhában, ami a család reggele szempontjából igen üdvös következményekkel járna. De az ügyesen üvegtálcáját forgató, munkában lévő mikró bamba bámulása is szép dolog volna, mert akkor meg eszébe juthatna az a sok üvegöntő, homokbányász, meg a sok-sok tüzet megszelídítő ősember őse, akik nélkül itt nem lenne se üvegtálka, se mikró! Ferenc gyakran gondolt az őseire, meg az előtte élt emberekre, akik annyit gondolkodtak, dolgoztak, ötleteltek, kísérleteztek, annyira szorgalmasak és ügyesek voltak, hogy neki most csak itt kell állnia reggel a konyhában, és bámulnia a mikrót, ahogy ügyesen forgatja az üvegtálkáját. Meg ott vannak a kereskedelmi útvonalak, a hajók, a vonatok, az a rengeteg kamion! Itt ez a mikró, forgatja ügyesen a kakaót, és ebben a mikróban ott van az európai emberek tudása, a távol-keleti emberek tudása, az óceán partjain élő emberek, a kontinens belsejében élő emberek tapasztalata, a hajóépítők, az útépítők, a vasútmérnökök, a gőzmozdonygyártás sok-sok tapasztalata, az elektromosság, a dízelmotor, a bányászat, az ásványkincsek kitermelése és feldolgozása, a gépgyártás, a kakaóbaboktól az instant kakaóporig tartó hosszú, göröngyös út, a mezőgazdasági… Még szerencse, hogy Ferenc úgy döntött, és még volt negyvenegy másodperc a kakaómelegítő programból, hogy lenyom tíz fekvőtámaszt, és bár ezáltal kevésbé részesül az összemberi létezés időben és térben is hátborzongató mélységeiből és magasságaiból, és a kávéfőző sem kezd el fortyogni párhuzamosan a kakaómelegítéssel, viszont kellemes bizsergés önti majd el a vállát. Először hát négykézlábra állt, majd fekvőtámaszba, és lenyomott tíz fekvőtámaszt, ami nem sok, gondolta, mert volt egy osztálytársa, aki csak száz fekvő körül kezdett el nyögni és szuszogni, de simán lenyomott nyögve-szuszogva is még majdnem százat, de Ferenc csak tízet nyomott, és amikor végzett a tíz fekvőtámasszal, kicsit még hősnek is érezte magát, aki azért, lám, már kora reggel csinált valami fontosat. De még mindig maradt majdnem tíz másodperce; úgyhogy kellemesen bizsergett a válla, ruganyos léptekkel a kávéfőzőhöz lépett, és bekapcsolta. Ekkor járt le a kakaómelegítő-program, és ezt a mikró hangosan jelezte is úgy, hogy csipogott hármat.

Amit biztosan lehet tudni, az az, hogy ekkor kicsit felgyorsultak az események, és talán össze is kavarodtak a történetszálak. A kakaó elkészült, a kávé elkészült, Ferenc pedig mindkettőt fölvitte a hálószobába, és az éjjeliszekrényre készítette. Az is biztos, hogy ekkor már a kislányuk is mozgolódott, és Ferenc érezte, hogy itt az idő, át lehet hozni a szülői ágyba. Az is egészen biztos, hogy bement a kisszobába, és így szólt: „Na, Évi, átviszlek a mamához”, majd megölelte a kislányt, és átvitte a nagy, dupla, házaspári ágyba; és az is egészen biztos, hogy ekkor már a felesége is ébren volt. De az, hogy mi van a kefekötőkkel, az üvegöntőkkel, homokbányászokkal, meg az osztálytársával, aki minden este lenyomott majdnem kétszáz fekvőtámaszt, már nem volt ennyire egyértelmű. Az alkoholista kefekötőknek biztos nem volt könnyű, és mégis mit kaptunk a sok kefekötő szenvedéséből? Egy szólást. Mivé lett az a sok fekvőtámasz? Mert az üvegöntők és homokbányászok… azért ebbe a lakásba is az ablakokon át ömlik be a reggeli nap fénye! Szóval itt valami zavart érzékelt Ferenc, valami olyasmi zavart, amit inkoherenciának is hívhatott volna, ha nem irtózik a tudományoskodó és komolykodó kifejezésektől. A kislány befejezte a kakaózást és a mamájához bújt, a kávé eközben ott pihent az éjjeliszekrényen, a váll tovább bizsergett, kellemesen, és ekkor Ferencet elöntötte az öröm. Lehet, hogy csak egy pillanat volt ez, de az is lehet, hogy kettő, vagy több, de nem is az a kérdés, hogy meddig tartott, hanem az, hogy ha csak egy pillanatra is, az a sok fekvőtámasz, a kereskedelmi utak, a vizet lefetyelő szomszéd kutya, a kefekötők, a homokbányászok és üvegöntők, a kakaót melegítő mikró, a kávéfőző, ami főzés előtt még darál is, mind-mind megértették egymást az agyában, Istenem, gondolta, miközben a kislányukat ölelő feleségét, és a feleségét ölelő kislányukat nézte, talán még a fekvőtámaszok is közös kinccsé lesznek, nem csak a homokbányászok és üvegöntők szenvedése, kísérletezése és munkája… sőt! talán még a kefekötők sem hiába ittak!

Később úgy mesélte, röviden, mindenféle körítés nélkül, hogy ezen a reggelen olyan világos lett számára, mint a nap, vagy annyira egyértelmű, mint hogy aki sokat iszik, az a kefekötők testvére, hogy a legnagyobb jó, ami történt vele, az, amikor erre a világra született. Most megvethettek érte, kövezzetek meg, ha azt mondom, nincs nagyobb boldogság annál, mint hogy megérkeztem ebbe az egészen meghökkentő, félelmetes és csodálatos társaságba, amit úgy hívhatunk, hogy emberiség.

Fotó: Merényi Zita; Fábián Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. december 21–28-i ünnepi számában jelent meg.