Nigériai napló (1.) – Találkozás egy vidám és alázatos néppel

Sok-sok történetet hallottunk már Afrékától az onitshai érsekség szolgálatairól, az itt élő emberekről, hatalmas hitükről…, de hamar kiderül, hogy a történetek tárháza végtelen, minden pillanatban belecsöppenünk olyan helyzetekbe, sorsokba, amelyekről külön fejezetet lehetne írni.

A vendégszeretet leírhatatlan: Basil atya, az onitshai érsek alkancellárja és Izunna atya, a Borromeo-kórház igazgatója fogadott; rendezte a szobáinkat, az internetet, minden kívánságunkat teljesítették.

Isten harcol értünk, ha csak mi harcolunk magunkért, nem jutunk messzire

– mondta Izunna a reggelinél, később láttuk a sok építkezést, rengeteg tervet: valóban minden arról szól, hogy nem az ő művük, hanem Istené. Azért szerencse – bár ennek a szónak itt nem nagyon van helye, inkább azért jut eszembe, mert már annyira kézzelfogható itt az áldások sokasága, hogy túlzásnak hathat –, hogy az Úrnak igencsak energikus és kreatív munkatársai teremnek errefelé.

1982-ben Szent II. János Pál pápa itt járt és megáldotta a kórházat; Izunna atya akkor, tizenkét évesen a kisszemináriumban tanult. Azóta mélyen hisz benne, hogy áldott ez a kórház, és igazgatóként eszköze lett ennek az áradó kegyelemnek.

A harmincegy éves Emmanuel atya vezetett végig minket első nap az érsekség területén: sportos, vidám, játszik a papi focicsapatban, reggelente futni jár. Hívott minket is, és hívott a papi csapat meccsére is délutánra, ahol lelkesen szurkoltunk nekik, nem eredménytelenül.

Nem volt könnyű dolga velünk, már a harmadik lépésnél leálltunk a gyerekek mellett, rabul ejtettek – játszottunk, beszélgettünk, fotózkodtunk velük. A kórházi alkalmazottaknak lakás jár a területen, sok kicsi és nagy gyerekkel élnek itt, nagy áldás ez részükre. Jennifer bátran lökdöste felém a labdát.

Sirma elkísért minket a kórházig. Ötvenéves a régi épület, állapota ehhez mérhető, itt végzi a missziót Csókay András is, aki már hetedik alkalommal jön, miután 2016-ban egy međugorjei zarándoklat után egy nigériai pappal eljött, és kiválasztotta ezt a helyet arra, hogy évente két héten át gyógyítsa az afrikai szegényeket.

A szemináriumban 300 kispap tanul – este részesei lehettünk magával ragadó zsolozsmájuknak. 300 férfihang zengett együtt –, de kiderült, hogy ennél nagyobb szemináriumok is vannak az egyházmegyében. Nem messze tőle ott van a kisszeminárium, 180 gyerekkel, akik tízéves koruk óta járnak ide, a végzősök közül évente nyolc-tízen választják a papi hivatást; a többiek más szakmákban helyezkednek el, és kamatoztatják az értékes tudást, amit kapnak.

House of the Humble (az alázat otthona) – áll a szeminárium új épületének kapuja felett. Nem volt az érsekség területén olyan ember, akiről ne éppen ez az alázatosság sugárzott volna, bármilyen helyzetben van is, a vezetőktől a kiszolgáló személyzetig.

Gyerekek jöttek velünk szembe hatalmas állványokat cipelve, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, de persze meglátva a messziről jött embereket, azonnal megálltak velünk fotózkodni. Kíváncsian vették körül Zitát, majd engem is, és jól kikacagtak, amikor nem tudtam szépen kiejteni az igbó nevüket.

Minden változásban van itt, látszik, hogy Valerian Okeke érsek lendületesen vezeti az egyházmegyét: a szeminárium új épületét tavaly adták át, az új templom még csak készül, de már nem sok hiányzik, hogy helyet adhasson a szentmiséknek.

Az üvegablakokon Jézus, Mária és Szent József mellett Iwene Tansit látjuk, a szent életű nigériai papot, aki még a kereszténység terjedésének kezdetén megmutatta népének a kereszténység lényegét, a szelídséget és az alázatot: puritán életet élt, békítette és az evangéliumra tanította a törzseket.

„A misszionáriusok erőfeszítéseinek köszönhetően megkapta a hit ajándékát, keresztény életre tért, afrikaivá és nigériaivá tette a keresztény utat” – mondta róla boldoggá avatásakor 1998-ban II. János Pál.

A halottasház mellett is elhaladtunk, amely a kezdeti irtózást követően Izunna atya és András tanításával mély lelki élmény helye lett számunkra. Mert – ahogy András mondta – „kicsit barátkoztunk az elmúlással, de csak a földivel… Tisztelettel kell lennünk a testek iránt, de közben tudnunk kell, hogy nem a halálé az utolsó szó”. Azért is épült ez a szép új ház, hogy megadják a tisztességet a halottaknak, és a rokonok méltóképpen búcsúzhassanak el tőlük. Réka történeteiből már tudtuk, a temetés a szomorúság mellett nagy örömünnep itt, annak biztos tudatában, hogy az elhunyt a mennybe ment.

Bár nagyon féltenek minket a vendéglátóink, a séta végén kiléptünk a kapun kívülre is, ahol a helyiek örömmel üdvözöltek minket, és újabb jelét láttuk annak, hogy a helyi egyház mindenkit szolgál: az épület külső falán vízcsapok voltak elhelyezve, ahonnan a környék lakói ingyen vízhez juthatnak, ha szükségük van rá…

márpedig a nagy szegénységben itt sokan nélkülözik az élethez alapvetően szükséges javakat is.

Szerző: Thullner Zsuzsanna

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír