Nő a barakkban – Emlékezés az egy éve elhunyt Legeza József görögkatolikus lelkészre

A Görögkatolikus Szemle 1991-es újraindulása óta a Könyvespolc mellett című rovatában rendszeresen közölte irodalmi témájú írásait, melyekben Legeza József a művek és az evangéliumi tanítás közötti párhuzamokra és az Istenben való élet összefüggéseire mutatott rá. Cikkeinek gyűjteményéből a rovattal azonos címmel kétkötetes könyv is megjelent.

A halála évfordulóján a Nő a barakkban című írásával emlékezünk meg róla.

*

Romain Gary francia író Nő a barakkban című írásában leírja, hogy a II. világháború idején a német megszállók úgy készítettek ki francia értelmiségieket, hogy csoportonként egy-egy kis alapterületű cellába zsúfolták be őket. Szinte örömmel nézték, hogyan mennek tönkre a helyszűke miatt. Oly kicsi helyen voltak, hogy felváltva tudtak csak aludni. A várt eredmény valóban be is következett minden cellában, csupán az egyikben nem. Ott ugyanis az történt, hogy az egyik rab karját a csípőjére téve, maga mellé mutatva azt mondta, hogy itt van vele a felesége. A többiek azt hitték, hogy ez az ember már idő előtt megtébolyodott. De amikor következetesen úgy viselkedett, mintha valóban vele volna a felesége, a többiek tudomásul vették. Arra kérte társait, hogy az asszony jelenlétében ne beszéljenek trágárul, mert nem szereti a csúnya beszédet. WC-dolgaikat ne szanaszét, hanem az ő csizmájába végezzék, amit séta alatt majd kiürít. Ekkor is feleségére hivatkozott, aki a tisztaságot szereti. A sétát is csak azért engedélyezték az őrök a szerencsétleneknek, hogy tovább tartson a szenvedésük. Sőt, enni is emiatt adtak nekik. A furcsa rab a saját darabka vaját felajánlotta arra, hogy a többiek kifényesítsék a csizmájukat. Kérte őket, kellemesen társalogjanak, fegyelmezzék magukat, mosakodjanak, mindig legyenek tekintettel a feleségére. S lassan-lassan ehhez a nem létező lényhez alkalmazkodott mindenki a cellában. Egy alkalommal az egyik cellatárs virágot hozott a sétáról a fiktív feleségnek, a másik meg kérte, hadd sétáljon ő a képzelt asszonnyal és aznap hadd ő szórakoztassa. Így éldegéltek, s míg a többiek szétestek, tönkrementek, ők szépen, összeszedetten éltek, békében megvoltak egymással.

Feltűnt ez a németeknek is. Hosszú ideig tartott, míg kinyomozták, mi a titka ennek. S végül a fogva tartóik azt parancsolták nekik, hogy adják ki a „feleséget”. De azok nem adták. Aztán kinyomozták, ki a „férj”, s végül azt távolították el a barakkból. Amikor vitték el a cellából, ő visszanézett és társaira kacsintott: „én elmegyek, de a feleségem itt marad, jól vigyázzatok rá!”

Nekünk nem kell egy képzeletbeli személyt világunkba gondolni. Isten itt van velünk, „benne élünk, mozgunk és vagyunk” (Apostolok cselekedetei 17,28). Ő elölről és hátulról közrefog, figyel és ismer mindenkit. Tudja, hogy ülünk-e vagy állunk, gondolatainkat is látja, hogy megyünk-e vagy pihenünk, minden utunk világos előtte. Még szó nincs a nyelvünkön, lám az Úr mindent tud (139. zsoltár), a szíveket és a veséket vizsgálja (Jelenések 2,23). Nem vagyunk árvák, mert egy szerető tekintet alatt folyik az életünk. Ez ad egy belső tartást, fegyelmezettséget és biztonságot.

Fotó: Fábián Attila (kiemelt kép); Legeza család archívuma

Magyar Kurír