Önfeledten rollereztünk a buckákon – Gyermekkorom boldog évei a Lágymányoson

Kemény, sárgásfehér mészkőtömbből pattintotta ki vésőjével a kődarabokat, így formázta a megrendelésre készülő figurát Kóthay Nándor szobrászművész. Szabad téren, a nagy szürke ház és a már említett vendéglő között állt a hatalmas kőtömb. A műterme ott volt a ház földszintjén, ahol a kedvenc fehér galambjai röpködtek szabadon, a galérián pedig hálószoba volt berendezve. Nándi, akárcsak Csíkszentmihályi Róbert vagy Medgyessy Ferenc, vésőivel maga faragta ki a szobrait. A legtöbb, kőből készült alkotást hivatásos kőfaragók készítik a mester gipszmintája után, maguk a művészek csak a részleteket, például az arcvonásokat finomítják, vésik bele. A szobrász bácsi, ahogy mi, gyerekek hívtuk a '60-as években, általában síremlékeken dolgozott, vagy megbízásból egész alakos portrét készített az elhunytról, attól függően, hogy mi volt a megrendelő kívánsága. De faragott óriási domborműveket is, amelyek közül nem egy sokszor hónapokig a nagy szürke ház oldalának döntve várt a sorsára, arra, hogy elszállítsák a rendeltetési helyére. Miután a megmunkálás szabad téren zajlott, az ott lakók és az arra járók láthatták, hogyan készülnek a mester alkotásai. Egyfajta természetes közösségi tér alakult ki körülötte, mindenki szólt mindenkihez, felnőttek és gyerekek egyaránt.

Nándi bácsival való ismeretségünk korán kezdődött, már a lakótelepre költözésünk után nem sokkal, úgy 1961 körül. Mi ugyanis a műterme galériájának ablakai alatt fejeltünk vagy lábtengóztunk, ahol remekül pattogott a labda a szépen terített aszfalton. Na, ennek meg is lett az eredménye. A hangoskodás és a pattogó labda zaja rendesen fölhallatszott, s egyszer csak egy pohár víz löttyent a nyakunkba a galéria nyitott ablakából. Innen már csak egy lépés volt a barátkozás. Amikor megérkezett a tél, mindig a szobrász bácsitól kértünk egy vödör vizet, hogy leönthessük a park közepén lévő lejtős gyalogutat, ahol aztán remekül lehetett csúszkálni a jégen. Kóthay Nándor nagy népszerűségnek örvendett a lágymányosi lakótelep házainak lakói körében. Érdekes, aszimmetrikus arca, jellegzetes hangja nyugalmat sugárzott. Később, a '60-as évek végén, a '70-es években, már felnőttként, a barátjának mondhattam magam. Gyakran lejártam hozzá esténként a műterembe beszélgetni, meginni egy pohár bort, és megnézni a készülő agyag- vagy gipszszobrait. Néha magam is mintáztam nála kisebb szobrokat. Aztán ahogy múlt az idő, a '80-as években elköltöztette a műtermét, az állandó lakása amúgy sem itt volt, így a találkozásaink megritkultak, majd teljesen el is maradtak, sajnos.

A lágymányosi lakótelep 1961-ben megépített háztömbje volt a miénk, a Fehérvári út 38-tól kezdve egészen a Baranyai utcáig. Amikor ide költöztünk Budafokról, az épületek már elkészültek, de az udvar, a későbbi park még néhány évig váratott magára. Rengeteg gyerekes család költözött akkor ide, két vagy akár három lurkó is volt egy-egy családban. A sárga színű háztömb szinte teljesen körbevette a még felvonulási épületekkel, sóder- és homokdombokkal övezett hatalmas udvart, de minket, gyerekeket ez akkoriban nem zavart. Már rögtön a beköltözésünk után lementünk játszani, önfeledten rollereztünk a buckákon, hunyót játszottunk az udvar ideiglenes építményei között. Amikor mindent eltakarítottak, és 1962-63 körül parkosították a területet, fákat ültettek, gyalogutakat építettek, bokrokat telepítettek ide, ez lett a környék legnépszerűbb játszóhelye. Mindenhonnan jöttek a gyerekek, nagy volt a terület, sokan elfértek. A szomszédos háztömbökből is mindenki ide járt, pedig ott is voltak parkosított udvarok, de azok ehhez képest mindig üresek maradtak. Délutánonként ma már elképzelhetetlenül sok gyerek gyűlt össze és játszott a parkban, óriási volt a nyüzsgés. Ha az ember kinyitotta a negyedik emeleten az ablakot, hangos gyerekzsivaj hallatszott föl, hétvégeken meg aztán különösen. Pedig nem volt túl sok szellemes játékeszköz az udvaron, mint manapság. A homokozón és a pingpongasztalon kívül mindössze egy vascsövekből épített mászóka állt a rendelkezésünkre, ahová – jellemző módon – mindig akkor másztunk föl, ha jött a vihar. Zuhogni kezdett az eső, dörgött, villámlott, mi meg ott ültünk a vasszerkezetben; el lehet képzelni…

Olyan volt ez nekünk akkoriban, mint a grund lehetett a Pál utcai fiúknak. Itt remekül el lehetett bújni, ha akartunk, tudtunk focizni, a környező pincelejárókban kincseket keresgélni. Előszeretettel másztunk le a vasajtók mögé, hátha találunk valamit, mindig tele volt a zsebünk kisebb játékokkal, spárgával, talált holmikkal. Hosszú időre szóló barátságok alakultak itt, többen vannak közülünk, akik ma is találkoznak, tartják a kapcsolatot. Persze sokan vannak azok is, akik eltűntek az idők sodrában vagy már meghaltak, hiszen messze vannak már a '70-es évek.

Közvetlenül a lakásba költözésünk után, de még a park megépítése előtt, a mamám egy ideig átvitt az Ulászló utcai játszótérre – akkoriban hatéves voltam –, de nagyon egyedül éreztem ott magam, így aztán hamar leszoktunk erről a lehetőségről. Elsőáldozási oktatásra az Ulászló utcai kápolnába vitt a nagymamám, és a vasárnapi misékre is oda jártunk még egy ideig. Aztán később a Feneketlen-tó mellé, a Szent Imre-templomba mentünk, a reggeli 9 órás, kifejezetten az ifjúságnak szóló diákmisére, amit a sajnálatosan korán, 1972-ben elhunyt Ruppert János atya tartott. Akkoriban, azokban az egyház szempontjából is nehéz időkben a diákmiséken sokszor huszonöt-harminc ministráns is közreműködött. A 60-as, 70-es évek igazi aranykora volt a Szent Imre-plébániának, nagyszerű papok gyűltek itt össze akkoriban. Hogy csak néhány nevet említsünk: Gyimóthy Károly, Mádai István, Birinyi József, a lazarista szerzetes és Vizy István. 1974-ben lassan „visszaszivárgott” Placid atya, aki a gulágról szabadulva 1955-től sokáig kénytelen volt civil foglalkozásból eltartani magát, de Szabó Géza plébánosnak köszönhetően visszajöhetett, először csak gyóntatni, aztán reggelenként misézni is. Ruppert János halála után az akkor fiatal Bolberitz Pál vette át az ifjúsággal való foglalkozást, a hétfő és szerda esti bibliaórákat. Nem utolsó sorban Vitányi Györgynek volt köszönhető mindez, aki az említett remek egyházmegyés papokat idehívta. Ebben a templomban bérmálkoztam, 1967-ben. 1989-től aztán Brückner Ákos Előd volt a plébános, akinek idején tovább virágzott az egyházközség. Manapság pedig Szkaliczki Csaba Örs plébános áldásos munkája révén teljesen megújulhatott a templom kívül és belül egyaránt. Ötvenegy évig jártam oda misére, ami nem éppen kis idő.

De térjünk vissza a Fehérvári úti lakótelepi házunk udvarába, ahol gyerekkoromban sok játszótársra találtam. Antal néni, a házmesterné, aki mindent felügyelt, fölvitte a liften a lakókat, akkoriban még nem volt hívólift a házakban. Az ő fia volt Imre, aki az első játszótársaim közé tartozott. A papája egy gazdagon berendezett műszerészműhelyt alakított ki neki a gyerekkocsiraktárban. A második emeleten laktak Szilágyiék, akiknek a fia, Andris volt a játszópajtásunk. A szomszéd lépcsőházban, a második emeleten lakott a szüleivel Szabolcs. Hozzám képest nagydarab srác volt, együtt kezdtük az „ipart” hétéves korunkban, a homokozóban. Aztán a 60-as évek közepén érkezett Spenót. Vele és Szabolccsal, ha tehetjük, máig találkozunk néha a sörözőben. Csonkás Laci az ötödiken lakott, szintén a Fehérvári út 36-ban, és remekül focizott. Testvérei ma is élnek: Andris, vagy ahogy annak idején neveztük, a Bütyök, és úgy tudni, a bátyja és a nővére is. Kedves ismerősünk és a társaság jellegzetes alakja volt Kintli Jenő, vagy ahogy az udvaron mindenki nevezte, Öcsi. Talán ő volt közöttünk a legidősebb. Amikor a nyolcvanas években, tragikusan korán, betegsége folyományaként hirtelen meghalt, mindenki nagyon megsiratta. Jenő jólelkű, rendes fiatalember volt, halála mindenkit megdöbbentett. A nagy szürke házban lakott Nyuszi is, aki a motorja szerelmese volt, hétvégeken mindig azt szerelte nagy igyekezettel. Hidvégiék a legfölső emeleten laktak nagycsaládként, sok gyerekkel, a papájuk mindig elegánsan öltözött, jól szituált, igazi úriember volt. A 32-ben lakott Nagypál Laci, a barna bőrű srác, akit Szabolcs egyszerűen csak Othellónak nevezett. Néha bizony nehézkes volt vele a kommunikáció, de nélküle mindenképpen szegényesebb lett volna az udvar azokban az időkben. Csuri, vagyis Thurzó Józsi vörös hajú, fehér bőrű, kissé szeplős fiú volt, mindannyiunk barátja. Sajnos 2011-ben ő is eltávozott közülünk. A teljesség igénye nélkül megemlítenék még néhány nevet. Velünk voltak akkoriban a Veszelák testvérek, a Kaposvári ikrek, akik gyakran laposra verték egymást és Érczy Tivadar, akivel olyan sokszor fejeltünk a Nándi bácsi ablaka alatt a 60-as években. Nekem személy szerint sokat jelentett Tétényi István, aki akkoriban a József Attila Gimnáziumba járt, és a Műegyetemre készült.

A háztömbhöz szervesen hozzátartozott a Rege presszó, ahol ötven filléres fagyit is lehetett kapni. A Fehérvári úti kirakatára föl volt írva: „A zongoránál Sovánka Terézia.” Mindennap lejártunk a közértbe, ahol lépten-nyomon ismerősökbe botlott az ember. Az egyik alkalommal, a '60-as években, nem tudtam bemenni a boltba, mert nagy tömeg gyűlt össze a bejáratnál. Mint kiderült, azért, mert idelátogatott U Thant ENSZ-főtitkár, és a magyar vendéglátói éppen ide hozták körülnézni, a mi közértünkbe. 1967-ben itt, az üzletben hallottam a vásárlóktól azt is, hogy lelőtték Che Guevarát Bolíviában.

Focizni legjobban az aszfaltozott területen lehetett, amit a parkoló autóknak és a boltokhoz érkező tehergépkocsiknak építettek ki. Időnként jött a jeges is, hiszen abban az időben még korántsem volt mindenkinek hűtőszekrénye. A nyári hónapokban ilyenkor mi is kaptunk a szánkba egy-egy kis jégdarabot. Lábtengózás, focizás közben a labda bizony elég gyakran nekiütődött a parkoló autóknak, aminek persze a tulajdonosok nem igazán örültek. Volt, aki csak a konyhaablakból szólt le nekünk fehér atlétájában, hogy azonnal hagyjuk abba a kocsija vegzálását, de olyan autós is akadt, aki lejött az udvarra, és személyesen oktatott ki bennünket arról, hogy mennyi pénzbe kerül egy új szélvédő. Egyszer például az alattunk lakó és a Foxi Maxi sorozatból jól ismert Kandúr Bandi, alias Szuhay Balázs vette a fáradságot, és tájékoztatott bennünket az üvegablakok áráról.

A szobaablakom a túloldalra nézett, a Fehérvári út felé, ahonnan fantasztikusan szép kilátás nyílt a budai hegyekre, egész évben ezt a panorámát élvezhettem. Jobbra, ha tiszta idő volt, elláttam a Gellért-hegyig, balra pedig az akkoriban épülő kelenföldi lakótelep széléig és messze a Fehérvári úton Budafokig. Az út túloldalán, a Kanizsai utcában a rendőrlakótelep nem túl magas házai emelkedtek. A vasúti töltésen pedig általában tehervonatok jártak, vagy éppen tolattak, előre-hátra egymásba csapódtak a szénnel és más súlyos árukkal megrakott kocsik.

Sok év telt el azóta, az akkori gyerekek felnőttek, elköltöztek, ma már minden múló emlék csupán. Az egykor szebb napokat látott park már nem is emlékeztet régi önmagára. Tetszhalott állapotban várja a feltámadást, a megújulást. A fák akadálytalanul burjánzanak, a bokrok gazosodnak, lassan visszaveszi a természet az egykor élettel teli játszóteret. Ki merné manapság a lepusztult homokozóba küldeni a gyermekét? A fizető parkolóban a kocsik között már egyáltalán nem lehetne focizni, lábtengózni, mint annak idején. Természetesen nem élnek már azok a szülők, akik annak idején ideköltöztek a családjukkal. A lakótelep nem néptelen, a park azonban állandóan csendes, kihalt. Nem csoda, ilyen körülmények között már mi sem engednénk le ide a gyerekeinket. Hogy miért alakult ez így, az viszont már egy másik írás témája lehetne. Most búcsút veszek gyermekkorom egykori helyszíneitől és többségében kedves egykori játszópajtásaimtól.

Szöveg és kép: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. április 25-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.