Órigenész: Az imádságról és a vértanúságról

Órigenész (185/186–253) az egyik leghíresebb és legnagyobb egyháztanító. Rengeteget írt, termékenysége legendás volt. Apja, a grammatikus Leonidasz a Septimus Severus császár idejében dúló keresztényüldözés áldozata lett Alexandriában. Órigenész ekkor még tizenhét éves sem volt, végignézte apja vértanúságát. Ő is osztozni akart apja sorsában, de anyja, ruhái elrejtésével, megakadályozta ebben. Ezt követően a szent iratokat gyermekkora óta tanulmányozó ifjú egy előkelő asszony támogatását élvezte, miközben – mivel jártas volt a görög tudományokban – grammatikoszként kereste kenyerét. Tudományos hírneve gyorsan nőtt, tanított és rendíthetetlenül hirdette az igét. Hogy szüzességét megőrizze, állítólag férfiatlanította magát. A 230-as évek elejétől a palesztinai Caesareába, a korszak egyik legfontosabb kulturális központjába költözött, ott élte le hátralevő életét. Eretnekgyanús tanítások cáfolására többször meghívták helyi zsinatokra. A 250-ben kezdődött Decius-féle nagy keresztényüldözés idején Órigenészt megkínozták, de túlélte a szenvedéseket. Caesareai Euszebiosz Egyháztörténetében 253-ra teszi Órigenész halálának időpontját, 67–68 éves volt ekkor. Könyvében kiemelt hely jut Órigenésznek, egyetlen korábbi keresztény teológus életét és munkásságát sem értékeli olyan magasra, mint az övét.

Órigenész valószínűleg 234-235-ben írta Az imádságról szóló művét, két személyes ismerősének, Ambrosziosznak és Tatianának kívánságára. Részletesen értekezik az ima fogalmáról, típusairól, a Szentírásban található formáiról, a fogadalomról, a könyörgésről, a hálaadásról, a közbenjárásról, a szorosabb értelemben vett, Isten dicsőítésével kísért nagyszerű dolgok kérését tartalmazó „imádságról.” Tanulmányának egyik leglényegesebb részében az ima értelmességének és hasznosságának hipotézisét védelmezi a létjogosultságát kétségbe vonó véleményekkel szemben. A Miatyánk teljes elemzését is olvashatjuk a műben.

Órigenész vallja: nemcsak maga az imádkozás elengedhetetlen, hanem annak tudása is, hogyan és mit kell imádkoznunk. „Mert még ha tudnánk is, hogy mit kell imádkoznunk, e tudásunk hiányos lenne, ha nem vennénk hozzá azt is, hogy miképpen kell imádkozni. És mi haszna lenne számunkra a »hogyan« ismerete, ha nem tudnánk, mit is imádkozzunk?” Az egyháztanító számára

az élet „szakadatlan, cselekvésekkel kísért, közvetlen imádkozó társalgás Istennel, amelynek során jelentős dolgokat kell kérnünk, azaz magát az Istennel való együttlétet és tudást”.

Órigenész szerint egyáltalán nem fordulhat elő az, hogyha valaki elfogadja a gondviselést, és Istent a mindenség fölé helyezi, eközben nem ismeri el az imádságot. Ez ugyanis azoknak a tanítása, „akik vagy teljességgel istentelenek és még Isten létezését is tagadják, vagy pedig névleg elfogadják ugyan Istent, de a gondviselést már elvitatják tőle.”

A vértanúságra buzdító értekezés kapcsán a bevezetőt jegyző Somos Róbert emlékeztet rá: a hagyomány két címet őrzött meg. Az egyik rövidebb: A vértanúságról. Ezt nevezi meg Euszebiosz az Egyháztörténet VI. 28 részében. A hosszabb cím: Buzdítás a vértanúságra. Ez Nikephorosz Kallisztosz (1256 k. – 1335 k.) konstantinápolyi egyháztörténész Egyháztörténet című könyvében található. Órigenész ebben a könyvében is személyes ismerőseinek, a fentebb már említett Ambrosziosznak és a caesareai presbiternek, Prótoktétosznak írta a művet, hitük megvallására biztatva őket. A szövegből nem derül ki, hogy egy éppen zajló vagy egy küszöbönálló keresztényüldözés adta az indokot a könyv megírására. Valószínűleg a kereszténységgel szemben keményen fellépő, ekkor éppen Germániában tartózkodó Maximinus Thrax császár idején, 235-ben íródott a mű.

Órigenész könyvében felidézi a mártíromság példáit az Ószövetségből, Eleazár, valamint a hét testvér és anyjuk történetét bemutatva. Az értekezés egyik leglényegesebb része az, ahol a vértanúság mibenlétével foglalkozik. A vértanúság „válasz Isten és Krisztus irántunk tanúsított szeretetére, vérkeresztségként igazi áldozat, amelynek legnagyobb kísértése a bálványimádás”. A vértanú számára Krisztust állítja példának, kiemelve a türelem erényének fontosságát, idézve a Példabeszédek könyvéből: „A hosszan tűrő ember ugyanis belátásokban gazdag, a kicsinyhitű azonban felettébb ostoba.”

Órigenész idéz Szent Pál Korintusiakhoz írt második leveléből (1,5) is: „Ha igaz az, hogy amint bőven van részünk Krisztus szenvedéseiben, úgy bőven van részünk Krisztus által a vigasztalásban is”, „akkor fogadjuk igen nagy buzgósággal Krisztus szenvedéseit, bővelkedjünk bennük, még ha sóvárgunk is a bőséges vigasztalásra, amelyet a szomorkodók mind megkapnak, bár nem azonos mértékben.” Az egyháztanító nézete szerint

akik szenvedések részesei, Krisztus szenvedéseiben való részességük arányában részesülnek majd a vigasztalásban is.”

A szorongattatások közepette „legyen meggyőződésünk, hogy az igazakat sokféle szorongattatás éri, a szükség közepette, hogy szükségként a boldogságot kérjük, a megpróbáltatások közepette pedig, hogy az élethez akkor érkezhetünk oda, ha szüntelenül a szűk és keskeny ösvényen járunk. Ha kell, verések, fogság, üldöztetés, fáradság, virrasztás és böjt által is bizonyítsunk, mert íme, itt az Úr, és az ő kezében van a jutalom, hogy megfizessen mindenkinek tettei szerint.”

Órigenész műveinek jelen kiadását a kötetet szerkesztő Boros István Caesareai Euszebiosz minden korban érvényes szavaival ajánlja a hitében elmélyülő, vagy éppen a hit iránt érdeklődő olvasónak: „... azt tanította, hogy a magatartásnak pontosan egyeznie kell a szóval, és főleg emiatt vonzott – Isten kegyelmével megsegítve – sokakat követésre.”

Órigenész: Az imádságról és a vértanúságról
Szent István Társulat, 2022

Szerző: Bodnár Dániel

Magyar Kurír