Összefogás és önfegyelem – Beszélgetés Gombai Ferenc Balázs pszichológussal

Nézőpont – 2020. március 29., vasárnap | 19:59

Ez a világjárvány testünket-lelkünket igénybe veszi. Van, akinek egyszerre több problémával is meg kell küzdenie, ráadásul sem tapasztalatunk, sem kész megoldási receptünk nincsen. Gombai Ferenc Balázs pszichológussal a jelenlegi helyzet lélektani vonatkozásairól beszélgettünk.

– A természeti csapások, de még egy háború is érzékelhető fenyegetés. Most azonban egy láthatatlan veszéllyel állunk szemben.

– Egy árvíznél, amikor látjuk a folyó vízszintjének emelkedését, tudjuk, mit kell tennünk: összefogni és homokzsákokat pakolni. Vagyis ismert a félelmünk tárgya, mint ahogy az is, hogy mit tehetünk ellene. Jelenleg azért szorongunk, mert nem ilyen kézzelfogható a veszély.

Nagyon nehéz lelkileg feldolgozni egy olyan krízist, aminek a lefolyása ennyire behatárolhatatlan térben és időben is. Ráadásul egyszerre egészségügyi és egzisztenciális jellegű. Tömegeket hoz kiszolgáltatott helyzetbe zavarba ejtően gyorsan, és egyelőre kiszámíthatatlan ideig. Közben megfoszt a megszokott társas támogatásunktól is. Fizikailag nem jöhetünk össze a családtagjainkkal, a barátainkkal, elszigetelve, passzívan várjuk a járvány végét. Mindez így együtt óriási stresszt és szorongást tud okozni teljesen egészséges emberekben is.

– A tehetetlenségünket fokozza, hogy bármilyen előrehaladott is az orvostudomány, még nincs gyógymód erre a betegségre. Annak ellenére, hogy elég sokat tudunk már erről a vírusról.

– Elszoktunk a veszélyes világjárványoktól, az orvostudomány és a technika fejlődésével mindeddig legyőzött szörnyeknek tűntek. A természet erőitől való ilyen mértékű és tömeges kiszolgáltatottá válás eddig csak a televízió képernyőjéről volt ismert számunkra. Ezért is lehet sokkoló, hogy a biztonságba vetett hitünk nem sziklára épült. Ettől még bízhatunk az orvostudomány és a különféle intézményeink együttműködésében, és joggal várhatjuk tőlük, hogy előbb-utóbb lesz valamilyen gyógymód erre is.

– Sokat hallottunk már arról – többek között Ferenc pápától is –, hogy lépjünk ki a komfortzónánkból. Valljuk meg őszintén, ezt eddig nem sokan vették komolyan. Most azonban millióknak kell változtatniuk az életmódjukon.

– Az előttünk élő nemzedékeket érték már kollektív traumák, krízisek. Nagymamám sem evett meg egy évben 12 oldal szalonnát, de a komfortérzéséhez hozzátartozott, hogy ott lógjon a kamrában a tartalék szükség esetére. Nem szeretünk sem egymás, sem a természet kiszolgáltatottjává válni, ezért sok mindent megteszünk ennek az elkerülésére. Így inkább azt hiszem, hogy a többség most fontos tapasztalatokat szerez arról, mi a fontos és mi nem egy ilyen helyzet megoldásában. Közben begyakorolhatjuk azokat a viselkedési formákat és eljárásokat, amik segítenek túlélni egy ilyen járványt, amikre támaszkodhatunk egy ennél még veszélyesebb helyzet esetén is. Hogy a most tapasztalható összefogásnak és önfegyelem-gyakorlásnak lesz-e tartós hatása, nem tudom, de reménykedhetünk benne. Az önzetlen segítség nyújtása és elfogadása mindig közelebb hozza egymáshoz az embereket. Ebben a helyzetben is megtalálhatók ezek a kezdeményezések: bevásárolunk az idős szomszédoknak, akikkel eddig esetleg alig beszéltünk, vagy ingyenes szolgáltatásokat indítunk webes felületeken. Sok kreativitást is mozgósít ez a helyzet, újfajta kapcsolódások jönnek létre, amelyek később is tartósnak bizonyulhatnak.

– A biztonságérzetünkhöz hozzátartozik, hogy tervezni tudjuk a jövőt. Most azonban még azt sem tudjuk, hogy mit hoz a holnap.

– Ebből a bizonytalanságból fakad a legtöbb szorongásunk, ami érzelmileg nagyon megterhelő. Jelei lehetnek ennek alvási nehézségek, kedvetlenség, ingerlékenység vagy a figyelem szétszórtsága is. Legnehezebb változata a pánikérzés, a pánikroham, aminek főbb jellemzői a légszomj, az izzadás, a kapkodó légzés, a mellkasi fájdalom, a szapora szívverés, a remegés és a halálfélelem. Sok mindent lehetne mondani arról, hogyan küzdjünk ezek ellen, de most rengeteg ilyen tartalom található az interneten. Javaslom, hogy a http://mpt.hu/ honlapon tájékozódjunk. Ha ezeket a jeleket tapasztaljuk magunkon, érdemes megállnunk, beiktatnunk a tevékenységünkbe egy kis szünetet, és jobb állapotba hoznunk magunkat. Ehhez javaslom a Jacobson-féle progresszív relaxációt. (Akaratlagosan el kell lazítani, majd újra megfeszíteni az izmokat. Ez mélyen ellazult állapotot eredményez – a szerk.)

– Mi a lélektani oka annak, hogy sokan elbagatellizálják a jelenlegi helyzetet?

– Ennek a válságnak sokféle olvasata van. Láthatjuk, hogy különböző országok más és más stratégiát tekintenek ideálisnak a krízis kezelésében. Nem ritka, hogy egy helyzetet másképpen ítélünk meg, mint a hozzátartozóink. Nehéz megtalálni azt a határt, amikor ez már nem fogadható el pusztán emberi különbségnek. Sajnos az időskori demencia egy olyan hanyatlási folyamat, amelyben elérkezhet egy pont, amikor idős hozzátartozónk gondviselőjévé kell válnunk, és adott esetben az akarata ellenére kell segítenünk őt. Ugyanakkor ez nagy odafigyelést és mérlegelést kívánó helyzet.

Általánosságban azt tudom mondani, hogy a tagadás egy olyan elhárító mechanizmus, ami éppen azért lép működésbe, mert egy adott problémát nem tudunk érzelmileg befogadni. A Galaxis útikalauz stopposoknak című regénysorozatban írnak a stresszre feketedő szemüvegről. A lelkünk is felvehet egy ilyen sajátos szemüveget. A lélek csak egy bizonyos mértékig terhelhető, ha a félelem vagy a szorongás túllépne egy szintet, akkor reagálhatunk úgy, hogy már nem veszünk tudomást arról, ami éppen történik. Ezáltal csökken a ránk nehezedő nyomás, de elveszíthetjük a reális kapcsolatot a valósággal, ami segítene az optimális megoldások kidolgozásában. Így lehet, hogy rosszul vagy későn reagálunk. Ezzel együtt elméleteken senkivel sem érdemes összevesznünk, az idő megmutatja, kinek miben volt igaza. Ez alól kivétel, ha a saját vagy szeretteink egészségét veszélyeztetve érezzük. Akkor viszont nem célszerű bonyolult vitába keveredni. Inkább barátságosan, de határozottan kérjük meg az illetőt, hogy tartsa tiszteletben a mi elképzelésünket erről.

– Az egészséggel kapcsolatos hozzáállásunk kétarcú. Vagy hipochonderként viselkedünk, vagy a legkülönfélébb módokon pusztítjuk a testünket. Ez a járvány viszont életre hívott egy új magatartást: magunkat védve másokat védhetünk.

– Ez eddig sem volt feltétlenül ismeretlen, hiszen például egy állapotos anyuka, aki leteszi a cigarettát, a saját egészségének megőrzésével a magzatát védi. Kicsit hasonlít ez a teremtésvédelemhez, hiszen, ha most védjük a környezetet, azt elsősorban a jövő generációiért érzett felelősség miatt tesszük. Ez az új helyzet fokozott felelősségvállalásra sarkall mindenkit.

– A gyerekek most otthon tanulnak. Az információk szerint ez a betegség rájuk nem veszélyes, félelmeik azonban nekik is vannak.

– Igen, úgy tűnik, hogy most rájuk, főleg a kisebbekre, kevésbé figyelünk ebből a szempontból. Mindenki az idősekre vagy a család anyagi helyzetének alakulására koncentrál. Ez pedig elveszi a lelki erőforrásainkat. Pedig a kicsik is szoronghatnak, és ezt a szülőknek kell valamiképpen kezelniük. Azért is lehet nehezebb nekik, mert ők nem tudják a szorongásukat felnőtt módon levezetni. Nem mindegy, hogy a szülő milyen címkével illeti a reakciójukat. Azt gondolja, hogy csak hisztiznek, veszekednek, bosszantani akarnak, vagy érti, hogy ők így próbálnak megszabadulni a felhalmozódó stressztől. Életkortól és habitustól is függ, hogy kivel mit lehet kezdeni, de fontos, hogy találjunk egy elég jó rendszert. A mozgás, az alkotás, a beszélgetés, a gyerekek bevonása az egyéni és a közös feladatokba, a saját idők ritmusának kialakítása az egyik legfontosabb feladat egy ilyen helyzetben. Ne hagyjuk őket egész nap a tévé vagy a számítógép előtt. Vannak olyan mesék, filmek, amik alkalmasak arra, hogy beszéljünk a kialakult helyzetről. Véleményem szerint a rendszeres testmozgás és az alkotás – a rajzolás, a festés, a színezés, a hajtogatás és a többi – ez az a két pillér, amire építeni érdemes a kisebbek napirendjét.

– Mit tegyen az, aki az intézkedések miatt nem mozdulhat ki otthonról?

– Az izoláció mindig megterheli a pszichénket. Az ember kialakította a maga életvitelét, amelyben mindent igyekezett egyensúlyba hozni: mennyi időt tölt otthon, mennyit a szabadban, mennyi időt dolgozik, mennyit van másokkal és mennyit egyedül. Ez a helyzet most azt eredményezi, hogy a régi struktúra felborul, amire az a megoldás, hogy kialakítunk egy újat. Ennek alapja egy új napirend lehet. Érdemes mindennap nagyjából ugyanakkor kelni, és kialakítani a tevékenységeink állandó rendszerét. Azért, mert otthon vagyunk, ne hanyagoljuk el magunkat, öltözzünk fel, és ne maradjunk pizsamában, csak mert úgysem lát senki. Amit megtehetünk a saját jólétünkért, azt tegyük meg.

– A tétlenség ellen mit tehetünk?

– A szorongást jól oldja a testmozgás, a fizikai erőkifejtés. Ha erre nincs lehetőségünk, akkor nehezebben tudunk megküzdeni vele. Ha szorongunk vagy érezzük magunkon a pánikreakciókat, akkor közvetlen segítséget jelenthet a progresszív relaxáció vagy bizonyos légzéstechnikák alkalmazása. Erre többféle módszert is találunk az interneten. A fizikai tétlenség ellen nem tudok jobbat a tornánál. Aki dolgozik, annak valószínűleg van mit csinálnia. Az idősebbek azonban most nehezebb helyzetben vannak. Eddig elmentek vásárolni, kimentek a telekre, felkeresték a család tagjait vagy a barátaikat. Erre most nincs mód, ezért más elfoglaltságot kell keresniük. Van azért néhány, a négy fal között is végezhető tevékenység, mint például a varrás, a kötés, a savanyítás, de számukra is ideális vészkijárat lehet az internet. Nagyon jó, ha a nagyit rendszeresen fel lehet hívni egy videós beszélgetésre, látni lehet, hogy jól érzi magát, és legalább egy rövid időre ő is láthatja az unokáit, a családtagjait.

– Ha már itt tartunk, a szociális tér beszűkülése felerősítette a közösségi média szerepét. Ezt hogyan értékeli?

– Ez azért érdekes, mert egy általános krízis esetén az összefogásnak mérhetetlenül nagy a jelentősége. Összejön a nagycsalád, a közösség, tagjaik erősítik egymást, közben pedig megvitatják a válság kezelésének módjait. A vírussal azonban éppen úgy tudjuk felvenni a harcot, ha nem találkozunk egymással. Ennek ellenére meg lehet találni a módját, hogyan segíthetünk másokon.

Valóban, a közösségi lét most sok ember számára a szűk családot jelenti. Ennek lehet jó oldala is, hiszen a szülőket gyakran elnyeli a munka, a járvány idején viszont akár egész nap a gyerekeik közelében lehetnek. Most láthatjuk, milyen nagy a szerepe a jól működő családnak. Az is észrevehető, hogy olyanok is használni kezdték a különféle virtuális platformokat, akik eddig idegenkedtek tőlük. Sokan fenntartásokkal viszonyultak az internethez és a közösségi oldalakhoz, ám a jelenlegi helyzetben borzasztóan nehéz dolgunk lenne ezek nélkül.

Egy másik aspektusra is felhívnám a figyelmet. A média mindig a negatív hírekkel bombázza az embereket, még mindig azt gondolják, hogy erre van igényünk. Ám a közösségi médiában, éppen ellenkezőleg, sokszor olyan tartalmakat osztunk meg egymással, amik erősítenek bennünket. Biztatjuk a többieket, igyekszünk tartani bennük a lelket. Emellett az is megfigyelhető, hogy többet foglalkozunk egymással, mint korábban, többször hívjuk telefonon is a barátainkat, a családtagjainkat. Baráti társaságok megnézhetnek egy filmet magukban, a látottakat pedig megbeszélhetik egymással egy konferenciabeszélgetés során.

– A humornak milyen szerepe van ebben a helyzetben?

– Jó látni, hogy sokan élnek vele, nagyon nagy a szerepe a szorongásaink oldásában.

– A vallás segíthet a krízis leküzdésében?

– Teljes mértékben. Lélektanilag is igazolt, hogy a vallásos hit a válságos helyzetekben komoly védőfaktor. A hit segíthet abban is, hogy elfogadjuk a jelenlegi helyzetet. Ez nem beletörődést jelent, hanem azt, hogy képesek legyünk lelkierőt meríteni annak a feldolgozásához, ami ellen nem tudunk tenni. Ilyenkor mindenki elgondolkodik azokon a kérdéseken, amelyekről – bár ezek a legfontosabbak – hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Most az igazságosság, a sors, a gondviselés, a cselekvő szeretet és más hasonló kérdések kerülnek előtérbe. Ismert jelenség, hogy az egzisztenciális krízisben képessé válhatunk nyitni a spiritualitás, a vallás felé.

– Fontos, hogy megosszuk másokkal az érzéseinket?

– Igen. De ez csak akkor működhet jól, ha amellett, hogy képesek vagyunk a félelmeinkről beszélni, másokat meghallgatni is tudunk. Lényeges, hogy a másik ember nem feltétlenül jó tanácsra vágyik, fontosabb számára annak a visszajelzése, hogy elfogadjuk az érzéseit, és a véleményét tiszteletre méltónak tartjuk. Ilyenkor úgy érezheti, hogy megértették, nincs egyedül, látva és értve van.

Ha viszont ez nem elég, és valaki nagy bajban érzi magát, keressen meg olyasvalakit, akinek a segítségnyújtás, a tanácsadás a hivatása. Forduljunk bátran a pszichológusokhoz, lelkigondozókhoz, papokhoz. Több ilyen platform is elérhető lesz a következő időszakban, és segédanyagokat is találhatunk az interneten.

Fotó: Pixabay

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. március 29-i számában jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria