Radcliffe bíboros a konzisztóriumon: Ha egymással veszekszünk, azzal nem segítjük a Szentatyát!

Az alábbiakban Radcliffe bíboros elmélkedésének fordítását közöljük. Később XIV. Leó pápa január 7-i nyitó-, illetve záróbeszédét, a január 8-i, reggeli homíliáját és esti záróbeszédét is közzétesszük.

Szent Márk evangéliumából (Mk 6,45–52)

„Miután Jézus jóllakatott ötezer embert, nyomban felszólította tanítványait, hogy szálljanak a bárkába, és keljenek át a túlsó partra, Betszaidába, amíg ő hazaküldi a tömeget.

Miután elbúcsúzott tőlük, fölment egy hegyre, hogy imádkozzék. Közben beesteledett. A bárka mélyen benn járt a tavon, ő pedig egyedül maradt a parton. Amikor látta, mennyire küszködnek az evezéssel – ellenszelük volt ugyanis –, az éjszaka negyedik őrváltása idején, a vízen járva feléjük indult. El akarta kerülni őket. Amikor meglátták, hogy a vízen jár, azt hitték, kísértet; elkezdtek kiabálni, mert mindnyájan látták őt, és megrémültek.

Ő azonban mindjárt odafordult hozzájuk, és így szólt: »Bátorság! Én vagyok, ne féljetek.«

Aztán beszállt hozzájuk a bárkába, mire a szél elállt. Azok egészen magukon kívül voltak a csodálkozástól, mert nem okultak a kenyérszaporításból, és szívük még érzéketlen volt.”

* * *

Azért gyűltünk össze erre a konzisztóriumra, hogy segítsük a Szentatyát az egyetemes Egyháznak nyújtott szolgálatának gyakorlásában. De miként tudjuk ezt megtenni? Holnap Leó pápa a napi evangéliumról fog elmélkedni: ez az ötezer ember kenyérrel és hallal való jóllakatásáról szól Márk evangéliuma szerint. Felhívták a figyelmemet arra, hogy az ezt követő szakasz – Jézus vízen járása – támpontot nyújthat számunkra feladatunk megértéséhez.

Jézus megparancsolta tanítványainak, hogy szálljanak be a bárkába, és menjenek előre. Péternek nem egyedül kell megbirkóznia a viharral.

Ez a mi első kötelességünk: megmaradni Péter bárkájában, Jézus utóda mellett állni, miközben ő korunk viharaival birkózik.

Nem maradhatunk a parton, nem mondhatjuk azt: „Én ma nem hajózom ki”, vagy: „Inkább egy másik bárkát választok.” Jézus egyedül van a hegyen, de Pétert nem szabad magára hagyni.

Szent János azt írja: „Ha szeretjük egymást, Isten bennünk marad, és szeretete tökéletes lesz bennünk” [1Jn 4,12b]. Ha Péter bárkája veszekedő tanítványokkal van tele, akkor nem leszünk hasznára a Szentatyának. Ha viszont békében és szeretetben élünk egymással, még akkor is, ha nem értünk egyet, Isten ténylegesen jelen lesz, még akkor is, ha látszólag távol van.

A vihar tombolásakor Jézus távol, a hegyen van, mégis az evangélium azt mondja: „Látta, mennyire küszködnek az evezéssel.” Tekintete mindvégig rajtuk nyugszik. Mintha meg akarná engedni, hogy megtapasztalják látszólagos távollétét. Nem sieti el a dolgot. Vár, amíg szinte kimerülnek. A távollétnek ez a megtapasztalása olyan bensőséges kapcsolatra készíti fel őket, amilyet soha nem tudtak volna elképzelni. Ezután beszáll hozzájuk a bárkába.

Néha mi is magányosnak, kiégettnek, kimerültnek érezhetjük magunkat. De Jézus virraszt felettünk, és közelebb jön hozzánk, mint valaha.

Ezért nem kell félnünk. Mi is rettenetes viharok idejét éljük: a fokozódó erőszakét, a késes bűncselekményektől a háborúkig. A gazdagok és a szegények közötti szakadék egyre mélyül. A legutóbbi világháború után kialakult világrend összeomlóban van. Még nem tudjuk, milyen következményekkel jár a mesterséges intelligencia. Ha még nem vagyunk nyugtalanok, volna rá okunk.

Magát az Egyházat is viharok rázzák meg: a szexuális visszaélések és az ideológiai megosztottság. Az Úr azt parancsolja nekünk, hogy hajózzunk ki ezekbe a viharokba, hogy őszintén és bátran nézzünk szembe velük, ne pedig félénken a parton várakozzunk. Ha ezt tesszük ezen a konzisztóriumon, látni fogjuk, hogy felénk jön. Ha azonban a parton rejtőzködünk, nem fogunk találkozni vele.

Márk egy különös részletet is közöl: „El akarta kerülni őket.” Az „elkerül, elmegy mellette” görög szó [παρέρχομαι] a halállal kapcsolatos, ahogyan az angolban is, amikor valakiről azt mondjuk, hogy „elment, eltávozott”. A nagyhét mintázata rajzolódik ki előttünk: közös étkezés – ötezer ember jóllakatása, majd Jézus távolléte és váratlan megjelenése. A Galileai-tavon a tanítványok már előre átélik az Úr halálának és feltámadásának tapasztalatát. Ez a minta ismétlődik meg a négyezer ember jóllakatása után is.

Márknál a feltámadás egyszerre teljesen új és folyamatosan újraélendő valóság, miként az a liturgikus év során történik.

Az Evangelii gaudium apostoli buzdításban azt olvassuk, hogy a keresztény életet az emlékezet és Isten kimeríthetetlen újdonsága tartja fenn [vö. EG 11–13]. Ágoston azt mondja, hogy Isten mindig fiatalabb nálunk!

A konzisztóriumon némelyek közülünk a hagyomány őrizőiként az emlékezetért szállnak síkra, mások inkább Isten meglepő újdonságának örülnek, ámde az emlékezet és az újdonság elválaszthatatlanok a keresztény élet dinamikájában. Megbeszéléseink akkor telnek majd meg élettel, ha valamennyien egyszerre tudunk az Úr nagy tetteinek emlékezetében gyökeret vertek lenni, és nyitottak maradni az ő örök, mindig megújuló frissességére. A kettő között nincs versengés.

A tanítványok „egészen magukon kívül voltak a csodálkozástól, mert nem okultak a kenyérszaporításból, és szívük még érzéketlen volt”. A Bibliában a szív mindenekelőtt a gondolkodás és az értelem helye, nem elsősorban az érzelmeké, melyeket inkább a belső részekhez, a zsigerekhez kapcsolták. Amint egyik rendtársam megjegyezte: a Bibliában minden ötven centiméterrel lejjebb történik.

A tanítványok ötezer embert jóllakattak, mégis a számolás régi logikájában maradtak. Mindössze öt kenyeret és néhány halat tudtak adni. Fel kellett fedezniük, hogy

Isten országának logikája szerint kis adományuk több mint elég volt több ezer embernek. Az aratás Ura csodákat tesz azzal, amit adunk.

A világ és az Egyház nagy kihívásai előtt mi magunk is úgy érezhetjük, hogy kevés az, amit adni tudunk. Mit tudunk mondani vagy tenni, ami valóban változást hozhat? Isten kegyelmével azonban a mi kevesünk is több mint elegendő lesz. Ne keményítsük meg hát a szívünket, hanem nyissuk meg Isten kiszámíthatatlan ajándékai előtt, aki mérték nélkül adja kegyelmét, ha kinyitjuk kezünket és fülünket feléje és egymás felé!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír