A kádári vezetés a hatvanas években nagy erőket mozgósított, hogy az úgynevezett társadalmi ünnepek győzedelmeskedjenek a hagyományos egyházi-vallási és családi ünnepek felett. A jelentős életfordulókhoz (születés, felnőtté válás, házasság, halál) kötődő tradicionális szertartások elemeit átvéve deszakralizált formákat dolgoztak ki, míg a vallásgyakorlás hagyományos megnyilvánulásait (búcsúk, körmenetek) változatos eszközökkel igyekeztek elsorvasztani.
A második világháború utáni politikai változások hazánkban is együtt jártak a társadalmi értékek, értékrendszerek átalakulásával, sok esetben erőszakos átalakításával vagy legalábbis annak kísérletével. Az individualizmus, az atomizálódás és a szekularizáció erősítésével párhuzamosan megkezdődött az évezredes vallásos hagyományok, illetve az azokhoz ezer szállal kapcsolódó ünnepek kiüresítése és elsorvasztása. Felszámolták a hagyományos rituális évet, amelyet évszázadokon át a keresztény, valamint az egyéni, a családi és a helyi közösségi ünnepek határoztak meg. Helyébe az új ideológiának és a hatalmi körülményeknek megfelelő szocialista naptári ünneprend lépett, amely 1989/1990-ig meghatározta és formálta a magyar társadalom életét.
Munkaszüneti nap lett április 4., a „felszabadulás” kijelölt dátuma és november 7., „a nagy októberi szocialista forradalom” ünnepe. Kiemelt jelentőséget kapott május 1. és új tartalmat, megjelenési formákat augusztus 20. A Mikulás helyett a Télapó érkezett december 6-án, a karácsonyi ünnepség helyett pedig „fenyőünnepet” tartottak az iskolákban, az óvodákban és a munkahelyeken. (https://fortepan.hu/hu/photos/?id=123474)
A szocialista rítusokat megpróbálták ráerőltetni a társadalomra, a családi ünnepek színhelyeit pedig áttenni a templomokból a kultúrházakba, művelődési otthonokba, házasságkötő termekbe.
Esküvő „társadalmi szertartás” szerint
A siker azonban nem volt átütő. Ahogy a Magyar Szocialista Munkáspárt agitációért felelős munkatársai fogalmaztak: „el kell jutnunk ahhoz a következtetéshez, hogy főként a születés és a halál »misztikuma« az a pont, amely megfontolásra készteti az embereket, ahol megtorpannak – és ahol a számukra megmagyarázhatatlan, a kiszámíthatatlan ismét visszaviheti őket a vallás útvesztőibe”. Hogy ez a megállapítás mennyire jogos, azt a korszak statisztikái is jól mutatják. A hetvenes évek elején az újszülöttek közel nyolcvan százalékát még – gyakran titokban – megkeresztelték, a temetések több mint kétharmadát pedig egyházi szertartás keretében tartották. Egyedül az esküvők valamivel több mint fele zajlott már „társadalmi szertartás” szerint. (https://fortepan.hu/hu/photos/?id=59867)
A propagandagépezet számos módszerrel igyekezett megnyerni a lakosságot, hogy a szocialista ceremónia mellett döntsenek. Saját megfogalmazásuk szerint „az egyházi szertartások puszta tagadása nem szünteti meg az emberek »ünnepigényét«: meg kell találni azokat a pozitív tartalmakat, melyek a szocialista együttélés humanizmusát, kollektivizmusát a legméltóbban hangsúlyozzák”. Gyakori volt, hogy a keresztelő kiváltására kitalált „névadó ünnepséget” az üzem, a vállalat vagy valamely szervezet értékes ajándékokkal igyekezett vonzóbbá tenni a dolgozók számára. (https://fortepan.hu/hu/photos/?id=22547) A propaganda szerint „egyre több az olyan ember, aki politikai, ideológiai és tudományos ismeretei meg lelkiismereti szabadsága tudatában családi és társadalmi ünnepek alkalmával nem igényli az egyházi szertartást. Igényel azonban valami mást: új életünkből fakadó új tartalmat”. Ugyanakkor a belső elemzések tisztában voltak a konformizmus és az elvárások erejével a munkahelyeken, vállalatoknál rendezett ünnepségekkel kapcsolatban.
A keresztelő kiváltására kitalált „névadó ünnepség”
A hatvanas évek sajtójában toposzként jelent meg, hogy az új, szocialista ünnepek valójában alulról jövő kezdeményezésként, társadalmi nyomásra születtek, s „több száz szocialista névadó ünnepség, több száz szocialista házasságkötés és több száz szocialista temetés megrendezése igazolja, hogy az ilyen nagyon pozitív kezdeményezéseknek az élére kell állni”. Azt, hogy a társadalmi ünnepek szervezése mennyire volt valóban „alulról jövő kezdeményezés”, jól mutatja, hogy még a nyolcvanas években is sorra születtek publicisztikák arról, miként lehetne mélyebben meggyökereztetni ezeket a szertartásokat a lakosság körében.
Szerző: Szuly Rita, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Hivatalának tudományos kutatója
Fotó: Fortepan
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. április 2-i számában jelent meg.
Kapcsolódó fotógaléria