Sajdik 90 – Rendhagyó születésnapi köszöntő

Kevesen élnek már a régi gárdából. Sajdikon kívül Föld S. Péter, Krenner István, Barát József, Dallos Jenő, Münz András, Majláth Mikes László és jómagam koptatjuk még a pesti járdákat.

Azért hívtam fel Ferit, hogy felköszönthessem a 90. születésnapján. Úgy beszélgetünk, mintha csak rövid idő telt volna el a legutóbbi találkozásunk óta. (Tegeződünk, hiszen már 47 éve ismerjük egymást.) „Mit csinálsz éppen?” – kérdezem. „Olvasom a Mikes Laci könyvét, a Dollár a zoknibant.” „Tényleg?” „Miért, te mit szoktál csinálni egy könyvvel?” – kérdez vissza. Rengeteget rajzol ma is, és még kissé szarkasztikus humora is megvan. Mert valóban, aranyos, kedves, konfliktuskerülő ember volt mindig, de ha kellett, kiállt az igazáért. Akármibe nem ugrott bele. Címlapot a Ludasba csak akkor vállalt, ha a téma neki is megfelelt. És ő ezt meg is tehette. Kerülte a politizálást, a felesleges kompromisszumokat, amiket az ember később megbánhat. Sohasem gúnyrajzot készített, mint a XIX. század nagy rajzolói, karikaturistái közül oly sokan, például a Borsszem Jankóban. Ő sokkal inkább a humánum, az emberi együttérzés oldaláról közelített, ezért olyan kedvesek a figurái. Meg persze az állatai, főleg a madarak, amelyek szinte már emberi tulajdonságokkal vannak felruházva.

Karakterei, állatai megérintik a nézőt, az ő lényeinek lelkük van. Jól megfigyelhető ez A jövő század állatai című sorozatában, ami hosszú éveken át a Ludasban jelent meg az egyik oldal alján, hosszú csíkban.

Nagy orrokat rajzol ő is, akárcsak annak idején Jankó János. Sajdik orrai mégsem olyan brutálisak és nem olyan meghatározóak, mint például az egyik kedvenc célpont, Apponyi Albert orra volt annak idején. A már említett Borsszem Jankó, a Bolond Miska vagy a Kakas Márton rajzolóinak kedvelt témájuk volt a tekintélyes politikus és persze Jókai Mór, Liszt Ferenc is. Sajdik a karaktereit valóságos emberi arcvonásokkal ruházza föl. Amikor sok alakot rajzol egymás mellé, ami gyakran előfordul, akkor is felismerhető az egyes ember az egyedi tulajdonságaival. A karikaturisták közül erre igazából csak kevesen voltak képesek. Rajta kívül például még Hegedűs István, Várnai György, Balázs-Piri Balázs, Brenner György, Lehoczki István, Szűr-Szabó József, Vasvári Anna, hogy csak néhány nagy nevet említsünk a teljesség igénye nélkül.

Kernács Gabriella művészettörténész szerint „Sajdik nem azt mondja, hogy ilyenek vagytok ti, hanem azt, hogy ilyenek vagyunk”.

Tárgyai szintén bájosak, kedvesek, mintha azok is mosolyognának. Volt a Ludasnak egy hétről hétre visszatérő állandó rovata, a Megkérdeztük rajzolóinkat. Az aktuális kérdés egyszer az volt, hogy „Milyen tárgy szeretne lenni?”. „Kuka, bár eddig is az voltam” – ez volt Feri válasza egy rajzzal illusztrálva. Vagy még egy példa: párnák beszélgetnek, egy férfi és egy nő: „Te, Ciha, ez nem az én kispárnám” – mondja az egyikük rámutatva a gyerekpárnára.

Sajdik fiatalabb korában is abszolút tekintély volt. Néha bementünk együtt a Zrínyi Nyomdába. A szedőteremben azonnal rajongva körülvettek bennünket a dolgozók, és autogramot kértek tőle egy-egy rajzocska kíséretében.

Sajdik a maga csendességével együtt is meghatározó egyéniségnek számított a Ludas szerkesztőségében. De sohasem volt hangadó, „vezérürü”, ahogyan Földes György, az akkori főszerkesztőhelyettes nevezte Balázs-Pirit, aki a társaságban mindenképpen irányadó volt. A művészek ritkán hangosak, nekik az alkotás a fontos, nem képesek harsányan képviselni, menedzselni magukat. Lehoczki István is ilyen volt. „Azért is szeretem, mert nem beszél sokat” – mondta róla egy alkalommal annak idején Sajdik. Leho tényleg csöndes, mosolygós ember volt, nem támadott, nem piszkált soha senkit, az együtt töltött tizennyolc év alatt egyszer sem hallottam tőle, hogy leszólt volna bárkit is a kollégái közül. Krenner István így jellemezte: „Lehoczki, a bölcs.”

Sajdikéknál már nagyon régóta meghatározó a családi összetartás, a felesége hű társa ifjúkoruk óta. Most a vírushelyzet miatt nem, de addig minden hétvégén együtt ebédelt náluk az egész család, a dédunokákkal együtt. Marikával, a feleségével már több mint hatvanöt éve házasok. Ha a telefont Marika veszi föl, aki szintén nem fiatal már, csak úgy cseng a hangja a vidámságtól: „Szervusz, Ákoskám, a Feri éppen borotválkozik, és tiszta hab az arca, ha lehet, hívd kicsit később” – mondja jókedvűen.

Sajdik Kossuth-díjas, és mindenféle más díjas is. Egyelőre ő az egyetlen karikaturista, aki megkapta ezt a magas rangú állami kitüntetést. Már néhányszor elsirattam a könnyű műfajt, hogy a hivatalos körök nem becsülik meg igazán, meg a művészi szakma sem. Na, de sebaj, az emberek szeretik, és ez a lényeg. Tavaly szeptemberben jelent meg Feri legutóbbi könyve Budavári barangolás címmel. A Mátyás-templom előtti téren felállított színpadon mutatták be a közönségnek a kötetet, rengetegen voltak az érdeklődők. A beszélgetés után hosszú sorban álltak, akik megvették, és dedikáltatni akarták a mesterrel.

Hogy mi is tulajdonképpen Sajdik munkamódszere? Mondhatnánk, hogy ez titok, hiszen senki sem láthat bele az alkotó fejébe. De miután elég sokat láttam őt a Ludas szerkesztőségében „mütyürözni”, azaz kisebb illusztrációkat készíteni a lapban megjelenő humoreszkekhez, így van némi sejtésem ezzel kapcsolatban. Sajdik inkább ösztönös művész, mint tudatos. Ezt egyszer ő mondta magáról. És tényleg, ha véletlenül lefolyt egy paca a tusba mártott tolláról, nemsokára lett belőle valami; egyszer csak megjelent egy szempár vagy kezekre, lábakra emlékeztető nyúlványok, amiből aztán kialakult egy figura. Valahogy így születtek A jövő század állatai sorozat figurái is. Manapság a zsírkréta mellett a pasztellt szereti a legjobban, amivel a különféle minőségű papírokon remekül lehet szebbnél szebb hatásokat elérni. Már annak idején a Ludasban sem nagyon készített vázlatot ceruzával. A hegyes végű tollat tusba mártotta, és azzal rajzolt. Ha nem sikerült a figura, egy másik lapra még egyszer megrajzolta, és ráragasztotta az előzőre. Így gyarapodott hétről hétre Feri életműve.

A Ludas Matyi és a többi lapkiadási kísérlet után a karikaturistáknak nem maradt lehetőségük a rendszeres publikációra. A legtöbbjük bajba is került emiatt, hiszen megszűnt a kiadó is. Sajdiknak azonban szerencséje volt. Kísérletező kedve, sokoldalúsága, kiváló technikai eszköztára lehetővé tette, hogy új vizekre evezzen. Táblaképek, festményszámba menő nagyobb méretű keretezett alkotások is kikerültek a keze alól. Gazdag fantáziájának, ötletességének és – tegyük hozzá – jó egészségének köszönhetően a mai napig aktív alkotó maradhatott. És akkor még nem beszéltünk Pom Pomról, a bontott csirkéről, rajzfilmjeinek bájos figuráiról, rengeteg könyvillusztrációjáról, plakátjairól, amiket az elmúlt évtizedek során készített.

„Nagyon ritka dolog ma az emberszeretet, az állatszeretet, az életszeretet, a derű. Soha nincs erőszak a rajzain, nem folyik a vér. Erős humanizmusa magas színvonalú képzőművészettel társul. Táncolnak, hömpölyögnek a vonalak, amelyek már maguk is humorosak, a színek meg lebegnek, röpülnek a levegőben. Számtalanszor figyeltem meg Sajdik Ferenc kiállításain, hogy bejönnek emberek gyűrött arccal, a napi gondoktól megviselten, és fél óra múlva kisimult arccal távoznak, boldogan. Egyfajta boldogságot tud adni a rajzaival” – hallhattuk szintén Kernács Gabriellától 2017-ben, a Józsefvárosi Galériában rendezett Sajdik-kiállítás megnyitóján.

Az élete a rajzolás. Első számú közönsége pedig mindig a felesége, Marika. Érthető, hiszen ő már akkor ismerte Ferit, amikor még egyáltalán semmit sem rajzolt.

Sajdik Ferencnek hamarosan, most szeptemberben jelenik újabb kötete, amely a budapesti házakat, a főváros hangulatát, történetét idézi meg karikatúrában elbeszélve. Közben egy újabb kiállításra készül: a szülővárosa, Dunakeszi fölkérésére készít rajzokat. És persze időnként magánmegrendelései is vannak, azokat is teljesítenie kell.

Szóval, szerencsére, sok a tennivalója. Isten éltesse őt és feleségét, akinek a saját bevallása szerint is nagyon sokat köszönhet. Reméljük, még sokáig velünk marad, és nevetésre ingerlő, csodás rajzaival még hosszú ideig megörvendeztet bennünket.

Mészáros Ákos/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. szeptember 13-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.