Semmi lazítás! Ne fáradjunk el a jóban! – A százéves szalézi nővért, Bognár Annuskát köszöntötték

Köszöntőjében Székely János hálát adott a mennyei Atyának, hogy megalkotta az embert, megálmodta Annuska nővér életét is. „Hálát adunk azért is, hogy a mennyei Atya szeretetre, odaadásra, nagylelkűségre teremtett minket. Aki ezt a titkot megérti, annak az arca ragyogni, élete világítani kezd. Megköszönjük Annuska nővérrel együtt, hogy már hétévesen, amikor az édesanyját elveszítette, a káldi Szűzanya a gyermekévé fogadta, egy életen át oltalmazta, vezette.

Hálát adunk, hogy már kilencévesen érezte és igent mondott Jézus hívására, és hűséges maradt, egy életen át.

Derűjét, jókedvét és hitét mindvégig megőrizte, szerette a kertészetet, a fiatalokat, még kilencvenévesen is ő készítette a nővérek reggelijét.”

A főpásztor emlékeztetett rá, hogy a nap egyben Boldog Brenner János vértanú emléknapja is, aki Vas megyei volt, akárcsak Annuska néni. Brenner Jánosnak egészen rövid élet jutott, mindössze huszonhat évig élt; borzalmas kegyetlenséggel ölték meg. Mindegyik fénykép, ami megmaradt róla, ragyog a mosolyától.

Annuska néni életében is ugyanaz a titok jelenik meg, ami Brenner János életét is beragyogta. Az Úristen szeretetre teremtett minket, és aki erre igent mond, annak az élete elkezd ragyogni.

Az evangélium Szent Máté könyvéből hangzott el: a hegyi beszéd nyolc boldogságról szóló része. Székely János homíliájában felidézte a sokak által ismert mesét: az egyik kínai császár hatalma és gazdagsága ellenére sem érezte magát boldognak, és kereste annak útját. Egy öreg bölcs azt javasolta neki, hogy vegye fel egy boldog ember ingét, hogy boldog legyen. A császár elküldte embereit a birodalom minden tájára, de ők sokáig nem találtak boldog embert, mígnem az egyik követ rátalált egy nagyon szegény parasztemberre, aki énekelt munka közben, és mindenkihez kedves volt. Igennel felelt a császár követének kérdésére, hogy boldog-e; szíve tele van hálával, örömmel, hogy mindennap láthatja a teremtés ezernyi csodáját. A követ nagyon megörült és a „boldoggá tevő” ruhát kérte, de a szegényember azt mondta, hogy neki nincsen ingje.

A püspök kiemelte: a boldogság nem anyagi javakon, nem sikereken, hatalmon múlik, hanem mélyen, az ember szívében van. A boldogság ajándék, fentről kapott kincs, tiszta szívű emberek kapják meg, akik életüket kinyitják felfelé, és engedik, hogy elteljenek fénnyel, jósággal, szeretettel. Ilyen ember volt Brenner János és ilyen a százéves Annuska nővér is. Boldog Brenner János boldogságának titkát a főpásztor négy pontban foglalta össze: az egyik titok, hogy csodálatos családból származott, hárman voltak fiútestvérek, mindhárman papok lettek. Szüleik nagy békességben és szeretetben éltek, soha nem látták őket veszekedni. Ahhoz, hogy olyan ragyogó arcú fiataljaink legyenek, mint Boldog Brenner János, szükség van arra a szeretetteljes családi háttérre, amiben ő és két fivére felnőtt.

A boldogság második forrása az imádság. Boldog Brenner János édesapja minden reggel szentmisére ment, imádkozta a rózsafüzért, legtöbbször fiaival együtt. Este a családi otthon teteje megnyílt az ég felé, beengedték Isten fényét. Boldog Brenner János ezt vitte magával. A rábakethelyi hívek gyakran látták az üres templomban imádkozni, egyedül, az oltár előtt. Brenner János üzenete: nap mint nap meg kell nyitnunk a lelkünket az élet forrása felé.

A járvány hetei, hónapjai talán leginkább erre hívnak: van-e időnk arra, aki alkotott minket, aki életét adta értünk a kereszten?

A harmadik titka és forrása Boldog Brenner János ragyogó életének a segítés: nem éltek jómódban, ennek ellenére édesanyja rendszeresen segített élelemmel, ruhával, tűzifával, játékkal egy tízgyermekes családot. Boldog Brenner János is később, már papként, amennyire szerény körülményei megengedték, támogatta a szegényeket.

Az örömök negyedik forrása, hogy Brenner János soha nem panaszkodott a nehézségek miatt, nem riadt meg a fenyegetésektől. Lelki naplójában írta: „Bármilyen sorsot is adsz nekem, megköszönöm. Megcsókolom a gondviselő kezet, akkor is, ha ostort tart a kezében.” Utolsó erejével is Krisztus testét védte, ezért is érte annyi késszúrás az Oltáriszentséget szorító kezét.

A boldogság sokkal egyszerűbb, mint azt hinnénk, az ég felé kell kitárni a szívünket – mondta a főpásztor, és idézte a régi mondást: a világot minden korban tíz igaz ember tartja a vállán. Hangsúlyozta:

Isten szemében nem az a nagy, ami annak látszik, hanem azok a tettek, amiket nagy szeretettel teszünk.

Székely János felidézte, hogy Betlehemben tanulhatott, szalézi kolostorban. Hatalmas tudású, csillogó intellektusú tanárai voltak, de aki talán a legmélyebb benyomást tette rá, az egy nagyon idős szalézi testvér volt: mindennap dolgozott a kertben, amíg csak ereje engedte, és mindig mosolygott, soha nem panaszkodott. Derűs volt, és ezt a derűt átsugározta a környezetében élőkre. Annuska is ilyenfajta kincs, az élete egyszerű és nagyszerű – mondta a püspök, a Jóisten áldását kérve a százéves nővérre.

A szentmise végén Paduraru Iulian, a budapest-széphalmi Jézus Szíve-templom plébánosa üdvözölte Annuska nővért, megköszönve Istennek mindazt a kegyelmet, amiben ő és a szalézi nővérek részesültek a százéves apácán keresztül. Hozzátette:

ha a születésnapját ünneplő apáca korát nézzük, akkor joggal nevezhetnénk Anna nővérnek, de tekinthetnénk rá nagymamaként is, vagy eszünkbe juthatna az az anyai szeretet, amellyel gondoskodott fiatalokról, családokról, nővértársairól.

„Az emberek szívében – és az én szívemben is – oly sok, Annuska nővérhez kapcsolódó hála van. Nagyon szeretett téged a Jóisten, nagy tervei voltak és vannak veled kapcsolatban” –  mondta a plébános az ünnepelthez fordulva. Felidézte, hogy a nyáron összeadott egy fiatal párt, akik egyöntetűen állították: az, hogy egymásra találtak, Annuska nővér imáinak az eredménye. Mások is vannak, akik úgy beszélnek róla, mint aki anyai szeretettel vette őket körül, hívőket, időseket és fiatalokat, óvodásokat, mindazokat, akikkel találkozott.

* * *

„Ne fáradjunk el a jóban, velünk az Isten”

Annuska nővér apró termetű, korából adódóan nehezen mozog, de szellemileg friss, a lelke pedig húszéves. Arca mosolyog, szemében derű. Örömmel beszél az életéről: a Vas megyei Káld községben született, 1920. december 15-én, kilencgyermekes családban. Hétéves volt, amikor az édesanyja meghalt, a legidősebb nővére nevelte fel, a gyámja pedig a legidősebb bátyja lett.

 

A három, szerzetessé lett Bognár testvér

Felidézi: „Volt egy Mária-szobor a templomunkban, én nagyon sokszor imádkoztam előtte, és kértem Máriát, hogy édesanyám helyett legyen Édesanyám, és Ő meghallgatott.” Innen ered mélységes Mária-tisztelete, vallja, hogy a Szűzanya mindig közbenjárt érte.

Annuska egészen kicsi volt még, amikor az egyik nővére, Mária belépett a domonkosokhoz. Kilencévesen a bátyjuk elvitte hozzá Kőszegre, látogatóba. Mária nővér megkérdezte: „Mit csinálsz, ha megnősz?” „Olyan leszek, mint maga” – felelte a kislány Annuska, magázva a nővérét, akit évek óta nem látott.

Annuska bátyja, Lajos 1932-ben egy iskolatestvér segítségével kiment Belgiumba, később ő is iskolatestvér lett. Három évvel később Annuska kiutazott hozzá Belgiumba. Itt lépett be a Don Bosco Nővérekhez. Hazajött, 1941 májusában a Vas megyei Oladon találkozott először a magyar Don Bosco Nővérekkel. Fél év után Olaszországba utazott, és még az év decemberében befejezte a noviciátust. Az örökfogadalmat 1942. augusztus 5-én tette le.

A szerzetesrendek működési engedélyének 1950-es megszüntetését követően Annuska nővér családoknál vállalt gyerekfelügyeletet. Az 1956-os forradalom leverését követően Olaszországba távozott. A rendszerváltás idején jött haza, és segített megszervezni a Don Bosco Nővérek rendjének újjáalapítását Magyarországon.

Az elmúlt harminc évben Pesthidegkúton Don Bosco szellemében éli a szalézi karizmát: „Semmi lazítás! Ne fáradjunk el a jóban, velünk az Isten!” Ami egy kicsit szomorúvá teszi, hogy a kezét már nem tudja rendesen mozgatni, emiatt nem kertészkedhet kedvére. „Kérem a Jóistent, hogy a kezem erejét ne vegye el, de hiába.” Közbevetésünkre, hogy a kezét azért össze tudja kulcsolni, azt mondja: „Igen, imádkozni tudok. Ez a legfontosabb!” A többi nővér szavaiból kiderül: Annuska nővér mindenkiért imádkozik, ma például óvodások köszöntötték, és azt üzente a szüleiknek: imádkozni fog értük és a gyermekeikért is. Kati nővér, aki esténként fürdeti Annuska nővért, elmeséli: ilyenkor énekelnek, gyermekdalokat, és a százéves apáca mindig bocsánatot kér tőle, ha napközben esetleg ingerült volt vele.

Alázatot mindig lehet tőle tanulni

– jegyzi meg Kati nővér.

Miközben a szalézi nővérek körülveszik Annuska nővért, s mindenkinek van hozzá egy kedves szava, ő pedig hasonló lelkülettel válaszol, a tudósító azon veszi észre magát, hogy az élet azon ritka, örömteli pillanatait éli meg, amire visszaemlékezik majd, amikor elérkezik földi életútjának végéhez. Nem azért, mert édes és sós süteménnyel kínálják, és az aranysárga színű bort is megkóstolhatná, de hát most munka van. Érzi, hogy amikor a nővérek invitálják, jöjjön el közéjük máskor is, nem csupán udvariasságból mondják ezt, ha bármikor betoppanna, örömmel fogadnák. Don Bosco lelkülete tölti be a pesthidegkúti szalézi nővérek közösségét, valóra váltva az alapító atya mottóját: „Légy vidám, és tedd a jót!”

Amikor a nővérek összeállnak egy csoportképre, és Annuska nővér kedvesen integet a tudósítónak, akit talán ha fél órája ismer, ő arra gondol: százévesen, egy gazdag, Isten és az emberek szolgálatában eltöltött élet után gondoskodó, derűs, szerető közösség veszi körül a már segítségre szoruló ünnepeltet. Kívánhat-e ember ennél többet?

Fotó: Merényi Zita, Szombathelyi Egyházmegye (archív)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír