Soha nem vágytam hírnévre – Niabe Doriane és Pilinszky beszélgetései

– „Egy alacsony kis fekete lány” – így jellemezte magát egy beszélgetésünk során. Mit tenne hozzá a definícióhoz, ha a kevert identitására vagy a művészi tevékenységeire is rákérdeznék?

– Tulajdonképpen az „alacsony kis fekete lány” meghatározás csak azt írja le, ami kívülről látszik. Ami bennem lakozik, azt nem tartalmazza. Nem is tudom, hol kezdjem…

– Párizstól mintegy százhúsz kilométerre, Amiens-ben született, afrikai származású, francia állampolgárságú apától és kint élő magyar anyától. Tízhónapos koráig Franciaországban volt az otthona. Milyen családi miliőben nevelkedett?

– Apukám Kongóból származik, anyukámmal az amiens-i Jules Verne Egyetemen találkoztak. Ez klisének hangozhat, mert nagyon sok félvérnek a szülei az egyetemi éveik során ismerkedtek meg. Anyukámék nem voltak házasok, miután a kapcsolatuk véget ért, idővel hazaköltözött velem Magyarországra. Születésemtől fogva kongói állampolgár vagyok, de később megkaptam a magyart is. Habár gyermekkoromban sok időt töltöttem Franciaországban, mégiscsak itt nőttem fel, ezért magyarnak tartom magam. Persze nyilván afrikai is vagyok. Az afrikai tudat viszont csak nyolcéves korom óta határoz meg. Egészen addig azt hittem: fehér vagyok. Másodikos lehettem, amikor rájöttem, hogy más a hajam állaga, a bőrszínem, és máshogy viselkednek velem az emberek, mint a többi kisgyerekkel. „Jaj, de cuki!” – mondogatták. Abba nem gondoltam bele, hogy miért.

– Az édesapja később új családot alapított, Párizsban él. Hová fejlődött a kapcsolatuk az elmúlt két és fél évtizedben?

– Édesapukám eleinte azt akarta, hogy menjek ki hozzá, édesanyukám pedig azt, hogy itt maradjak. Körülbelül hat-hétéves koromtól rendszeresen beszéltem apukámmal telefonon és videóhíváson keresztül, és onnantól kezdve egyedül jártam ki hozzá. Idővel jó kapcsolatot alakítottunk ki, sőt, anyukám visszaköltözött Franciaországba, és ha Párizsba megy, mindig meglátogatja. Az egész családom úgy kezeli a három féltestvéremet, mintha családtagok lennének. Még a székelyudvarhelyi nagymamám is, pedig ő nem sokszor találkozott velük.

– Mivel foglalkoznak a szülei?

– Apukámnak hat diplomája van, egy ingatlanokkal foglalkozó multinál dolgozik pénzügyi területen. Édesanyám szociológiát tanult bölcsészkaron, és közgazdászként végzett. Évekig állami köztisztviselő volt, de most már művészként keresi a kenyerét. Kiválóan fest, és létrehozott egy kis márkát is. Nizza város szimbólumai a székek. Édesanyám a városnak ezt a jelképét ábrázoló díszköveket, valamint festményeket készít.

– Az ország akkor ismerte meg Önt, amikor 2015-ben feltűnt a Hungary’s Got Talent című tehetségkutatóban. Milyen önkifejezési formák előzték meg a műsorba való jelentkezést?

– A filmes szakmában voltam körülbelül tizenkétéves korom óta, meg egy rövid ideig már előtte is, például velem reklámozták a barnacukrot. Amúgy egy filmszakmai ismerős hívott be a műsorba, aki az RTL Klub szerkesztőjeként dolgozott, és az egyik forgatáson hallott énekelni. Először nemet mondtam.

– Miért? Hiszen tizenhét évesen már filmezett, és a szabadidejében énekelt.

– Ötévesen reklámokban szerepeltem, például egy olyanban is, ami a Götz babákat népszerűsítette. Aztán tízéves koromban az egyik vezető castingügynökség megkereste az édesanyámat, és szerepet ajánlott nekem A diótörő angol–kanadai–magyar feldolgozásában. A koprodukciós játékfilm pomázi díszlete már fel volt építve, és kellett nekik egy szereplő. Behívtak, meg is kaptam a szerepet, de akkoriban éppen leállt a forgatás. Amikor újraindult, én külföldön voltam, így nem tudtam szerepelni. Szerencsére később érkeztek más lehetőségek is: kezdetben statiszta voltam, majd tizenkét-tizenhárom éves koromban kiemelt statisztának hívtak az Anti-Social című filmbe, amelyben Meghan Markle, a későbbi sussexi hercegné játszotta a főszerepet. Ezt követte a Kitaszítva című vámpíros sikerkönyv adaptációja és több villanásnyi szerep. Feltűntem az Adidas, a Coca-Cola, a Lavazza reklámjaiban, valamint Ridley Scott Mentőexpedíció című filmjében is. Amikor behívtak a tehetségkutató műsorba, nem éreztem, hogy a tévében lenne a helyem. Mégis döntősként zártam a versenyt.

– Megviselte a hírnév?

– Az iskolában kiderült, hogy figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarom (ADHD) van. Nem voltam rossz tanuló, kifejezetten szép eredményeket értem el, viszont be nem állt a szám. Az emberek sokszor élettel telinek, bátornak vagy magabiztosnak látnak, de ez többnyire csak a látszat. Évekig depresszióval és szorongással küzdöttem, a bennem munkáló megfelelési kényszert csak erősítette az a sok felhőtlen boldogságot sugárzó tartalom, amely a közösségi médiából áradt felém. A Got Talent után színházi megkeresést kaptam, időközönként forgatni is elmentem. Később egy tévés gyártásvezetővel alapítottunk egy castingcéget, amit egy évig vittem. Dolgoztunk a Mercedesnek és a Las Vegas Casino Zrt.-nek is.

– 2018 óta a Sheyla Bonnick által újra életre hívott Boney M. vokalistájaként tevékenykedik. Miként került kapcsolatba a legendás diszkócsapattal?

– A tévé után nem feltétlenül akartam továbbvinni a média–bulvár vonalat, filmekben és reklámokban dolgoztam, aztán szerepet kaptam a Pannon Várszínház egyik darabjában, A bunkerrajzoló című „élettörténet-rekonstrukcióban”. Keresztényként vallom, hogy semmi nem történik véletlenül. Egyfajta dominóeffektus jellemzi az egész életemet. Biztos vagyok abban, hogy dönthettem volna akárhogyan, mindig ugyanazokhoz az emberekhez, körökhöz sodort volna az élet. Sheyla menedzsere akkoriban számtalan filmes, tévés és színházi platformon érdeklődött, hogy ismer-e valaki olyan énekest, aki kisegíthetné őket. Sokan engem javasoltak, pedig akkor még nem tartottam magam énekesnek. Megnézték néhány korábbi szereplésemet a YouTube-on, aztán felhívtak telefonon, és elmondták, hogy öt nap múlva egy varsói fesztiválon kellene fellépni a csapattal. Még aznap döntsek, tették hozzá, mert meg kell tanulnom tíz számot. A felét biztosan tudom, mondták…

– Nem tudta, igaz?

– Nem igazán, de igent mondtam. Az emberek hajlamosak nagy bizalmat szavazni nekem, gyakran indokolatlanul. Persze, ez nem feltétlenül hátrány, mert emiatt sokszor be kellett úsznom a mélyvízbe. Akkoriban már játszottam színházban, de hatezres közönség előtt fellépni mégiscsak más, mint három-ötszáz ember előtt szerepelni. Ráadásul a varsói koncerthelyszínen Sheyla azzal fordult hozzám: – Ugye, megtanultad ezt a két számot is? Néztem rá tágra nyílt szemekkel, és mivel senkit nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, meg amúgy is képtelen vagyok hazudni, csak hümmögtem. Odamentem a másik vokalistához, és megkértem, hogy tanítsa meg, mit énekeljek a Gotta Go Home-ban és a Babylonban.  Lement az első koncert, bemutattak, megtapsoltattak a közönséggel. – Jó, akkor most menjünk vissza a hotelbe, szedjük össze a cókmókunkat, és irány a másik szálloda! – mondták utána. Milyen másik hotelbe?! Nem értettem, miért nem tudunk ott maradni egy éjszakára. Akkor tudtam meg, hogy lesz még egy fellépésünk. Megkérdeztem a menedzsert, hogy ott hányan lesznek. Nem kellett volna: negyvenezres közönség előtt léptünk fel.

– Miként vált állandó vokalistává?

– Az elődömet beválogatták az Anima Sound Systembe, aztán visszatért, majd két évvel később újra elment, ezúttal szülési szabadságra. Egy ideig felváltva dolgoztunk. Volt egy harmadik lány is, fix emberként. Mostanra állandó pozícióm van, és néha szólóéneket is énekelek. Az elmúlt négy évben a hazai koncertek mellett számtalan külföldi fellépésre kísértem el az együttest, a koronavírus-járvány alatt többek között Ukrajnában, Romániában és Bulgáriában léptünk fel.

– 2019 óta Sheryl Sutton amerikai színésznőt játssza a Pilinszky János Beszélgetések Sheryl Suttonnal című kötetéből készült kamaradrámában, melyet Lábán Katalin rendezett az RS9 Színházban. Ön talált rá a szerepre?

– Három évig játszottam Likó Marcell mindenkori szerelmét, Nyuszót, valamint Azsófit és Onyuta Juditot A bunkerrajzoló című előadásban, amelyet Vándorfi László rendezésében a Pannon Várszínház mutatott be. Le kellett költöznöm Veszprémbe, de sok vendégjátékunk volt, elvittük az előadást például a Thália Színházba, a Gyulai Várszínházba, illetve a Pécsi és a Szegedi Nemzeti Színházba is. Nagy poén, hogy én kaptam ezt a szerepet, mert Nyuszótól mindig azt kérdezte a nagymamája, hogy lehet ennyire barna, hiszen olyan kreol a bőrszíne, mintha Kongóból származna. Nem meglepő, hogy a színházban eleinte úgy éreztem, minta egy teljesen másik univerzumba csöppentem volna. Az ember hajlamos kizárni a külvilágot, amikor reggeltől estig próbál egy táncos-zenés darabot. Amikor ezt befejeztük, filmes háttérmunkákat csináltam, és a castingügynökségünkkel foglalkoztam. Aztán Tóth Sándor fotós barátom beajánlott Sheryl Sutton szerepére az RS9-be. Sok dolgom volt akkoriban, ezért nem éltem a lehetőséggel. Két hónap elteltével aztán felhívott az egyik félvér barátnőm, és elmesélte, hogy elvállalt egy színdarabot, de még nálam is kevesebb a tapasztalata, ezért kiszáll a produkcióból. Viszont csak akkor jelenti be a távozását a rendezőnek, ha már talált valakit maga helyett. Végül Lábán Katival annyira egymásra találtunk, hogy rögvest elvállaltam a munkát. Mivel most két évig nem játszottuk, még csak a tizedik előadásnál tartunk, de már több márciusi időpontot is meghirdettünk.

– Milyennek látja Robert Wilson amerikai színpadi rendező A süket pillantása című korszakos előadásának egykori sztárját, Sheryl Suttont?

– Azért szeretem ezt a darabot, mert betekintést enged Pilinszky univerzumába: páratlan életútjába, sajátos világszemléletébe, különleges mentalitásába. Sheryllel pedig azért tudok azonosulni, mert sok közöttünk a kapcsolódási pont. Nem csak a színes bőr köt össze minket, hanem az életünk számos mozzanata, például a színészkedés is. Sheryllel egyébként „megismerkedhettem” telefonon keresztül, egy véletlennek köszönhetően. 2020-ban a Széll Kálmán téren volt egy megbeszélésem, ahol elmondtam, hogy Pilinszky művében játszom. – Itt van mellettünk Pilinszky legjobb barátja – lelkesedett fel a tárgyalófél. – Egykor ő volt Sheryl férje, és tulajdonképpen neki köszönhető, hogy a költő és a színésznő megismerték egymást – tette hozzá. Végül elmentünk Gát Jánoshoz, aki felhívta a volt feleségét, Sherylt, hogy bemutathasson neki. Hét évig voltak házasok, de ma is tartják a kapcsolatot.

– Mit mondott Sherylnek a telefonban?

– Nem sokat, udvariassági beszélgetés volt.

– Ön szerint miben rejlik Pilinszky esszéregényének értéke?

– Az első pillanattól megragadott a kettejük nehezen definiálható, szülő-gyermek kapcsolatot, plátói szerelmet és baráti érzéseket magába olvasztó ismeretsége. A valóságban nem sokat beszélgettek, de annál többet mondtak. Nagyon örülök, hogy ezzel a szereppel fiatalként azt üzenhetem, nemcsak a nagyszabású táncos-zenés előadások lehetnek izgalmasak, hanem a kamaraelőadások, az intimebb műfajok is.

– Pilinszky életében volt egy pont, amikor kiselejtezte a könyvtárát. Csak egyetlen szerző, Dosztojevszkij műveit őrizte meg. Ön mit tartana meg, ha szelektálna?

– Keresztényként azt mondanám, a Bibliát. De az utóbbi időben Barabási Albert-László fizikus, hálózatkutató könyvei nyújtják számomra a legtöbbet.

– Mivel foglalkozik mostanában?

– A mogyoródi Astra Stúdióban forgó amerikai sorozatok egyikében dublőrként dolgozom. Mindig is az az ember voltam, aki szeret egyszerre több dologgal foglalatoskodni. Szeretem kiélni a művészi énemet, de a politika és más tudományok is foglalkoztatnak. Valamennyire a „hagyományos” és a közösségi média is, bár már csak a kulisszák mögül. Mivel a barátaim többsége a médiában tevékenykedik, velük együtt dolgozhatok filmeken, reklámfilmeken, kampányokon. A legnagyobb boldogságot mégis a filmezés, a Pilinszky-darab, valamint a Boney M.-turnésorozat jelenti nekem.

Szerző: Navarrai Mészáros Márton

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. február 27-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.