Egész életünk Isten gondviseléséről szól – Találkozás a Benyus Testvérek Kamaraegyüttese alapítóival

A Benyus gyerekek kicsi koruktól tanultak hangszeren játszani. Közösen léptek fel kiállításokon, bementek zenélni kórházakba, börtönökbe, hogy megvidámítsák az emberek szívét, és szenvedésükben is felmutassák nekik: Isten szereti őket. Önálló koncerteket adtak szerte az országban és Európában, s létrehozták a páratlan és egyedülálló Benyus Testvérek Kamaraegyüttesét.

Annának és Sándornak ma negyvenegy unokája van és tizenegy dédunokája. A nagy családból többen az egyre bővülő zenei formáció, zenekar és énekkar tagjai lettek. Hasonló csoda történt ebben a családban, mint a mustármag esetében: senki nem számított rá, hogy ekkora erő lakik benne. Óriási vonzása lett az együtt zenélésnek, a közösségnek és hitnek, amit az évtizedek során megéltek. A Benyus szülőket, Anna nénit és a kilencvenéves Sándor bácsit budapest-belvárosi lakásukban látogattuk meg, amely a család végső otthona lett. De hogyan kezdődött mindez?

„A mi időnkben volt Mindszenty meg Rákosi. Ebben a kettősségben éltünk. Nem mindenki merte felvállalni a hitet, de a mi szüleink felvállalták. Mi is próbáltunk Isten útján haladni a gyerekekkel, esténként imádkoztunk” – mondja Anna már rögtön a beszélgetésünk elején. Azt is elmeséli, hogy Szerencsen született, de a családja a háború után Egerbe költözött. Tizennyolc éves koráig tanult hegedülni.

Sándor 1936-ban született Szécsényben, gyakran ministrált a ferenceseknél, gyerekkorát szinte a templomkertben töltötte, és cserkész is volt, amíg be nem szüntették a mozgalmat. 1948-ban nem volt hajlandó belépni az úttörők közé, inkább a cserkészjelvényt viselte, pedig a nyomás erős volt, egyre erősebb. „Hármunkat-négyünket az iskolából egyszer összeszedtek és bevittek a rendőrségre. Az volt az indok, hogy biztosan mi ragasztottunk ki olyan plakátokat, hogy »Vesszen Rákosi! Le az úttörőkkel!«. Nem voltam hozzászokva ahhoz a lelki presszióhoz, amit a vallatáson alkalmaztak. Közölték velem, hogy Magyarország egyetlen iskolájában sem tudok továbbtanulni.”

Sándor ekkortájt úgy gondolta, hogy pap lesz. A jászberényi ferences iskolát azonban, ahol a kisszeminárium működött, államosították. A Mindszenty-per után megtörtént a megegyezés, melynek köszönhetően az Egyház visszakapott nyolc gimnáziumot, köztük az esztergomit is. Így került a kamasz fiú Esztergomba, ahol négy évet töltött. „Amíg kisszeminarista voltam, nem kellett fizetniük a szüleimnek. Másodikos koromban viszont már úgy éreztem, nem biztos, hogy pap leszek.”

Anna bátyja, János Sándor osztálytársa volt, és ahogy az fiúk között lenni szokott, próbálták felmérni egymás erejét. Gyakran ütögették egymás karját, és ez egyszer nem a legjobban sikerült, de a nagy kiengesztelődés után jó barátság alakult ki köztük. Érettségi után Sándor nem jelentkezett egyetemre, hanem otthon segített a gazdaságban az édesapjának, aki bércséplést végzett. Volt gőzgépe és egy aprómagvakhoz való speciális gépe is, melyeket mindig kitűnő állapotban tartott. Az államosításkor azonban lefoglalták ezeket, a gépállomásra kerültek, s attól kezdve kint rozsdásodtak a szabadban. Sándor édesapját pedig elvitték Sopronkőhidára. 1956-ban szabadult.

De hogyan kezdődött a zene szeretete Sándor életében, aki aztán olyan fontosnak tartotta ezt, hogy a gyerekeinek is átadta? Nagycsaládban nevelkedett ő is, hatan voltak testvérek. Két bátyjának be kellett vonulni a háborúba. „Emlékszem, ahogy jöttek elbúcsúzni tőlünk, többet nem láttuk őket. A fiatalabbik bátyámnak volt egy hegedűje. A nővérem is tanult rajta, méghozzá a helyi cigányzenekar kontrásától, mert egyedül ő ismerte a kottát. Én is hozzá jártam, el is nevezett szőke cigánynak. Esztergomban a székesegyház orgonistája, aki hegedülni is tudott, bejárt a ferencesekhez, tőle is tanultam valamit. Volt ott egy kamaraegyüttesünk, amelyben Anna bátyja, János is benne volt. Érettségi után alakítottunk egy baráti kört, művészkörnek hívtuk, mivel szobrász is volt közöttünk. Megnősült az egyikünk, a másikunk – gondoltam, én agglegény maradok. Néhány évvel később aztán János esküvőjén, Egerben, szépen kiöltözve, megláttuk egymást Annával.”

„Rám se néztél – vág közbe nevetve Anna –, pedig a bátyám örökké rólad beszélt. Még arra is emlékszem, milyen ruhában voltam.” Bárhogy történt is, Anna feljárt Egerből Pestre, mert ott tanult hegedülni, és ilyenkor gyakran meglátogatta Jánost, akinél persze Sándorral is találkozott. A szerelemből idővel házasság lett, majd jöttek a gyerekek.

„Az egész életünk erről szól, Isten gondviseléséről – mondja Anna. – Isteni csodaként éltük meg azt is, ahogyan lakásokhoz jutottunk. Először két gyermekkel egy konyhában laktunk az Üllői úton, majd három gyermekkel egy szoba-konyhás lakásban Újpesten, később pedig újra az Üllői úton egy szoba-konyhában. Akkor már öt gyermekünk volt. Az egyik gyerekem csellótanára segített aztán nagyobb lakáshoz jutni egy növendékének az édesanyján keresztül, aki a polgármesteri hivatalban dolgozott.” Így kerültek a jelenlegi otthonukba, amely közel van az Egyetemi templomhoz.

„Karácsony előtt két nappal kaptuk meg ezt a lakást, az ünnepek alatt még dobozok voltak mindenütt – veszi át a szót Sándor. – Karácsony reggel indulunk a pesti ferences templomba a nyolc gyerekkel, de már erősen húzták a harangot. Betértünk hát az Egyetemi templomba, és megálltunk hátul. Khirer Vilmos atya nézte, kik jönnek kisgyerekkel. Előrehívott minket, de a gyerekek nem mozdultak, így odajött, és előrevitte őket. Megtudta, hogy zenélnek, és a következő vasárnap már ők is játszottak a misén.

A fiatalok az Egyetemi templomban társaságra találtak, bekerültek a Don Bosco Ének- és Zenekarba, ahol csodálatos élményekben volt részük. Közösségben nőttek fel, heten onnan is házasodtak.

No de hogyan is kezdődött a családi muzsika? „Egy rokonunknál, akivel összejártunk, volt zongora. Sanyit is hívták zenélni, aki akkor még iskolás sem volt. Hedvig is hamar kezdett zongorázni – meséli Anna a kezdetekről. – A zeneiskola válogatott növendékei minden év végén koncertet adtak a Zeneakadémián. A mieink is szerepeltek, volt, hogy hatkezest adtak elő, máskor kvartettet. A kisebbek mindig mondogatták: én is, én is! Senki nem akart kimaradni a közös zenélésből. Mindegyikük zongorázott és egy másik hangszeren is tanult. Ha éppen nem akartak gyakorolni, mondtam nekik: ezt az évet még végigcsinálod, aztán ha még mindig akarod, abbahagyhatod. De mindig jött egy jó élmény, egy új zenetanár, ami átlendítette őket. Ági néni például nemcsak zongoratanár volt, hanem a család lelki barátja is.”

A kamarazenéléshez Sándor írta át a kottákat a gyerekek hangszertudásának megfelelően. „Applikáltam – mondja nevetve. – Még alig tudtak valamit a hangszeren a kicsik, de már játszottak a zenekarban. Aki épphogy csak elkezdett hegedülni, együtt zenélt azzal, aki már felvételizett a konzervatóriumba. Húsz év van a gyerekek között. Tomi négyéves volt, a furulya volt az első hangszere, amikor meghívták játszani egy nemzetközi hangszerkiállításra. Még nem tudott kottát olvasni.” 

„Ági zongoratanárnő egyszer meghívott minket a zeneiskolába, hogy karácsonyi koncertet adjunk, majd mások is kezdtek hívni fellépésekre, még külföldre is – veszi át a szót Anna. – A régi Zeneakadámián koncerteztünk, amikor a nagyobbak már konziba jártak.”

Ennyi gyerekkel és a sok hangszerrel nem lehetett egyszerű utazni, főleg akkoriban. Elképzelni is nehéz, hogyan oldották meg a feladatot. „Anna nagynénje egyszer csak azt mondta nekünk, imádkozzunk mikrobuszért a Kisjézushoz. Hosszú éveken keresztül minden este imádkoztunk erre a szándékra, végül ők maguk vettek nekünk egy vadonatúj Skoda mikrobuszt” – mondja Sándor. Az autó azonban időnként feladta, lerobbant. Egyszer egy hetet is eltöltöttek az Inn partján alkatrészre várva. A mikrobusz mellé felhúztak egy sátrat, az egész család ott aludt – ez felért egy nyaralással. Máskor Olaszországban robbantak le, a tengerparton. „Esett az eső, bementünk a városba. Egyszer csak egy hölgy nagy meglepetésünkre megkérdezte tőlünk magyarul: »Miben segíthetek?« Meghívta magához az egész családot, hogy együnk egy jót, és szerzett nekünk szállást éjszakára. Ebből a kapcsolatból életre szóló barátság született, és a következő évben visszahívtak egy koncertturnéra” – idézi fel Anna. A kalandos utazásokon rengetegszer tapasztalták meg a gondviselést.

„Eljutottunk Lengyelországba, Olaszországba, Franciaországba, Ausztriába. Belgiumba például a királyi főügyész hívott meg minket egy koncertturnéra. Nyaranta Magyarországon segített egy belga szerzetesközösség idősek otthonában, ott hallott zenélni bennünket. Isten állandóan velünk volt, mert emberileg nem érthető ez az egész – teszi hozzá Anna. – Párizsban is koncerteztünk, annak is milyen érdekes a története! A nővérem orvos volt, de szeretett volna karmelita lenni. Orvoskongresszusra utazott ki külföldre, s útközben jelentkezett apácának Ausztriában. Mivel azonban elkapta a betegektől a hepatitiszt, nem vették fel a rendbe. Egy pap segítségével jutott el a vizitációsokhoz Franciaországba. Az örökfogadalmára kimentünk a családdal, és egy kis koncertet is adtunk.”

„Másnap indultunk volna haza, de a gyerekek nagyon maradni akartak még – emlékszik vissza Sándor erre a felejthetetlen útra. – Mondtam nekik, hogy menjenek ki az utcára zenélni, ha szereznek még pénzt, maradunk. Felmentünk a Trocadéróra, az Eiffel-torony mellé. Én tisztes távolból figyeltem őket, Anna azonban megnézte, mi történik: hatalmas tömeg vette körül a gyerekeket, az emberek dobálták be a pénzt a hangszertokba. Még egy hetet kint tudtunk tölteni.” Anna hozzáteszi: „Amikor Olaszországban zenéltek az utcán, a rendőrök el akarták zavarni őket, de a tömeg nem engedte.”

„A gyűjtőfogházba is bejutottunk – mondja Sándor. – Karácsonyra készültünk, Péter és János még kicsik voltak. Emlékszem, nem volt nálam igazolvány, mégis beengedtek. A raboknak volt karácsonyi ünnepség, sírtak, de még az őrök is, amikor meglátták a kisgyerekeket. A koncert után beszélgetésbe elegyedtek, ami mindenkinek sokat jelentett. Megnyílt a rabokban valami, ami megmutatta, hogy a szívük mélyén kik ők igazán.” A kórházakban, elfekvőkben adott koncerteket követően is odamentek a gyerekek a betegágyakhoz, rámosolyogtak az emberekre. Mindenki ajándékként élte meg ezeket a találkozásokat, ők maguk is.

Hogy mind a tízen zenészek lettek, abban nagy szerepe volt a kamarazene közösségi élmény jellegének. Szinte az együtt zenélés volt az életük. Az elmúlt évtizedekben az együttes koncertjeinek magyarországi helyszíne volt a Liszt-ház, a Magyar Rádió, az Erkel Színház, a Kiscelli Múzeum, a Zeneakadémia, a Művészetek Palotája, a Pesti Vigadó, a Parlament. Felléptek a Ciróka Bábszínház társulatával Visegrádon, Pécsett és Budapesten. Rendszeres közreműködői különféle rendezvényeknek, fesztiváloknak, kiállításoknak, templomi ünnepségeknek. Karitatív jelleggel zenéltek vidéken, idősek otthonában, kórházakban, pszichiátriai betegeknél, börtönben, fogyatékossággal élőknél.

A zene és a közös értékek mentén alakult tovább a nagy család. A férjek, feleségek is csatlakoztak a zenéléshez. „Soha nem gondoltuk volna, hogy ilyen különleges zenekar alakul majd a gyerekekből, és mind a tízen zenészek lesznek. Engedtük, hogy szeressen az Isten, mi nem terveztünk semmit” – mondja Anna. Sándornak eszébe jut, milyen jó élmény volt számára a kamarazenélés még Esztergomban Jánossal és másokkal. De hatott rá a szécsényi cigányzenekar is, amelynek a kontrása tanította őt gyerekkorában. „Nem voltam egy Paganini soha életemben, de a véremben volt az együtt zenélés, szerettem volna továbbadni a gyerekeimnek” – mondja.  

Sándor és Anna, a Benyus Testvérek Kamaraegyüttese alapítói 2025 augusztusában Magyar Arany Érdemkeresztet kaptak. Összetartozásuk, egymás és családjuk iránti szeretetük sugárzik belőlük akkor is, miközben beszélgetünk. Több mint hatvan évi házasság és hetvenhét fős család van a hátuk mögött. A művészet számukra a szépség felragyogtatását jelenti a zene nyelvén: az abszolút szépség, Isten szolgálatát. Családjuk egységének alapja az iránta való szeretet, amelyről közös muzsikálásaik során is tanúságot tesznek. Ilyenkor másokkal is megosztják mindazt, amit az Úristentől szüntelen kapnak.

Fotó: Merényi Zita

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. május 3-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.