Trianon 100 – Böjte Csaba: Konok makacssággal őseim álmát álmodom

A Kárpát-medencében több mint ezer évvel ezelőtt megszületett egy csodálatos álom, melyet az itt élő emberek a magukénak éreztek. Árpád vezér mert vérszerződést kötni az itt élő törzsekkel, nemzetekkel, népekkel. „Gyertek, fogjunk össze, és együtt, közösen tegyük tündérkertté ezt a földet! Legyen e táj otthon, szülőföld, a boldog béke szigete nekünk, gyermekeinknek, unokáinknak! Fogjuk meg egymás kezét, bízzunk egymásban, meg tudjuk csinálni, mert ez a teremtő Istenünk akarata!”

Ez a csodálatos álom, melyet mertek megfogalmazni és kimondani, mint abroncs a hordó dongáit, összefogta az e térségben élő embereket, s a számtalan különbözőség ellenére egy nagy családdá formált bennünket Szent István koronája alatt. 

Sajnos ez az álom omlott össze, foszlott szét száz évvel ezelőtt. Akkor nagyon sokan úgy érezték, hogy külön-külön jobb lesz. Idegen érdekek szolgái uszítottak, és mi vakon, balgán elkezdtünk civakodni, ujjal mutogatni, egymásnak hátat fordítani, és akarva, nem akarva így a testvér a testvéren mély sebeket ejtett.  

A válás, a darabokra hullás összetört, meggyengített, de boldogabbá nem tett bennünket! E keserűséget érezve gyermekeink szomorú szívvel, vállukon a vándortarisznyával útra kelnek, sokan még hátra sem néznek, mennek szolgálni más, békésebb országokba. Idegen erők vásárolják meg földjeinket, erdőinket, düledező, őseinktől ránk maradt épületeinket, s mi egymást szapulva menthetetlenül kiégünk, eladósodunk.

Erdély földjén annyi gond van, ha egy újabb vérszerződéssel összefognánk, és váll a váll mellett közösen dolgoznánk, akkor is bajos lenne e sodródó térséget újból felvirágoztatni, a kritikus fiataljaink számára szülőföldünket vonzó hazává tenni.

Gyermekeink itt, az otthonainkban szüleik szétválását nem ünneplik, nem harangoznak, verset sem mondanak, csak mindenek ellenére konokon kérik az Istent, hogy merjenek már a buta felnőttek egy asztalhoz ülni, egymás szemébe nézve a közös gondjaikat megbeszélni, és jókedvűen nagyokat nevetni.

Ezt teszem én is – nem mérlegelem, hogy van rá esély vagy nincs –, egyszerűen térdre borulok, és imádkozom azért, hogy végre megértsük, nem mi vagyunk egymásnak ellenségei.

Imádkozom a kiengesztelődésért, az őszinte párbeszédből fakadó áldott békéért, az összefogásért. Imádkozom, mert nem azért neveljük fel a gyermekeinket, hogy idegen országok napszámosaiként tengessék életüket, s üresen hátrahagyott otthonaink ajtaját csapkodja a szél, hanem azért, hogy együtt e szép földön boldogok legyünk.

Eltelt egy keserves évszázad, és én társakat keresek. Istennek hála, ez a csodálatos álom nagyon sokunkban még mindig bennünk él, izzik a parázs a hamu alatt. Gyertek, fogjunk össze, ne ünnepeljünk, és gyászolva ne is harangozzunk, hanem csendesen, bizakodva imádkozzunk!

Szeretettel kérjük Istenünket, adja meg, hogy együtt láthassuk drága szülőföldünket virágba borulni, gyarapodni, a felcseperedő fiatalokat maguk számára mosolyogva otthont építeni,

kacagó, életerős gyermekeket vállalva szép családjaikban! Imádkozzunk és beszélgessünk el egymással egy jó pohár bor mellett bölcsen, előre nézve, hisz mindannyian ugyanazt szeretnénk, ugyanazokra az egyszerű dolgokra vágyunk: szeretnénk a köztünk maradó unokákkal játszani, nagyokat kirándulni, őseink imádságos dalait bizalommal, teli torokkal gyermekeinkkel énekelni. 

A reménytelenséget hirdető világban egy közös, jobb jövőben reménykedve.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2020. május 31-i számában jelent meg.