Trianon 100 – Határtalanul gyógyuló sebek

Egy szóval tudnám jellemezni, hogy mit is jelent Trianon nekem, aki Nagyváradon születtem a hetvenes évek végén, és most családommal Budapesten élek a járványügyi veszélyhelyzet vége felé járva: a határt. Az akkori Románia és Magyarország közötti határ – amely gyalog csupán egy szűk órányira volt a városunktól – fájóan átjárhatatlan volt. Átjutni rajta majdnem lehetetlen volt a nyolcvanas évek ceauşescui „aranykorában”. A szomszédságunkban élt két szerencsés család. Mint utólag kiderült, titokban és jól előkészítve átszöktek a határon. Az egyikük igen kalandosan: vasúti kerekeket szerelt a gépjárművére, úgy gurult át az éj leple alatt Magyarországra. És talán mindenki emlékszik az egyszerű juhászra, aki eltévedt a nyájával, úgy jutott át a határon. Sokan azonban nem voltak ilyen szerencsések. Korábban már meséltem egy kislányról, aki Székelyföldről költözött Váradra a családjával, és minden álmuk megsemmisült, amikor az édesapját szökés közben lelőtték.  

Az első valós határélményemre sajnos még ma is emlékszem. Két évvel a 89-es forradalom után egy Nagyváradról átköltözött baráti családhoz indultunk látogatóba Magyarországra. Amikor körülbelül félnapos várakozás után a buszunk begurult a határőrsre, akkor jött a java. A gépjárművezető addig ministránsokat megszégyenítő hatásossággal perselyezett, mondván, ha jót akarunk, össze kell dobnunk egy kis zsebpénzt a határőröknek, hogy rendben átengedjenek. Amikor végre sorra kerültünk, és a gyűjtés végeredményét átadták az illetékesnek, le kellett szállnunk a buszról. Egy nagy terembe vezettek bennünket, ahol mindenki a csomagja mögé állt. Jött a határőr meg a vámos, aki jobb esetben kipakoltatta a táskát, rosszabb esetben könyékig elmerült benne. A végeredmény pedig – miután a perselybevételt már megkapta, így semmit nem kockáztatott – pont úgy alakult, ahogy a közismert viccben: ha volt rajtunk sapka, az, ha nem volt, akkor meg az volt a baj. Édesanyámhoz érve a vámos a csomagban felfedezte a baráti családnak szánt, csempészárunak semmiféleképpen nem nevezhető ajándékot: három darab padlizsánt, ami az erdélyiek egyik kedvencének, a szegények ételének minősülő padlizsánkrém alapja. (Nem volt olyan borús időszak, amikor meg ne termett volna a kertekben, ne lett volna kapható a piacon.) Édesanyám sírva könyörgött a határőrnek, hogy engedjen át bennünket, ha kell, hát kidobja a padlizsánt itt helyben, de a válasza határozott volt: az egész buszt visszafordította.

Később Esztergomba jártam gimnáziumba, azután meg Budapestre egyetemre, így sokszor volt alkalmam átélni a határátkelés hol jobb, hol rosszabb – de többnyire inkább rosszabb – élményét.

Esztergomban gyakran lesétáltam a Duna-partra. A román útlevelemmel a zsebemben, vízum híján csak szemléltem a csonka hídfőt, hallgattam a túlpartra induló kompok moraját – nem sok esélyem volt arra, hogy betegyem a lábam a Mikszáth- és Márai-könyvekben megénekelt Felvidékre.

A rossz élmények hatására még ma is görcs van a gyomromban, ha itthonról hazaindulok, habár a határátkelőkön ma már játszi könnyedséggel lehet átlépni. Amióta az Európai Unió tagjai vagyunk, megnyíltak előttünk a határok. Esztergomi diakónusszentelésem után természetes volt, hogy a családom tagjaival és a plébániákról érkezőkkel átsétáltunk az újjáépített Mária Valéria hídon, hogy fagyival a kezünkben megcsodálhassuk Esztergom legszebb panorámáját.

A járványidőszak viszont sok mindent eszembe juttatott a múltból. Például azt, hogy

ha nem vigyázunk közös értékeinkre, egy szempillantás alatt ismét valóság lehet a múlt.

Amióta családlátogatás céljából hivatalosan is el lehet hagyni Budapestet, nem volt kérdés, hová menjünk először a gyerekekkel: Nagyváradra és Esztergomba. Az utóbbit már abszolváltuk. A híd magyar oldalára érve fájó volt tapasztalni, hogy most nem tudunk átsétálni rajta. Jó hír azonban, hogy azóta már feloldották a szigorú korlátozásokat, és 48 órára bárki ellátogathat északi szomszédunkba anélkül, hogy a karantén veszélyét kockáztatná. De Váradra továbbra sem lehet menni…

Még mielőtt megijedne az olvasó, hogy átcsapok féktelen EU-optimizmusba, megnyugtatom. A jelenlegi helyzettel, az intézményekkel kapcsolatban megvannak a kritikai észrevételeim, de egy dolog vitathatatlan, és most erre fókuszálok:

a határok légiessé válásával, átjárhatóságával már nem is emlékszünk arra, milyen volt a határok közé szorított múlt.

Ma már természetes, hogy családjaink zavartalanul találkozhatnak, magyar a magyarral ismeretséget köthet. Az is magától értetődő, hogy ha a Budapesttől csak pár órára lévő Hernád-áttörésnél szeretnék kirándulni, ebben csak a kedvezőtlen időjárás akadályozhat meg. Legutóbb rácsodálkozhattunk a Székely Nemzeti Tanács által kezdeményezett aláírásgyűjtés eredményére. Úgy tűnik, hogy amikor a helyi és az államközi kapcsolatok szintjén nem tudunk előrelépni a székelyföldi önrendelkezés ügyében, európai uniós tagságunk, az intézmények kínálta keretek megoldást jelenthetnek, végeredményként Trianon sebeit is gyógyítva.

Az Európai Unióhoz csatlakozás útja, amelyen Antall József indította el Magyarországot, és amelyen a környező országok többsége is követett bennünket, sok régi fájdalmunkra jelentett gyógyírt. Jó emlékezni erre most, amikor újra vágyunk a találkozásokra, amikor azt kívánjuk, hogy Délvidék és Kárpátalja irányába is minél előbb nyíljanak meg a határok. Fontos, hogy vigyázzunk arra, ami ma már természetes része az életünknek. És ha az esztergomi hídra tekintünk, egyvalamiben biztosak lehetünk:

ha egymással és a környező népekkel nem építjük a kapcsolatainkat, hanem visszabontjuk azokat, akár a közös, európai intézményi kereteink gyengítésével, az százéves sebzettségünk, elszakítottságunk rémisztő valóságába vezethet vissza bennünket.

Fotó: Szarka Gyula/Wikipédia

Kuzmányi István/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2020. június 7-i számában jelent meg.