Tudatos hittel, hálatelt szívvel – Interjú Erdő Péter bíboros-prímással 70. születésnapja alkalmából

– Hatgyermekes családból jön. Milyen örökséget hozott magával?

– Szeretetteljes, katolikus családban nőttem fel. Öt testvérem közül elsősorban a két fiúval volt közelebbi a kapcsolatom, a lányok ugyanis jó néhány évvel később születtek. Nem éltünk könnyen, már csak azért sem, mert

szüleim nem dolgozhattak a tanult hivatásukban. Mégsem panaszkodtak, érezhető volt, hogy számukra a hit a legfontosabb az életben.

Nem mondták, hogy emiatt le kellett mondaniuk valamiről, sőt, derűsen élték meg a hitüket. Vasárnap együtt jártunk misére, egy idő után elkezdtem ministrálni is. Mi nem egy elegáns, de nem is rossz általános iskolába jártunk, és még a régi pedagógusnemzedék tanított bennünket. Volt köztük olyan tanár is, akivel nagyapám együtt dolgozott a háború előtt.

– Milyen szempontból voltak meghatározók az életében a gyermekévei? 

–  A személyes hitünk szempontjából nagyon fontos korszak volt ez. Megtanultunk imádkozni, és a közösséget is megtapasztalhattuk, szüleim ugyanis tagjai voltak egy katolikus családközösségnek. Ezt egy pap vezette, az első időben Mihalik Imre. Miközben ő lelkigyakorlatot tartott a felnőtteknek, minket elvittek sétálni, később pedig már hittanfoglalkozáson vehettünk részt. Az iskolában csak az első két évben volt hittanóra, azután beszüntették. Abban az időben még az sem volt biztos, hogy a templomi hittanoktatást engedélyezni fogják-e.

Édesapám nem bízta a véletlenre a nevelésünket, ő kezdett hittanra tanítani bennünket; emlékszem, Hamvas Endre hittankönyvéből tanultunk.

Alapos volt ez az otthoni hitoktatás, mert amikor jelentkeztünk a piaristákhoz, a felvételi dolgozatunk meglehetősen jól sikerült. 

– Mit jelentett önnek a piarista iskola?

– A rend a háború előtti tanárgeneráció legjobbjait gyűjtötte össze, ennek megfelelően nagyon sok jó tanárom volt. Köztük egy fiatal pap tanár, akit úgy hívnak, hogy Jelenits István. De Kovács Mihály fizikaszakkörére is jól emlékszem. A gimnáziumban olyan papokat ismerhettem meg, akik tanárként is kiválóak voltak. Nekik köszönhetem, hogy kialakult bennem a meggyőződés:

nincs az a modern tudományos eredmény, ami ellenkezne a hittel.

Akkoriban az volt a hivatalos álláspont, hogy a vallás tudománytalan, sőt, sokszor ezzel indokolták, hogy az egyetemeken bizonyos szakokra nem lehetett bekerülni egyházi iskolából. 

– A gimnázium után egyből jelentkezett papnak.

– Akkoriban nem volt sok idő a mérlegelésre, vívódásra. Harmadikban felmérték, ki hova menne tovább, negyedikre már tudtuk, mit szeretnénk.

– Volt esetleg olyan papi példaképe, aki segítette a döntésben?

– Elsősorban Futó Karcsi bácsi. Bár soha nem mondta, hogy legyek pap, egyszer megkérdezte, hogy gondoltam-e a papi hivatásra, amire rögtön azt feleltem, hogy igen. Ő tanított meg a Szentírásról elmélkedni.

– Gyerekkorában a Józsefvárosban és a Ferencvárosban is lakott. Hatott esetleg Önre a lakókörnyezete?

– Igen, meghatározó az életemben. Nagyon sokszínű volt abban az időben a VIII. és a IX. kerület lakossága, élt itt színész, rendőr, de persze nagyon sok egyszerű munkásember is. A Belső-Ferencvárosnak volt némi értelmiségi atmoszférája.  

– Kik voltak hatással az ifjúságára?

– Nagy példaképeim nem voltak, igazából még a szentek közül sem tudnék említeni olyat, akinek az életét kifejezetten mintának tekintettem volna, bár Szalézi Szent Ferencet különösen tiszteltem. Az esztergomi szemináriumban a prefektusunk Dékány Vilmos volt, egy kiegyensúlyozott, kedves ember, akinek sokat köszönhettünk.

Engem fél év után elküldtek a Központi Szemináriumba, ezért inkább az ott tanító professzorok voltak rám hatással.

Félegyházy József egyháztörténész szakmailag precíz ember volt, igen informatív órákat tartott. Zemplén György segédpüspök tanította az erkölcsteológiát, ő ismertette meg velünk a 20. századi pszichológia irányzatait és persze Aquinói Szent Tamás erkölcsteológiáját is. Halála után Paskai László vette át a morálist, ő még Dominic Prümmer latin nyelvű tankönyvéből tanított. Timkó Imre, aki jól ismerte a keleti teológiát, patrológiát, ókeresztény egyháztörténelmet tanított. Nyíri Tamás filozófiaórái rendkívül érdekesek voltak, még az ELTE-ről is átjártak hallgatni őt. De Kosztolányi István tanár úrra is nagy szeretettel emlékszem, valamint Tarjányi Bélára, aki akkor kezdte tanítani az Ószövetséget. Gál Ferenc pedig a dogmatika rejtelmeibe vezetett be minket. 

– A kánonjog iránti szeretete honnan ered?

– A világegyházban abban az időben sok volt a bizonytalanság a joggal kapcsolatban, akárcsak manapság. Egyfajta jogellenesség is jellemző volt, ma már nem tapasztalok ilyet. Persze az igazi teológusok akkor is jól tudták, hogy

az Egyház egyszerre látható és láthatatlan valóság, intézmény pedig jog nélkül nem működhet jól, sőt nem is létezhet.

A jog szeretete ugyanakkor édesapámra és a baráti körére is visszavezethető az életemben.

– Hogyan indult el a kánonjog útján?

– Mivel kedveltem a latin nyelvet, végigolvastam az 1917-es kánonjogi kódexet. Bánk József kétkötetes Kánoni jog című könyvét is elolvastam, ez a mű a történeti dimenziót is jól érzékeltette. A licenciátusi dolgozatomat az egyházjog filozófiai és teológiai megalapozásáról írtam, ebben Nyíri professzor úr segített sokat. Doktori disszertációmban Nicolaus Cusanus munkásságát vizsgáltam, azt, hogy a filozófiai gondolkodása hogyan hatott egyházjogi szemléletére. A Bázeli Zsinaton és az azt követő években mai szóval a szinodalitás kérdése került előtérbe, de a konciliarizmus mint heterodox irányzat is a viták tárgyát képezte.

– Bíboros atya szereti a latint. Miért tartja fontosnak a latin nyelv ismeretét?

 – Azért, hogy európai kultúránk tartalmi gazdagságával tisztában legyünk, és ne ejtsünk ki a tudatunkból kétezer évet. Ma nem arról van szó, hogy a latin nyelv ismerete eltűnik, sokkal inkább egyfajta polarizálódást figyelhetünk meg. Az érettségiző korosztály már nem tud latinul, de egy szűk kör világszínvonalon ismeri a nyelvet. A legjobb latin szövegeket is el lehet már érni az interneten.

Arra kell vigyázni, hogy a latin ne egy kis csoport elitkultúrája legyen. Ebben különleges szerepük van azoknak a közvetítőknek, akik a mai nyelveken is el tudják mondani, milyen válaszokat adtak a latin nyelvű gondolkodók egy-egy problémára.

Jómagam a Pápai Gergely Egyetemen tanárként éltem meg a nyelvi váltást. A hetvenes évek második felében a Lateráni Egyetemen az egyházjogot már olaszul tanították, ám amikor a Gregorianán elkezdtem a tanítást, még a latin volt az előadások nyelve. Hat év után már nem találtak elég latinos tanárt, így attól kezdve nekem is olaszul kellett tanítanom. Csak a jogszabályok nyelve maradt latin. 

– Hosszú ideig oktatott. Mit jelentett Önnek a tanítás?

– Örömmel tanítottam az egyházjogot. Mivel meg voltam győződve arról, hogy

ez a tudomány valami olyasmit mond el az Egyház valóságáról, amit más ágazat nem tud, volt bennem egyfajta küldetéstudat, hogy mindezt megismertessem a hallgatósággal.

Magyarországon a hetvenes években nagyon keveset foglalkoztak az egyházjoggal, nem lehetett tudni, mi hatályos, kevés publikáció jelent meg ebben a témában, az új egyházjogi fogalmaknak nem is volt magyar megfelelőjük. Amikor 1983-ban megjelent az új Egyházi Törvénykönyv, Lékai László bíboros engem kért fel a lefordítására. Igyekeztem figyelembe venni a korábbi magyar nyelvű szakirodalom szóhasználatát, de előfordult olyan is, hogy nekem kellett megalkotnom a kívánt kifejezést. Fontos, hogy az új szakirodalmi szövegek alapján lábjegyzetelt fordítás született. Vagyis létre kellett hozni egy új kánonjogi nyelvet, és egységes egészként kellett bemutatni az Egyház fegyelmét. Sokat segített a Szentszék abban, hogy be tudjuk szerezni a megfelelő bibliapapírt, és hogy ezer példányt Erdély számára is nyomtassanak.

– Milyen kihívások várták még az oktatás területén?

– Amikor 1988-ban megkaptam a Hittudományi Akadémián a kánonjogi tanszéket, nagy felelősségét vállaltam, hiszen a magyar nyelvterületnek ez volt az egyetlen kánonjogi egyetemi katedrája. Kézikönyvet kellett írni, elindítani egy szakfolyóiratot, és idegen nyelvű publikációkra is szükség volt ahhoz, hogy benne legyünk a nemzetközi vérkeringésben. 2003-ig egyébként Rómában is tanítottam.

– Hogyan emlékszik vissza a papszentelésére és az újmiséjére?

– A Bakáts téri templomban szenteltek, azért, hogy az emberek lássák, papi hivatások Budapesten is léteznek. Újmisém a Mária utcai Jézus Szíve-templomban, a Tömő utcai kápolnában Futó Karcsi bácsinál, és Berlinben, a kármelita nővéreknél volt. Élt ott egy magyar nővér, Kerubina Brümmer, akit a második világháború után mint németet telepítettek ki Magyarországról. Ott ismertem meg Joachim Meisnert is. Ez szellemi nyitást is jelentett számomra, mert ott meg tudtam szerezni nyugati, német nyelvű könyveket.

– Hogyan teltek a lelkipásztorkodásban töltött első évei? 

– A dorogi plébánián, ahol káplánként szolgáltam, szívesen tanítottam hittant, és örültem annak is, amikor elsőáldozókat készíthettem fel. Abban az időben már kötelékvédőként is működtem. Így került a kezembe egy, a húszas években kiadott könyv, melyet Boldog Meszlényi Zoltán írt, így ismertem meg őt. Papi közösség is volt a környéken, közös programokat szerveztünk.

– Az Örök Városban tanult, tanított, és bíborosként ma gyakran oda szólítják a teendői. Mit jelent az életében Róma?

– Elsősorban vallási élményt. Azt, ami miatt egy zarándok felkeresi az Egyház szívét. Róma tehát mindenekelőtt Szent Péter sírját, Szent Pál emlékezetét jelenti számomra.

A San Pietro in Vincoli különösen kedves nekem Michelangelo Mózes-szobrával és Cusanus sírjával. De a többi nagy bazilika, a régi templomok is fontosak nekem, köztük különösen a Szent Kelemen-bazilika, ahol megtaláljuk a pogány időszak kultikus helyét, melyhez kapcsolódva megépült az őskeresztény bazilika. 

Fiatalkoromban még a Szent Péter-bazilikába is könnyebb volt bejutni, Boldog XI. Ince pápa sírjánál sokszor imádkoztam Magyarországért. De emlékszem arra is, hogy az utcákon kommunisták tüntettek, abban az időben ölték meg Aldo Moro olasz miniszterelnököt. Azt is átéltem, hogy a papi civil miatt ért atrocitás az utcán.

– Mit jelent Önnek a püspökszentelése, amely a nagy jubileum évében történt, vízkereszt ünnepén? 

– Szent II. János Pál szentelt, akinek volt egy sajátos pozitív fizikai kisugárzása. 2000. január 6-án szenteltek tizenketted magammal, köztük Veres Andrással és Anton Coșával. A Szentatya legfőképpen azért vezette be a vízkereszti püspökszentelés szokását, hogy kifejezze, az új püspökök mint az apostolok utódai a világ népeihez kapnak küldetést az evangélium hirdetésére. Az örömhír pedig nem más, mint az, hogy Krisztus a megdicsőülés reménye bennünk.

– Püspöki jelmondata: Initio non erat nisi gratia (Kezdetben nem volt más, csak a kegyelem). Miért ezt választotta?

– Lényeges, hogy az ember ajándékba kapja az életét, a neveltetését, s bár a hitét és a katolicizmusát is, az utóbbiakat tudatosan el kell fogadni. „Jó földre esett a mérőláncom, és örökségem megtetszett nekem” – írja a zsoltár (Zsolt 16,6). De az elfogadás után meg is kell felelni ennek, vagyis

a hit nem egy passzívan elfogadott kegyelem, hanem egyúttal feladatot is jelent.

– Bíboros atya, hogyan tervezi ünnepelni a születésnapját?

– Hálatelt szívvel készülök, szentmisét fogok bemutatni. Istentől kaptam egy teljes életet és sok ajándékot.

Az Úr segítségét kérem, hogy nagyobb figyelemmel folytathassam a szolgálatom, és hogy amit a kegyelméből nem jól használtam fel, azt még pótolhassam, különösen az egyes emberek javára, üdvösségére.

Szerző: Kuzmányi István

Lejegyezte: Baranyai Béla

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2022. június 19-i számában jelent meg.