Új úton – Ökumené a Chemin Neuf közösségben

– Hogyan kerültél a Chemin Neuf közösségbe?

– Történetem még a ’90-es évekre nyúlik vissza. Huszonévesként találkoztam különböző lelkiségi mozgalmakkal, és a szocializmus bezártsága után nagyon szerettem volna idegen nyelvet is tanulni. Így kerültem Franciaországban a Chemin Neuf közösség nyelviskolájába, ahol a közösségi életet is meg lehetett tapasztalni, és egy idegen nyelvet is lehetett tanulni. Ez nekem nagyon megfelelt. Akkor még ugyan nem gondoltam, hogy egy életre szóló kapcsolat kezdete lesz. Ezt az egy évet utána idehaza hét másik év követte, amikor dolgoztam, tanultam, de valahogy az Isten hívása minden évben megtalált.

2008-ban tudtam visszatérni Franciaországba, 10 évvel az egyéves tapasztalat után, egy hivatástisztázó évre. Ekkor újra tudtam olvasni a már megtett utat, és láttam, hogy Isten hogyan vezetett eddig, és én ezután a képzési év után köteleződtem el a szerzetességben és a közösségben is.

– Mit jelent a szerzetesi életforma nálatok?

– A szokásos hármas fogadalmat tesszük le – tisztaság, szegénység engedelmesség –, a negyedik fogadalmunk pedig az egységre szól.

Apostoli közösség vagyunk, egyszerre mindig misszióban és a többi taggal is kapcsolatban. Gyakran előfordul, hogy házaspárokkal, családokkal éljük a hétköznapi életünket. Merthogy a Chemin Neufben minden életállapot megtalálható: a szerzetesek és a papok mellett vannak házaspárok, családok is, akik gyakran a közösségi házainkban élnek.

– Ez a közös élet hogyan valósul meg?

– A közösségi házakban mindenkinek – szerzeteseknek, családoknak – megvan a saját privát életterük, de vannak közösségi alkalmak is: közös imáink, az étkezéseink egy része, általában az ebéd közös szokott lenni, illetve a hetenkénti kiscsoportos megosztások. És természetesen a missziókban is együtt dolgozunk.

– Hogyan született a közösségetekm, és miért így hívják?

– Egy karizmatikus imacsoportból jött létre a ’70-es években. Hét fiatal a Szentlélek keresztsége által arra érzett vágyat, hogy megosszák a jövedelmüket, hogy közösen éljenek úgy, mint az első keresztények. A kis csoport motorja Laurent Fabre volt, egy jezsuita pap. Ő ma is él, 85 éves, 2016 óta visszavonult a közösség vezetésétől.

Az első ház, amit kaptak, az egy Chemin Neuf, azaz Új út nevű utcában volt Lyonban. Csak jóval később merült fel, hogy mi legyen a közösség neve, de akkor már úgy emlegették őket, hogy az „Új úton” lévő közösség. Úgy érezték, hogy tulajdonképpen profetikus ez a megnevezés, és nem is kerestek tovább. Érezték, hogy ez nekik szól. Kezdettől fogva fontos volt a közösségben az ignáci lelkiség, ami az alapító miatt adott volt, és később bebizonyosodott, hogy nagyon alkalmas egy olyan közösség számára, amihez mindenféle életállapotú ember – Istennek szenteltek, házasok, papok is tartoznak. Aztán a más felekezetűekkel való kapcsolat is kezdetek óta jelen van a közösségben. Ez együtt olyan színes valóságot hozott létre, amiben az ignáci lelkiség és különösen is a megkülönböztetés gyakorlata nagyon fontos szerepet játszik. A karizmatikus gyökerek miatt pedig a Szentlélekre való kitüntetett figyelem szintén jellemez minket.

(…) Mindazok, akik megtapasztalták ezt a Szentlélekben való új életet, azt is tapasztalták, hogy a felekezeti különbségek nem szabnak határt sem az evangelizációnak, sem a testvéri életnek, és mintha az Istennek egy új népe jött volna létre azáltal, hogy igent mondtak az Istennek és a Szentlélek vezetésére.

– A hivatásotok tehát az ökumenére is szól.

– Igazából az egységre általában. Ez jelentheti a nemzetek közötti egységet, a házaspárok egységét, a személy belső egységét is, és ide tartozik a keresztények egysége is. A közösségünk lételeme a misszió, az evangelizáció legnagyobb akadálya pedig a keresztények megosztottsága, ezért itt szükséges a leginkább beállni az Isten szőlőjébe és dolgozni. A kérdés az számunkra, hogy hiszünk-e Jézus imájában, amit az utolsó vacsora előtt mondott: „Atyám, mindnyájan legyenek egy, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.”  (Jn 17,21) Hisszük-e, hogy ez meg fog valósulni?

(…)

– Szerintetek milyen úton juthatnak el az egyházak a vágyott egységre?

– Amivel nagyon sok időt elvesztegettek a felekezetek, hogy arra vártak, hogy majd hozzájuk mennek a többiek: a katolikus arra várt, hogy majd a protestánsok visszatérnek, a protestánsok pedig azt gondolták, hogy ha majd mindenki a reformáció útját járja, akkor megvalósul az egység, vagy az ortodoxok, saját maguknál látták az igaz hitet, arra vártak, hogy mindenki odatér majd vissza. Ez nyilvánvalóan nem működik, mégis túl sok idő elment ezzel.

Aztán egy másik útkeresés volt, hogy azt gondoltuk mi, keresztények, hogy igazából az egység már létezik odaát, és hogy ez úgyis csak odaát fog megvalósulni. Tehát legyünk türelmesek, majd a mennyországban megtapasztaljuk az egységet. Ez kissé passzív modell, eszerint nincs is szükség arra, hogy bármit is tegyünk.

A harmadik modell a plurális egyház képe, hogy mindenkit úgy fogadjunk el, ahogy van, mehetünk ide is, mehetünk oda is, nincs is különbség tulajdonképpen. Ezt mi „olcsó egységnek” nevezzük, amikor igazából nem szükséges, hogy alakuljunk.

Az a modell, ami számunkra hiteles, és amiről azt gondoljuk, hogy minden keresztény felekezetnek szól, az egyházak megtérésén keresztül tud megvalósulni. Minden egyház arra hivatott, hogy jobban Krisztushoz alakuljon, hogy közelebb kerüljön hozzá, és ha minden felekezet komolyabban veszi ezt a megtérést, akkor lesznek metszéspontok közöttünk, ahol létrejöhet a kiengesztelődés, a közös utak új keresése, ahol már nem csak a történelmünkre tekintünk, hanem a jövő kerülhet előtérbe.

A teljes interjú ITT olvasható.

Szöveg: Paksy Eszter

Forrás: ujvarosonline.hu

Fotó: Mártonffy Áron/ujvarosonline.hu

Magyar Kurír