Üzenet Valentin-napra a Komporday–Gerhardt házaspártól: Sosem csak egymás felé tekintünk

A kirkuki építkezésen pénteken délután kettőkor már véget ért a munka, hisz a nagy hőségben korán kezdtek. Zoltán bevágódott az Isuzu terepjárójába és negyven fok ide vagy oda, a megengedett maximum 90 km/órás sebességgel elindult Bagdadba.

Minden héten.

Volt ott egy lány, akiért ő felelt, mert miatta jött ki Irakba. A lányt Zoltán édesapja nézte ki a fiának. Menj fel fiam Pestre, mondta hónapokkal korábban, itt ez a levél, add át ezen és ezen a címen, és nézd meg azt a lányt magadnak. Járj szerencsével.

Zoltán, a legidősebb fiú, szót fogadva kibattyogott a miskolci pályaudvarra, és felült az első pesti gyorsra, zsebében a hatvan filléres levéllel.

Szerelem szeptember 11-én

„Becsöngettem a megadott lakásba, kijött egy lány, kendővel a fején és csak annyit mondott, menjetek be a szobába, épp festem a konyhát. Hát, gondoltam, ez egy nekem való, szép, dolgos lány. Ez a mi 9/11ünk, mert akkor találkoztunk. Az a levél eldöntötte az életem”.

Nagyon hamar beugratós kérdéseket tett föl Krisztának, például, hogy ha külföldi munka adódna, belevágna-e. Későbbi felesége gondolkodás nélkül vágta rá, hogy persze.

Krisztától ugyanis nem állt távol a kaland. „A bátyáim miatt mozgalmas életem volt, elképzelhetetlennek tartottam, hogy egy dögunalmas férfiba szeressek bele. Aki viszont túl vagány volt, az szélhámosnak tűnt. És akkor jött Zoli, akinek volt humora, hegyet mászott, síelt, ezer dolgot csinált, és vele láttam ezt a színes közös életet. Amilyen lett is.”

Pár hónappal a lakásfestés után már mindketten Irakban dolgoztak. Az irak-iráni nyolcvanas évekbeli háborúba csöppentek bele, bár Bagdadban ennek még a katonákon kívül kevés jele volt.

Teret engedünk egymásnak

„Én úgy voltam vele: ha Kriszta elég vagány az iraki kalandhoz, akkor a házasságban is megfelel nekem”.

A bagdadi fiúk miatt nem aggódott Zoltán, ha lettek volna Krisztának komolyabb udvarlói “lelövettem volna őket”, humorizál. De a kapcsolatuk mindig is a kölcsönös tiszteleten és szereteten nyugodott és azon, hogy teret engedtek egymásnak.

Kriszta háromszor elengedett a Himalájába, és én is elengedtem őt Rómába köveket nézni. Engem a természet köt le, nem a városok és romok.”

A gyermekek születése lett életük legnagyobb kalandja, ami még szorosabbá tette viszonyukat. „Huszonnyolc évesen szültem az elsőt, addig az állandó szellemi munkához voltam szokva és ezt nem szerettem volna megszakítani a kicsik miatt sem. Három hónapos volt Réka lányom, amikor már fordítottam. Sose értettem, mi az a gyes-betegség, pedig öt gyermekünk van.”

Ha az ember normálisan és lazán veszi a gyereknevelést, akkor belefér a munka is. „Azt láttam, hogy elfut az élet meg a háztartás azok mellett az anyukák mellett, akik 11-ig pizsamában törölgetik a gyerek száját. Nem kell megijedni attól, hogy be van táblázva a nap”.

Villányi vörös

Zoli a hasonló családi háttér és azonos intellektuális nívó mellett a közös szabadidős programokban látja a jó házasság kulcsát. „Ha Kriszta nem szeretett volna síelni, az nekem, mint síoktatónak, nehéz lett volna. Vagy ha nem szereti a hegyeket.

A személyisége ne szűnjön meg attól, hogy házasok vagyunk, de szerezzünk közösen is élményeket.”

Emellett fontos figyelni arra is, hogy ne hűljön ki az érzelem a házasságban. „Édesapám görögkatolikus papgyerek volt, mélyen vallásos ember. Ő azt mondta: fiam, bármi problémád van napközben az asszonnyal, akkor is öleld magadhoz este. Ehhez csak annyi tennék hozzá, hogy nincs az a probléma, amit ne lehet megbeszélni egy pohár villányi vörös mellett.”

„Persze a hűség alapvető” – teszi hozzá Kriszta, szerinte az inkább Zolinak jelenthetett kihívást, aki utazott, jött-ment, míg Kriszta otthon volt a gyerekekkel vagy otthonról végezte a munkát.

„Vak persze én se voltam, a mai napig megnézek egy csinos nőt. De miért kockáztatnám a családomat? Különben is, ha az ember a Jóisten előtt tett esküt, tartsa magát hozzá.”

És még egy tuti recept, mondja Kriszta. „Mi sosem csak egymás felé, hanem fölfelé is tekintünk”.

Szerző: Varró Szilvia

Fotók: Komporday Tamás

Magyar Kurír