XIV. Leó pápa az esti dicséret keretében: Váljunk egyre hasonlóbbá ahhoz, akit hirdetünk!

Érkezésekor Daniel Fernando Sturla Berhouet bíboros, Montevideo érseke, Milton Luis Tróccoli Cebedio püspök, az uruguayi püspöki konferencia elnöke és Juan González atya, a székesegyház plébánosa fogadta. A Szentatya rövid imádságra betért az Oltáriszentség-kápolnába, és elidőzött Boldog Jacinto Vera, Uruguay első püspökének sírjánál.

Az uruguayi püspöki konferencia elnökének köszöntőszavai és az ajándék átadása után elimádkozták az esti dicséretet, melynek keretében a pápa spanyol nyelvű homíliát mondott. Beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy a keresztény ember hivatása egyre hasonlóbbá válni Krisztushoz, és az evangelizáció akkor válik hitelessé, ha az emberek a hívők életében is megtapasztalhatják Jézus szeretetét. Méltatta a papok és a szerzetesek kitartó szolgálatát, majd Uruguay példájára hivatkozva arra buzdította a világ püspökeit, hogy egyházmegyéikben szervezzenek ima- és böjti napokat a papi és a megszentelt életre szóló hivatásokért.

Az alábbiakban XIV. Leó pápa homíliáját teljes terjedelmében közreadjuk.

Kedves testvéreim Jézus Krisztusban!

Öröm számomra, hogy veletek együtt mondhatom el az esti dicséretet ebben a székesegyházban, amely népetek életének oly sok emlékét őrzi. Ezek közé tartozik az a keresztelőkút is, amelynél José Gervasio Artigas a keresztségben részesült, s amely annak jele, hogy az egyház milyen gyümölcsözően járult hozzá országotok boldogulásához. Ott kezdődött meg számára az új élet Isten gyermekeként. A mi élettörténetünk is ugyanezzel a kegyelemmel kezdődött. A keresztség által Krisztus részesített bennünket saját életében, s arra hív, hogy egyre inkább hasonlóvá váljunk hozzá, mígnem megtanulunk úgy nézni, hallgatni és szeretni, ahogyan ő.

Az imént énekelt zsoltár meglepő figyelmeztetést tartalmaz. Miután leírja az aranyból és ezüstből készült, emberi kéz alkotta bálványokat, azt mondja: „Hozzájuk hasonlók lesznek készítőik, és mindazok, akik bennük bíznak” (Zsolt 134,18). Az emberek készítették ezeket a képmásokat, és végül maguk is hasonlóvá váltak hozzájuk. Ilyen az emberi szív: lassanként ahhoz válik hasonlóvá, amit szeret, és amibe bizalmát helyezi. Ezért mondja nekünk Jézus: „Ahol a kincsed, ott a szíved is” (Mt 6,21).

Nekünk is, akik az Úrnak szenteltük életünket, fel kell tennünk magunknak a kérdést, hol van a szívünk. Szívünk ugyanis néha túlságosan is kötődhet egy magunkénak tartott intézményhez, a másoktól kapott elismeréshez vagy ahhoz a megnyugtató érzéshez, hogy mindent ellenőrzésünk alatt tartunk. És anélkül, hogy észrevennénk, másokat is ezeknek az aggodalmaknak a fényében kezdünk nézni. Hivatásunkhoz való hűségünk megkívánja, hogy újra meg újra visszatérjünk Jézus Krisztushoz; engedjük, hogy ő legyen a kincsünk, akire hasonlítani szeretnénk.

A bálványoknak – folytatja a zsoltár – „van szájuk, de nem beszélnek, szemük is, de mégsem látnak; van fülük, de nem hallanak” (Zsolt 134,16–17). Aranyból és ezüstből vannak, de nincs bennük élet. Mennyire más az az Isten, akibe bizalmunkat vetettük! Ő látja népe szenvedését, és meghallja kiáltását.

Ezt nyilatkoztatta ki Mózesnek az égő csipkebokornál: „Láttam népem nyomorúságát, […] és hallottam a panaszát” (Kiv 3,7). Amikor pedig Isten Fia emberré lett, ez az isteni együttérzés emberi arcon, a miénkhez hasonló szemen, fülön és kézen keresztül mutatkozott meg. Jézus feltekintett Zakeusra, aki egy fa ágai között rejtőzött (vö. Lk 19,5). Meghallotta Bartimeust, amikor sokan el akarták hallgattatni (vö. Mk 10,48–49). Kinyújtotta kezét, hogy megérintsen egy leprást (vö. Mk 1,41), és megáldotta a hozzá érkező gyermekeket (vö. Mk 10,16). Ajkáról olyan szó hangzott el, amely kiűzte a gonosz lelkeket (vö. Mk 1,25–26), a kereszten pedig bocsánatért könyörgött hóhérai számára (vö. Lk 23,34). Ilyen a mi Istenünk. Jézusban megismertük, hogyan tekint ránk, és mennyire szeret bennünket (vö. Jn 14,9).

Kedves testvéreim, Krisztus szeretete általatok is sok emberhez el akart jutni. Szemeitek egész nemzedékek felnövekedését látták, és olyan könnyeket is észrevettek, amelyek mások figyelmét elkerülték. Füleitek nehezen kimondható vallomásokat hallgattak meg. Hányan érkeztek félve a gyóntatószékhez, és távoztak örömmel, mert bocsánatot nyertek! Ugyanez igaz a ti kezetekre is: oly sokszor emelte fel Krisztus testét, segített a betegeknek, készített egy tál ételt, vagy támogatta azt, aki járni sem tudott. Ez a kéz szerzetesi közösségeitek karizmáján keresztül oly sok emberhez eljuttatta Isten gyengéd szeretetét. Némelyik magán viseli az életkor és a munka nyomait.

Milyen szép az a kéz, amely a jó cselekvésében öregedett meg!

Az Úr átalakítja azt, aki közel marad hozzá. A zsolozsma rövid olvasmánya arra emlékeztetett bennünket, hogy hitünk próbája állhatatosságot eredményez (vö. Jak 1,3). A Krisztushoz való hasonlóság a nehézségek között is egyre növekszik: amikor munkánk terméketlennek látszik, amikor fogy az erőnk, amikor újra kell kezdenünk. Az állhatatosság lassanként nyomot hagy rajtunk. Az évek múlásával tekintetünk irgalmasabbá, kezünk szolgálatkészebbé, szavunk pedig vigasztalóbbá válhat. De jó lenne, ha a megpróbáltatások mindig Jézussal egységben találnának bennünket, hogy általuk növekedjünk az ő szeretetében!

E székesegyház boltozatai alatt nyugszik Boldog Jacinto Vera teste. Ebben a sírban várják a feltámadást azok a lábak, amelyek Uruguay útjait járták, hogy elvigyék az evangéliumot népének; azok a kezek, amelyek áldást osztottak, segítették a szegényeket és kiszolgáltatták a szentségeket; azok a fülek, amelyek számtalan bizalmas vallomást hallgattak meg, és azok a szemek, amelyek figyelmesen fordultak a segítségre szorulók felé. Egy szerzetesnő, aki éveken át ismerte őt, így fogalmazott, amikor felidézte egyszerű beszédmódját, sőt még járását is: „Ha csak ránézett is az ember, úgy tűnt, mintha mindig imádkozna” (Positio, I, 154). Az Istennel való bensőséges kapcsolata formálta az arcát, a gesztusait és azt is, ahogyan mások között jelen volt. Akik közeledtek hozzá, Krisztus jóságából tapasztaltak meg valamit, még mielőtt egyetlen szót is hallottak volna prédikációjából.

Kedves testvéreim, íme,

az evangelizáció egyik titka: hasonlóvá kell válnunk ahhoz, akit hirdetünk.

Ezen a földön, ahol kortársaink közül sokan alig ismerik Jézus Krisztust, és oly sok fiatal az egyház életétől távol nőtt fel, ennek a tanúságtételnek különleges ereje van. Bárcsak az, ahogyan másokra tekintünk, ahogyan meghallgatjuk őket, vagy ahogyan a szenvedőkhöz közeledünk, azt a kérdést ébresztené bennük, hogy honnan fakad ez a szeretet! És amikor Jézusról beszélünk nekik, ugyanazt az Urat ismerjék fel, akinek jóságát – szegénységünk ellenére – már elkezdték megtapasztalni általunk.

Az a vágy, hogy mások is megismerjék és kövessék Jézust, a hivatásokért mondott imádságban is kifejezésre jutott. Amikor 2024-ben egyetlen növendék sem jelentkezett az egyházmegyeközi szemináriumba, sok hívő közös ima- és böjti napokon kezdett részt venni, hogy kérjék az aratás Urát: küldjön munkásokat aratásába (vö. Mt 9,38). Azóta kitartanak a könyörgésben, hogy mások is meghallják az Úr hívását. Ma pedig hálát adunk azért, hogy több fiatal elindult a pap- és szerzetesképzés útján, és most itt ülnek közöttünk. Mekkora öröm tudni, hogy Krisztus szeretetére továbbra is születnek nagylelkű válaszok! Szívből köszönöm mindazoknak, akik kitartottak ebben a könyörgésben, és arra biztatom őket, hogy maradjanak állhatatosak. Lássátok ezekben a gyümölcsökben annak bizonyítékát, hogy Istenünk meghallgatja népe imádságát!

Szeretném, ha Uruguaynak ez a tapasztalata az egész egyházban visszhangra találna. Innen, a montevideói székesegyházból

arra hívom püspöktestvéreimet szerte a világon, hogy egyházmegyéikben szervezzenek ima- és böjti napokat, hogy növekedjen a papi és a megszentelt életre szóló hivatások száma.

A plébániák, a családok és a szerzetesi közösségek is kapcsolódjanak be ebbe a könyörgő imába! Bátorítsa Uruguay példája sok más ember szívét is arra, hogy ugyanilyen bizalommal kérjen!

Kedves papnövendékek, novíciusok és novíciák, tekintsetek azokra, akik előttetek járták már az önátadás útját: munkában megfáradt kezükre, kitartó szeretetükre, Jézussal való kapcsolatukra! Tanuljátok meg tőlük ezt a bensőséges kapcsolatot az Úrral! Azokat pedig, akik már hosszú évek óta végzik lelkipásztori szolgálatukat vagy élnek megszentelt életet, arra kérem, hogy mindig térjenek vissza a lényeghez.

Őrizzétek meg az imádság csendjét, az ige hallgatását, a Krisztussal való találkozást az eucharisztiában. Ebben a bensőséges kapcsolatban megújul a szeretet, amely arra indított benneteket, hogy neki adjátok életeteket, és szívetek egyre inkább az ő szívéhez válik hasonlóvá.

Van még egy kép a zsoltárban, amelyet szeretnék felidézni. Azokról a bálványokról a zsoltár azt mondja: „Szájukban nincs lehelet” (Zsolt 134,17). A feltámadt Úr viszont rálehelt tanítványaira, és ezt mondta nekik: „Vegyétek a Szentlelket!” (Jn 20,22). Ugyanez a Lélek ad életet nekünk, akik agyagból vagyunk (vö. Ter 2,7), és egyetlen testté egyesít bennünket. Engedjétek, hogy ő vezessen benneteket, és mindent a szeretet kötelékében egyesülve tegyetek, különösen akkor, amikor mindenféle megpróbáltatás ér benneteket (vö. Jak 1,2)! Bár olykor sok kilométer választ el benneteket egymástól, támogassátok egymást, és maradjatok mindig közösségben Péter utódával, akinek szintén szüksége van támogató imáitokra!

Hamarosan elénekeljük a Magnificatot. A Boldogságos Szűz Mária méhében formálódtak azok a szemek, amelyek irgalommal tekintenek majd az emberekre, azok a fülek, amelyek meghallgatják könyörgéseinket, és azok a kezek, amelyeket kinyújt, hogy megmentsenek bennünket. A Harminchármak Szűzanyja segítsen bennünket abban, hogy szívünk mindig Fia közelében maradjon, hogy amikor eljön az óra, és lehunyjuk szemünket, meghallhassuk az Úr hangját, amint nevünkön szólít, és bizalommal az ő kezébe helyezhessük magunkat!

Ámen.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír