XIV. Leó pápa homíliája nagycsütörtök este: A térdre rogyott emberiség előtt, mi is térdeljünk le

A Római Egyházmegye közzétette a tizenkét pap nevét: Andrea Alessi, Gabriele Di Menno Di Bucchianico, Renzo Chiesa, Francesco Melone, Clody Merfalen, Federico Pelosio, Marco Petrolo, Pietro Hieu Nguyen Huai, Matteo Renzi, Giuseppe Terranova, Simone Troilo és Enrico Maria Trusiani.

Közülük tizenegyet XIV. Leó pápa szentelt fel 2025-ben. A tizenkettedik Renzo Chiesa, a Pápai Római Nagyszeminárium spirituálisa (lelki igazgatója).

Az alábbiakban XIV. Leó pápa homíliáját teljes terjedelmében közreadjuk.

Kedves testvéreim!

A ma esti ünnepélyes liturgiával belépünk az Úr kínszenvedésének, halálának és feltámadásának szent háromnapjába. E küszöböt nem nézőként, és nem megszokásból lépjük át, hanem Jézus maga von be bennünket különleges módon: mint meghívottakat arra a vacsorára, amelyen a kenyér és a bor az üdvösség szentségévé válik számunkra. Egy olyan lakomán veszünk ugyanis részt, amelyen Krisztus – „mivel szerette övéit, akik a világban voltak, mindvégig szerette őket” (Jn 13,1) – szeretete cselekedetté és táplálékká válik mindenki számára, feltárva Isten igazságosságát.

A világban, éppen ott, ahol a rossz tombol, Jézus véglegesen, örökre, egész lényével szeret.

Ezen az utolsó vacsorán Jézus megmossa apostolai lábát, és ezt mondja: „Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg” (Jn 13,15). Az Úr cselekedete szorosan egybetartozik az asztallal, amelyhez meghívott bennünket. Ez példa a szentségre (sacramentum): miközben megerősíti annak értelmét, feladatot is ránk bíz, melyet életünk táplálékaként akarunk elvállalni. János evangélista a hüpodeigma [példa] görög szót választja annak az eseménynek a leírására, amelynek tanúja volt: ez azt jelenti: „ami közvetlenül a szemünk láttára mutatkozik meg”. Amit az Úr megmutat nekünk, amikor kezébe veszi a vizet, a mosdótálat és a kötényt, sokkal több, mint erkölcsi példa. Ő ugyanis saját életformáját adja át nekünk:

a lábmosás olyan cselekedet, amely összefoglalja Isten kinyilatkoztatását, a megtestesült Ige példaszerű jele, az ő félreérthetetlen emlékezete.

Amikor a Fiú magára veszi a szolga állapotát – szétfeszítve az elménket beszennyező világias mércéket –, az Atya dicsőségét tárja fel.

Tanítványai néma döbbenetével együtt még az emberi gőg is arra késztet, hogy felismerjük, mi történik: Péterhez hasonlóan, aki kezdetben ellenáll Jézus kezdeményezésének, nekünk is „újra és újra meg kell tanulnunk, hogy Isten nagysága más, mint a mi elképzelésünk a nagyságról, […] mert rendre a siker Istenét akarjuk, nem pedig a szenvedés Istenét” (Nagycsütörtök esti homília, 2008. március 20.). XVI. Benedek pápa e szavai világosan elismerik, hogy mindig megkísért bennünket, hogy olyan Istent keressünk, aki „szolgálatunkban áll”, aki győzelemre segít, aki hasznos számunkra, mint a pénz és a hatalom. Azt viszont nem értjük, hogy Isten valóban szolgál nekünk, igen, de a lábmosás ingyenes és alázatos cselekedetével: itt látjuk Isten mindenhatóságát. Így teljesedik be az a szándék, hogy életét azoknak szentelje, akik e nélkül az ajándék nélkül nem élhetnek.

Az Úr térdre ereszkedik, hogy megmossa az embert, iránta érzett szeretetből. És az isteni ajándék átalakít bennünket.

Ezzel a cselekedetével ugyanis Jézus nemcsak az istenképünket tisztítja meg azoktól a bálványoktól és káromlásoktól, amelyek beszennyezték, hanem megtisztítja az emberről alkotott képünket is, aki akkor tartja magát hatalmasnak, amikor uralkodik, aki győzni akar akképpen, hogy megöli a vele egyenlőt, aki akkor tartja magát nagynak, amikor félnek tőle. Ezzel szemben valóságos Istenként és valóságos emberként Krisztus az odaadás, a szolgálat és a szeretet példáját adja nekünk. Szükségünk van az ő példájára, hogy megtanuljunk szeretni, nem azért, mintha képtelenek lennénk rá, hanem hogy az igaz szeretetre neveljük önmagunkat és egymást. Egész életre szóló feladatunk ugyanis, hogy megtanuljunk Jézushoz hasonlóan cselekedni – ő az a Jel, amelyet Isten a világ történelmébe vés.

Ő az igazi mérce, a „Mester és Úr” (Jn 13,13), aki eltávolít minden álarcot az isteniről és az emberiről.

Példát nem akkor ad, amikor mindenki boldog és szereti őt, hanem azon az éjszakán, amikor elárulják, a meg nem értés és az erőszak sötétségében, hogy világosan lássuk: az Úr nem azért szeret bennünket, mert jók és tiszták vagyunk: szeret bennünket, s ezért megbocsát nekünk és megtisztít bennünket. Az Úr nem akkor szeret bennünket, ha engedjük, hogy irgalma megmosson bennünket: szeret bennünket, s ezért meg is mos bennünket, hogy válaszolni tudjunk szeretetére.

Tanuljuk meg Jézustól ezt a kölcsönös szolgálatot! Nem azt kéri tőlünk, hogy neki viszonozzuk, hanem hogy egymás iránt gyakoroljuk: „Meg kell mosnotok egymás lábát” (Jn 13,14). Ferenc pápa ezt így magyarázta: ez „olyan kötelesség, amely a szívemből fakad. Szeretem. Szeretem ezt, és szeretem megtenni, mert az Úr erre tanított engem” (Nagycsütörtök esti homília, 2013. március 28.). Nem elvont parancsról, formális és üres előírásról beszélt, hanem a Krisztus szeretete iránti engedelmes buzgóságát fejezte ki.

Krisztus szeretete a mi szeretetünk forrása és példája. Jézus példáját ugyanis nem lehet érdekből, kelletlenül vagy képmutatással követni, hanem csakis szeretetből.

Az hogy engedjük, hogy az Úr szolgáljon bennünket, feltétele tehát annak, hogy mi is úgy szolgáljunk, ahogyan ő tette. „Ha nem hagyod, hogy megmossalak – mondta Jézus Péternek –, nem lesz részed bennem” (Jn 13,8): ha nem fogadsz el engem szolgaként, nem tudsz hinni bennem, mint Úrban, és nem tudsz követni engem mint Urat. Amikor megmossa testünket, Jézus megtisztítja lelkünket. Őbenne Isten nem azt mutatta meg, hogy miként uralkodik, hanem hogy miként szabadít fel; nem azt, hogy miként pusztítja el az életet, hanem hogy miként ajándékoz életet.

Amikor tehát a brutalitás sokféle megnyilvánulása miatt térdre rogyott emberiség előtt állunk, mi is térdeljünk le, mint az elnyomottak testvérei!

Így akarjuk követni az Úr példáját, megvalósítva azt, amit a Kivonulás könyvéből hallottunk: „Ez a nap legyen számotokra emléknap” (Kiv 12,14). Igen, az egész bibliai történelem Jézusban, az igazi húsvéti bárányban teljesedik be.

Benne a régi előképek elnyerik teljes értelmüket, mert a megváltó Krisztus az emberiség „húsvétját” valósítja meg, mindenki számára megnyitja az átmenetet a bűnből a bocsánatba, a halálból az örök életbe: „Ez az én testem, amely értetek adatik. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” (1Kor 11,24). Az Úr tetteit és szavait megújítva éppen ezen az estén az eucharisztia és az egyházi rend alapítására emlékezünk. A két szentség belső kapcsolata Jézus tökéletes önátadását fejezi ki, aki főpap és örökké élő eucharisztia:

az átváltoztatott kenyérben és borban ugyanis „az irgalom szentsége, az egység jele, a szeretet köteléke” van jelen,

ez olyan „húsvéti lakoma, amelyen Krisztust vesszük magunkhoz, lelkünket kegyelem tölti el, s a jövendő dicsőség záloga nekünk adatik” (Sacrosanctum Concilium liturgikus konstitúció, 47). A püspökökben és a papokban, akik „az új szövetség papjaivá” lettek az Úr parancsa szerint (trentói zsinat: De Missae Sacrificio, 1), az ő Isten egész népe iránti szeretetének jele van jelen, s ezt a népet teljes önátadással kell szolgálnunk, szeretett testvéreim.

A nagycsütörtök ezért a hálás szeretet és az igazi testvériség napja. A mai esti szentségimádás minden plébánián és közösségben legyen alkalom arra, hogy szemléljük Jézus cselekedetét, letérdelve, ahogyan ő tette, és kérjünk erőt ahhoz, hogy ugyanolyan szeretettel tudjuk őt követni a szolgálatban!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír