XIV. Leó pápa a napközi imaórán Barcelonában: Hagyjátok, hogy Isten szeressen benneteket!

A zsolozsma után a Szentatya a kriptában Szent Eulália sírjánál imádkozott, majd a székesegyház kerengőjében megtekintette a kutat, valamint köszöntötte a káptalan tagjait és a világi hatóság képviselőit.

Ezt követően az érseki rezidenciára ment, ahol magánjellegű találkozón fogadta a Katalán Generalitat elnökét, Salvador Illa i Rocát, valamint az Ágoston-rend tagjait.

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes homíliáját közreadjuk, melyet spanyolul és katalánul mondott el.

Kedves testvéreim!

Nagy örömmel kezdem látogatásomat azzal, hogy veletek együtt imádkozom el a déli napközi imaórát ebben a székesegyházban.

A II. vatikáni zsinat a zsolozsmát úgy határozza meg, mint „a vőlegényéhez beszélő menyasszony hangját” (Sacrosanctum Concilium, 84), mint „Krisztusnak és az ő testének imádságát az Atyához” (uo.).

A felolvasott szentírási rész is hangsúlyozza, hogy mindannyian „egy Lélekben egy testté lettünk a keresztség által” (vö. 1Kor 12,13). Engedjük tehát, hogy elmélkedésünkben ez a két kép segítsen bennünket: a menyasszony és a test képe.

Az első arra emlékeztet bennünket, hogy az Egyház, és különösen ez a közösség – mely gazdag adományokban és karizmákban, valamint a sokféle élettörténetben –, mindenekelőtt szeretett menyasszony. Isten azért akarta, hogy itt legyetek, mert szereti azt az egyedülálló és szent szépséget és jóságot, amely bennetek és együttlétetekben megmutatkozik. Titeket választott ki arra, hogy ma Barcelonában a „szentek közösségét” (vö. 1Kor 1,2) képviseljétek. Ennek tudatában hívlak benneteket arra, hogy újítsátok meg – egyetértésben – elhatározásotokat arra, hogy együtt jártok mindannyian, hívők és pásztorok, Krisztus nyomában, az élet teljessége felé.

Az Egyház egy olyan szeretetből fakad, amely megelőzi őt, és Istentől származik; mindenekelőtt pedig az Egyház úgy növekszik, hogy engedi magát szeretni általa, egyesülve vele alázatos és hálás szívvel, mert

csak az tud másokkal együtt a szeretet művein dolgozni, aki hagyja, hogy Isten szeresse őt.

Ezzel kapcsolatban Ferenc pápa néhány évvel ezelőtt arra buzdította ezt az egyházmegyei közösséget, hogy a „Krisztussal való találkozásból” induljon ki, hogy növekedjen „a testvériségben és az evangélium örömhírének hirdetésében” (Videoüzenet a Sagrada Família-bazilika Szűz Mária-tornyának felavatása alkalmából, 2021. december 8.). Egy évvel később pedig ugyanezen főegyházmegye római zarándoklaton részt vevő papnövendékeinek megismételte: „Sose szűnjetek meg ízlelni és felidézni ezt a kiválasztó szeretetet, amely kiárad és bőségesen ki fog áradni szívetekbe […]. Sose oltsátok ki ezt a tüzet, mely az evangélium elszánt hirdetőivé tesz benneteket” (Beszéd a Barcelonai Szeminárium közösségéhez, 2022. december 10.).

Szavai arra a légkörre utalnak, amelyet környezetünkben, családunkban, egyházközségünkben, munkahelyünkön, tanulmányaink és képzésünk helyszínén, az egyházmegyei hivatal különféle részlegeiben és életünk minden más színterén terjesztenünk kell: a családias légkört, melyben együtt élünk, tudatában annak, hogy ugyanannak az Atyának gyermekei vagyunk és közös meghívást kaptunk; szolidárisan, nyitottan, képesen az irgalomra, az áldozathozatalra, az egymásra figyelésre és a megbocsátásra.

Kedves barátaim! Barcelona e tekintetben nagy egyházi hagyománnyal rendelkezik. Erre emlékeztetett Szent II. János Pál is, amikor itt tett látogatása során dicsérte „azt a befogadó lelkületet, amely a történelem során a barcelonaiakat és a katalánokat, benneteket, arra indított, hogy számtalan emberrel megosszátok emberi és keresztény életközösségeteket” (Úrangyala, Barcelona, 1982. november 7.), és arra buzdított benneteket, hogy „valljátok meg az Egyház előtt: ez a város és ez a régió tágas és nyitott otthona a keresztény testvériségnek” (uo.).

Szavaiban helyet kap annak a sok testvérünknek az arca, akik köztetek élve – minden megosztottságon felülemelkedve – odaadóan szolgálták és szolgálják a harmónia és a közösség építését, és ma is igazolást nyernek a számos evangelizáló, nevelő és karitatív intézmény és kezdeményezés életerejében, melyeknek mindannyian ösztönzői és főszereplői vagytok.

Ez elvezet bennünket a második képhez, amelynél szeretnénk elidőzni: a test képéhez, amely közvetlen tárgya az imént hallott olvasmánynak (vö. 1Kor 12,12–13). Ha Krisztus a vőlegény, aki előbb szeretett bennünket, akkor ő egyúttal a fő is, akihez mint egyetlen szervezet tagjai kapcsolódunk, egymás szolgálatára rendelve, „minden törzsből, nyelvből, népből és nemzetből” (Jel 5,9) származó emberekként, akiket ugyanannak a Léleknek a működése vezet, és akik ugyanarra az életszentségre kaptak meghívást. Ez is fontos, mert arra emlékeztet bennünket, hogy számunkra az együttműködés nem pusztán „stílusbeli” választás, hanem élettani szükségszerűség, mely annak a kegyelemnek az alapjára épül, amelyet mindenki „Krisztus ajándékának mértéke szerint” kapott (Ef 4,7), és amelyre – a ránk bízott szolgálatok tiszteletben tartása mellett – a kapott karizmák gyakorlásával válaszolunk.

A Lélek az, aki egyetlen élő szervezet részeiként nemcsak arra ösztönöz bennünket, hogy fenntartások nélkül adjuk oda magunkat ott, ahová a Gondviselés hív, hanem arra is, hogy ezt Isten tervei szerint, engedelmesen és bizalommal tegyük.

Akárcsak a testben, közöttünk is vannak erősebb és gyengébb tagok; vannak láthatók, akik kifelé is jól érzékelhető feladatokat látnak el, és vannak rejtettek, akik belülről tevékenykednek, olykor megállás nélkül, létfontosságú feladatokat ellátva úgy, hogy szinte senki sem vesz tudomást róluk.

Sokféle képpel szemléltethetnénk a közöttünk lévő szerepek és küldetések sokféleségét és jelentőségét, de az üzenet mindig ugyanaz: a kapott ajándékok gazdagságában azért vagyunk erősek, mert egységben vagyunk, és azért vagyunk egységben, mert ugyanaz a Lélek éltet bennünket, Krisztus Lelke, aki a közösség Lelke mindenki üdvösségére (vö. Ef 4,4). Ezért mindannyiunk számára fontos: ne engedjük, hogy bármi lerombolja azt az egységet, amelyben Isten állított, s amelynek teljessége felé napról napra vezet bennünket!

Barcelonát „Katalónia fejének és fővárosának” nevezik. Ez különleges hivatást és felelősséget ad ennek a közösségnek, nektek, barcelonaiaknak és katalánoknak, hogy Isten segítségével az egység munkálóivá váljatok.

Nemsokára Szent Eulália földi maradványai előtt fogunk tisztelegni, aki ennek a székesegyháznak, ennek a főegyházmegyének és ennek a városnak a társvédőszentje.

Szent Ágoston a vértanúkról szólva ezt mondta: „Ne tartsuk csekélységnek, hogy annak vagyunk tagjai, akinek azok is tagjai voltak, akikkel nem mérhetjük össze magunkat […] ugyanannak az Úrnak engedelmeskedünk […], ugyanarra a szeretetre törekszünk és ugyanahhoz az egységhez ragaszkodunk” (Kettőszáznyolcvanadik beszéd, 6).

Kedves testvéreim!

Ezzel a lelkülettel akarunk mi is – egy háborúk és megosztottságok tépázta világban, egy egyre széttöredezettebb és individualistább társadalomban – „vértanúk”, vagyis az egység, a befogadás, az egyetértés és a béke tanúi és prófétái lenni, áldozatok és lemondások árán is.

Szent Euláliához és oly sok más vértanúhoz hasonlóan mi is ki akarjuk mondani a magunk „igenjét”, készen arra, hogy – amennyiben szükséges – meghaljunk önmagunknak, elveszítsük, hogy aztán újra megtaláljuk önmagunkat, lemondjunk a fölöslegesről, hogy arra építsünk, ami lényeges és örökre megmarad (vö. Mt 16,24–26).

Erre tanít bennünket a megfeszített Jézus, erre hív bennünket Pál apostol és a szentek példája, ezt akarjuk együtt megvalósítani Jézusnak az Atyához intézett imája szerint, amelyet az utolsó vacsorán mondott: „Én bennük, te bennem, hogy így ők is teljesen eggyé legyenek, s megtudja a világ, hogy te küldtél engem, és szereted őket, amint engem szerettél” (Jn 17,23).

Segítsen bennünket Mária, az Egyház anyja és az egység anyja, hogy hűségesek maradjunk ehhez az elköteleződéshez és küldetéshez: „Santa Maria de la Mercè, könyörögj érettünk!”

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír