Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes üzenetének fordítását közreadjuk.
Kedves paptestvérek!
Azon a napon, amikor az Egyház az ő Urának átszúrt szívét szemléli, melyből a béke és az egység kimeríthetetlen forrása fakad az egész emberiség számára, mindenekelőtt magamnak és mindnyájatoknak szánom azokat a szavakat, amelyeket Isten Izrael népéhez intézett: „Legyetek szentek, mert én, az Úr, a ti Istenetek szent vagyok” (Lev 19,2; vö. 1Pt 1,16). Ez az isteni meghívás évszázadokon átívelve ma is erőteljesen megszólít minden hívőt, és különösen nagy követelményt támaszt velünk, papokkal szemben.
Az életszentség nem egy lehetőség a sok közül, és nem is elvont eszmény: minden olyan ember legmélyebb identitását érinti, aki részesedni akar a Feltámadott életében.
Az életszentség részesedés Krisztus misztériumában
Isten arra hív bennünket, hogy részesedjünk az ő szentségében. Amikor arra hív, hogy szentek legyünk, mert ő szent, megmutatja az utat, amelyen járnunk kell: engednünk kell, hogy szíve szerint alakítson bennünket. És számunkra, kedves testvéreim, ez a meghívás különösen radikális. Az Úr megígérte: „Szívem szerinti pásztorokat adok majd nektek, akik tudással és bölcsességgel legeltetnek titeket” (Jer 3,15). A tőlünk kért szentség bizalomteljes ráhagyatkozás: engedni, hogy Szentlelke átalakítson bennünket. Mégis épp itt mutatkozik meg papi életünk nagy paradoxona: arra kaptunk meghívást, hogy részesedjünk Isten szentségében, ugyanakkor ezt a kincset cserépedényben hordozzuk (vö. 2Kor 4,7), esendő és tökéletlen emberek vagyunk, gyakran gyengeségek és fáradtságok, olykor sebek terhelnek bennünket.
Hogyan válaszolhat egy ilyen törékeny emberi szív ilyen magasztos meghívásra? A pap ebben a feszültségben él, de tudja, hol talál békét: az Úr Jézus megnyitott oldalában.
Az egyesülés útja
Szívünk egyesülése Krisztus szívével nem néhány kiválasztott számára fenntartott tapasztalat, hanem a mindennapokban megvalósuló szentségi és eucharisztikus út. Kedves testvéreim, a papszentelésben Krisztushoz váltunk hasonlóvá, a kegyelem ajándékát azonban mindig újra fel kell élesztenünk magunkban az eucharisztia mindennapi ünneplése, az ima, Isten igéjének elmélkedő olvasása és testvéreink alázatos szolgálata által. Maradjunk egységben Krisztussal mindenben: abban, amit teszünk, és abban is, ami nap mint nap történik velünk. Akkor az életszentség, melyet hiába keresnénk önmagunk erejére hagyatkozva, megmutatkozik valódi mivoltában: válaszként a bennünket megelőző, támogató és átalakító kegyelemre. Ember voltunkban ugyanis nincsenek egymástól elkülönített területek. Az ima, a papi szolgálat, a kapcsolataink, a fáradtság, az örömök és a kudarcok, sőt még a látszólag elvesztegetett idő vagy a hiábavalónak tűnő szeretet is mind kiváltságos hellyé válik: ahol feltárul Isten és az ő végtelen szeretete.
Az ép, egyszerű és tiszta szívű pap a cselekvés közepette is szemlélődő, irgalmas, a megpróbáltatásokban hűséges, és önmaga odaajándékozásában örvendező.
A világnak nagy szüksége van olyan pásztorokra, akik nem csupán szavakat vagy programokat kínálnak, hanem kiengesztelődött szívük élő tanúságtételét adják, és Krisztus szentségének jó illatát árasztják.
A Jézus szívéhez hasonlóvá vált, szilárd papi élet az egység, a béke és az irgalmasság hiteles jele. Így a mai, megosztottságokkal és félelmekkel teli világban a béke építői, a Jó Pásztor gyengéd szeretetének tanúi lehetünk, aki összegyűjti az eltévedteket és meggyógyítja a sérülteket; buzgóságunk pedig nem nyughatatlanság, hanem annak a szeretetnek a túláradása, amely „eksztázis, kilépés, adás, találkozás” (Ferenc pápa: Dilexit nos enciklika, 28.).
Krisztus szíve a szentek szíve
A szentségre szóló hivatásra adott válasz elsősorban nem az aszkézisre és a tökéletességre való törekvésben rejlik – bármennyire szükséges is az –, hanem a Jézus átszúrt szívében kinyilatkoztatott szeretethez való bizalomteljes ragaszkodásban. János apostol a Megfeszített nyitott oldalát állítja szemünk elé (vö. Jn 19,34), melyben Isten végérvényesen megmutatja, hogyan szent ő: nem egy elkülönült tökéletesség megközelíthetetlen távolságában, hanem olyan szeretetben, amely olyannyira ajándékozza önmagát, hogy sebezhetővé válik, s így az irgalom és az élet forrásává lehet.
Jézus szent szíve Isten szeretetének legkiválóbb ikonja: ez mindenható szeretet, mely éppen azért mindenható, mert képes sebezhetővé válni, a fájdalmat kegyelemmé, a szenvedést reménnyé alakítani.
Ez az áldott szív tehát az a „hely”, ahol az életszentség közelségként és gyengédségként mutatkozik meg. A pap szentsége ezért az alázatos és bátor közelségben nyilvánulhat meg, abban, hogy ő mindenkié és mindenkiért van, nyitva tartva az akol ajtaját, hogy sokan beléphessenek, s legelőre és nyugalomra találjanak (vö. Jn 10,9). Ezért
olyan istenkapcsolatra van szükségünk, amely nem eltávolít bennünket az emberektől, hanem mindenkihez közel visz bennünket, s amely az emberekben türelmes, gyengéd, közelségre, együttérzésre és meghallgatásra képes szívet formál.
Így valósul meg életszentségünk útja tökéletlen szívünknek és Jézus átszúrt szívének egyesülése által. Többé nem mi élünk, hanem Krisztus él bennünk (vö. Gal 2,20). Az ilyen életszentséget nem lehet magányosan élni. Ápoljátok a papi testvériséget: keressétek egymást, hallgassátok meg egymást, támogassátok egymást! Az elszigetelődő pap lassan elsorvad; a testvéreivel együtt haladó pap viszont növekszik. Erre emlékeztet bennünket Szent Ágoston is: „Hogyan ne kerüljünk sötétségbe? Úgy, hogy szeretjük testvéreinket. Mi a bizonyítéka annak, hogy szeretjük testvéreinket? Az, hogy megőrizzük az egységet, és kitartunk a szeretetben” (In Epist. Io. ad Parthos, II, 3).
Kedves paptestvéreim, újítsátok meg nap mint nap szívetek „íme, itt vagyok” válaszát Krisztus átszúrt szíve előtt! Teljesen adjátok át magatokat neki, hogy ugyanazzal a szeretettel tudjátok szeretni népét, amellyel ő szereti! És örömmel emlékezzetek arra, ahogyan az arsi szent plébános gyakran mondta: „a papság Jézus szívének szeretete” (vö. XVI. Benedek: Levél a papság évének meghirdetésére [2009. június 16.], AAS 101 [2009] 569). Ez a szeretet zálog és garancia arra, hogy semmi sem vész el abból, akik vagyunk, ha teljes önmagunkat felkínáljuk és átadjuk. Közösen és egyenként mindnyájatokat Szűz Máriára, a papok anyjára bízlak. Ő, aki szívében őrizte Fiának misztériumát, tanítson meg bennünket arra, hogy bensőnkben őrizzük Krisztusnak, a világ Üdvözítőjének szívét, és engedjük, hogy bennünk dobogjon!
2026. június 12., Jézus szent szívének főünnepe
XIV. Leó pápa
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria

