A mali katonai puccs és a Száhel-övezet helyzete egy ott élő olasz misszionárius szemével

A puccs, amely során őrizetbe vették Ibrahim Boubacar Keita elnököt (akit a 2012-es államcsíny után választottak meg) „szinte előre látható volt, nem lepett meg senkit, aki már egy ideje a Száhel-övezetben él”. Niameyből (Niger fegyveres erőkkel védett fővárosából, ami már vörös zónának számít) telefonon adott helyzetjelentés a Popoli e Missioni (Népek és Missziók) folyóirat szerkesztőségének Mauro Armanino, az Afrikai Missziós Társaság tagja.

Számos figyelmeztető jel volt – magyarázta.

Az egész Száhel-övezet végtelenül meggyengült, a belső elnyomó rendszerek és a nemzetközi, főleg francia és egyesült államokbeli katonai erők fogságában vergődik, melyeknek seregei a sivatagban állomásoznak.

„Mély gazdasági válság, dzsihadista csoportok jelenléte, az intézmények gyengesége, korrupció jellemzi a területet. Tudható volt, hogy a civil társadalom és a katonai alakulatok egy része (A Nép Megmentésének Nemzeti Bizottsága) már belefáradt a hatalmon lévő elnök döntéseibe. Elég arra gondolni, hogy a főváros, Bamako kivételével egész Mali területén totális anarchia dúl.”

Mindennapos a vérontás és az emberi jogok megsértése. Az utóbbi hónapokban a Nyugat-afrikai Államok Gazdasági Közössége (ECOWAS), amelyet Goodluck Jonathan volt nigériai elnök vezet, többször is próbált közvetíteni. Igyekeztek határt szabni a Keita elnök lemondását kérő Június 5. Mozgalom követeléseinek. Végül feltételek nélkül valósult meg a demokratikus legitimáció, az elnököt és egész csapatát vérontás nélkül mozdították el a hatalomból a katonák. A Június 5. Mozgalom „az emberi jogok és a szabadságjogok súlyos megsértéséről” és „a terrorelhárító alakulatok által a tiltakozók ellen elkövetett vérontásról” beszélt, valamint arról, hogy a kormány képtelen „talpra állítani Malit”. A misszionárius szerint most a várakozás és az átmenet időszaka következik a demokratikus választásokig, de addig még sok idő telhet el.

Mali a Száhel-övezet azon országai közé tartozik, ahol egymást követik a puccsok, és ahol teljesen hétköznapi jelenség a katonai mozgósítás a határok mentén. Armanino szerint a legnagyobb baj, hogy a Száhel-övezetben nem működnek az államok, vagyis nincs szociális, egészségügyi ellátás, iskola, nincsen központi irányítás. Ez jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy nagyon sok fegyveres csoport van jelen ezen a területen.

Mali, Niger, Burkina Faso, Elefántcsontpart és Csád lakossága „az elnyomás, az anyagi bizonytalanság és az országaikat megszálló idegen katonaság miatt nem élhet emberhez méltó életet”.

Különösen Nigerben és Maliban nyugtalanítja a lakosságot a francia jelenlét. Katonai megszállásnak tartják, úgy gondolják, hogy Európa ide, a Száhel-övezetbe helyezte át a határát. Franciaország 2013 óta van jelen az országban a Barkhane elnevezésű hadművelet keretében, amelynek eredeti célja az volt, hogy visszaszorítsa az al-Kaidához kötődő dzsihadista csoportokat. „Nem szabad elhallgatni a Száhel-övezetben kialakult helyzet egyéb okait: vagyis azt, hogy a nyersanyagokhoz (mint amilyen Nigerben az urán) külföldi érdekek fűződnek; az övezetben kiterjedt fegyverkereskedelem zajlik, ami segíti a gerillamozgalmakat; a demográfiai válságnak nem sikerül határt szabni. Puskaporos hordó ez a terület a sivatagban: egyre nagyobb a szegénység, a munkanélküliség, egyre súlyosabb az emberi jogok megsértése, és ehhez járul még a nemzetközi ellenőrzés és a militarizálás” – mondta el Armanino.

Hozzátette, hogy „Nigerben különösen nehéz időszakot élünk meg most, a választások előtt, és ezt a helyzetet tovább bonyolítja, hogy több mint 400 ezer menekült jött az országba Maliból, Nigériából és az utóbbi időben Líbiából is, mert Nigert biztonságos országnak tartják a líbiai menekültek számára. Pedig az ország képtelen talpra állni, lakói a túlélésért küzdenek. Nigert jelenleg csak a nemzetközi segélyek tartják életben, pedig arra lenne szükség, hogy újrainduljon a gazdaság, a politika és általában az élet.”

Fordította: Thullner Zsuzsanna

Forrás és fotó: Agensir

Magyar Kurír