Veszély fenyegeti Dél-Libanon három megmaradt keresztény faluját

Az ötvenöt dél-libanoni falu közül, ahol az izraeli hadsereg buldózerekkel és kotrógéppel rombolja le az elmúlt hetek heves bombázásai után még állva maradt utolsó középületeket, iskolákat és magánházakat, és ahová a katonai vezetés megtiltotta az elmenekült lakosok visszatérését, még mindig van három, szinte sértetlen lakott település. Ez a három falu az utolsó azon a földsávon, amely a Litani folyó mentén húzódik, és amelyet az IDF, az Izraeli Védelmi Erők parancsnokai pirossal jelöltek azon a térképen, amellyel a közösségi médiában és a világ előtt bejelentették, hogy éppen ott erősítették meg felügyeletüket a fegyverszünet és a tűzszünet ellenére. És jaj annak, aki meg meri közelíteni ezt az újonnan kijelölt határvonalat.

Települések blokád alatt

Rmejs (Rmeish), Debel és Ajn-Ebel (Ain Ebel) lakói nem akartak elmenekülni. Vagy talán már nem sikerült időben elmenekülniük... Mindannyian keresztények, akik csapdába estek, amelyből senki nem tud kijutni: az izraeli hadsereg nem engedi. „Minden utat lezártak. Nagy erőfeszítéssel tudunk csak vizet, bébitápszert és gázolajat bejuttatni” – mondja Tony Elias atya.

Sokféle kockázat

Amikor a vatikáni médiának sikerült telefonon elérnie („ma még működik a vonal, de holnap ki tudja...”), a pap elmondta, hogy néhány órával korábban a Nemzetközi Vöröskereszt járművei behajtottak a faluba, hogy elszállítsák Bejrútba a legsúlyosabb állapotban lévő betegeket, akik kezelés nélkül meghalnának. De azért is, hogy többé-kevésbé titokban elvigyék azokat, akiknek az egyetemre vagy a munkahelyükre kellett menni a libanoni fővárosba. Nem veszélytelen kényszermegoldás volt ez, hogy ki tudjanak jutni Rmejsből.

Békére van szükség

De ami most a leginkább aggasztja a plébánoshelyettest, az a gyógyszerek hiánya: „Rengeteg mindenre szükségünk lenne. Vannak súlyos betegek is – rákosok, cukorbetegek – számukra a gyógyszerek különösen sürgősek.”

A kérdés, amely a három falu kétezer keresztény családját foglalkoztatja, Elias atyát is gyötri: „Meddig tudunk kitartani? Az Úrba vetett bizalom megvan, imádkozunk, az emberek türelme még nem fogyott el. De meddig?” Meddig tartanak még ki azok a rizs- és lisztkészletek, amelyek most még biztosítják a túlélést a három faluban? Meddig tudják a kevés, még nyitva tartó üzletek tisztítani az esővizet, hogy iható legyen? (Libanonban ha az üzemanyaghiány miatt nem működnek a mélyfúrású kutak szivattyúi, az esővizet gyűjtik össze: a házak tetejéről összefolyó vizet tartályokba vezetik, majd olyan üzletekbe viszik, ahol az árammal működő víztisztító gépek kiszűrik belőle a szennyeződéseket és a baktériumokat – a szerk.) De legfőképpen: mennyi időbe telik, mire valódi fegyverszünet, valódi tűzszünet lép életbe, amely a béke előfeltétele lehetne?

„Én – tette hozzá halkan a maronita plébánoshelyettes – 43 éves vagyok, és életem során már legalább négy háborút átéltem. És szinte mindet Dél-Libanonban. Népünk most azt akarja, hogy azok, akik a hatalmat gyakorolják, a mi országunkban is megértsék: a fegyverek ideje immár lejárt.”

Bombák és buldózerek

Elias atya fájdalommal említi a síita muszlimok helyzetét is, akik a tűzszünet életbe lépése után azt hitték, visszatérhetnek a lebombázott falvaikba: „Megpróbáltak visszatérni otthonaikba, de amit ott találtak, az üres, elhagyatott terület volt, több száz futballpályányi pusztaság.” Ajta as-Saab település például, amely közvetlenül Rmejs mellett fekszik, már nem létezik, teljesen a földdel tették egyenlővé. „A fegyverszünet előtt történt: nem tudom, bombákkal vagy buldózerrel rombolták-e le. Csak egy dolgot tudok: kő kövön nem maradt.”

Tony Elias kétségbeesett kérést fogalmazott meg, amelyet az Iránhoz kötődő síita fegyveres szervezethez, a Hezbollahhoz is intézett: „Tegyétek le a fegyvereket, és engedjétek, hogy csak a libanoni hadsereg ellenőrizze a területet! Ma délen szinte minden falu megsemmisült. Mire voltak jók a fegyvereitek? Ismétlem: most a párbeszéd ideje jön, a béke ideje.”

Forrás és fotó: Vatican News olasz nyelvű szerkesztősége

Hollósi Judit/Magyar Kurír