„Vágyam látni Istent” – Varga László püspök adott elő Dunaszerdahelyen

Az esemény házigazdája Szakál László és Bozay Krisztián esperes-plébános, valamint Olgyay Csaba diakónus volt. A rendezvényre százhatvanan érkeztek, többen elhozták gyermekeiket is, akik számára önkéntes fiatalok gondoskodtak programról.

Varga László délelőtti előadása témája: „Vágyam látni Istent” összecsengett saját régi kérésével, amikor ezt mondta az Úrnak: „Ismerem karizmáidat, ismerem ajándékaidat, Uram Jézus, szeretnék találkozni veled!” – de akkor még, saját bevallása szerint, fogalma sem volt, mit kér.

Laci atya élete történeteivel mutatta be, miként vezette őt a Szentlélek a megtérése felé. A hitbeli nagy utazása a születésével kezdődött, mert kis súllyal, betegen érkezett a világra, olyannyira, hogy rögtön keresztelni vitték. Később alacsony, vézna gyermek volt, ezért a diáktársai, tanárai folyamatosan bántották, megalázták. Félénk, visszahúzódó lett, viszont a győri bencéseknél visszakapta az önbizalmát, és ekkor fogalmazódott meg benne a papi hivatás. A katonai szolgálat alatt sok megaláztatásban volt része, mivel tudták, hogy papnak készül. Ott kezdte el a Szentírást szó szerint értelmezni, szétosztotta mindenét, amije volt.

Szólt a szemináriumi évekről és első papi éveiről is, amikor hivatásától való elfordulás és fokozatos elbizonytalanodás, kiüresedés, s amellett testi betegségek jellemezték az életét. Elérkezett az emberi akarat végéhez, amikor már lelkileg megtörettetett, viszont érezte, hogy Isten beavatkozott az életébe. Azokban az években átélte a hit zarándokútját, és Isten átvitte őt minden akadályon, így lett pap 1982. április 17-én.

A Bokor-közösséghez tartozott, s a karizmatikus megújulási mozgalomban részt vett egy lelkigyakorlaton, ahol egy csodálatos gyógyulásban volt része – ennek előzménye az volt, hogy káplánként a felettesének nem tudott megbocsátani, aki a papi békemozgalomba be akarta őt szervezni; ellentmondott annak, ami az evangélium szíve-közepe: a szeretet és az ellenségszeretet. Beszámolt arról is, hogyan kereste a választ, mi lehet a titka azoknak a közösségeknek, amelyek pár év alatt elterjedtek a zsinat után. S kiderült, hogy

amit nagyon távol keresett, az mindig is kéznél volt: az Oltáriszentség.

A két előadás között Olgyay Csaba diakónus szemlélődő szentségimádást vezetett.

Az előadás második részében az imáról és a szentségimádásról beszélt Varga László. Az Oltáriszentségben jelen levő megtört Krisztus ugyanaz, mint aki a megtört, bűnös emberben jelen van. Én befogadom Őt, Ő befogad engem, és szeretettel szemlélem a titkot.

Hogy megvalósuljon a kettőnk közti párbeszéd, szükségünk van vágyra, csendre és időre.

Az életünk bukásai, tövisei, elesései egyszerűen meghívást jelentenek Istentől.

Mi mindent, mindenkit uralni akarunk, azáltal, hogy tudjuk, mi a jó a feleségnek, a férjnek, a gyereknek. Sokat zsörtölődünk, beszólunk a másiknak, azért, hogy az történjen, amit mi szeretnénk. Nem engedjük meg Istennek, hogy úgy ajándékozzon meg a másikon keresztül, ahogy Ő akar. A technika által rendkívül felgyorsult az életünk, és ez türelmetlenné tesz bennünket: az embertársunkra nincs idő, itt és most, azonnal kérjük az eredményt.

Varga László elmondta, az Oltáriszentség szemlélése közben találta meg a csendben a válaszokat. Eleinte kötelezően egy órát töltött szemlélődésben. Istennek sok mindentől meg kellett tisztítania. Az első húsz percben megérkezem Isten jelenlétébe, mert zakatolnak a kinti dolgok a fejemben, a következő húsz percben ráhangolódom az Úrra, és a harmadik húsz percben megint visszatérnek a teendők...

Nem könnyű kapcsolatot teremteni az Egyetlennel, mert Ő személy, s nem automata. Ha nem sikerül kapcsolatot teremteni, akkor az Isten iránti vágyunkat betömjük szükségleteink kielégítésével. S hogyha sokáig folytatjuk, akkor szenvedély lesz belőle, megkötözöttség. A legtisztább, legőszintébb vágyaink mindig Istenre irányulnak. A teljes szeretetre, a teljes igazságra, a boldogságra.

Ha meglátom és megszeretem Krisztust az Oltáriszentségben, akkor meglátom Őt a másik emberben is, a szegényben, a hajléktalanban, a fogyatékkal élőkben. A szemlélődés ezért egyáltalán nem önmagunk körüli forgás, hiszen másokhoz visz el.

A szentmise prédikációjában a püspök arról beszélt, hogy nem látjuk Krisztus titokzatos testét. Akkor lesz találkozási lehetőség a feltámadt és köztünk levő Krisztussal ebben az egyházban, ha a hit oldaláról közelítjük meg. Isten országát nem tudjuk jól megmutatni, ha nem a hit oldaláról szemléljük, mert csak azt fogjuk látni, amit a sajtó ad hírül az Egyházról, vagyis a botrányokat, a bűnöket, a sötétség erőit – és ekkor már elveszítettük a reményt. A hit titka az Egyház, amelyet egyszerre bűnösök és meghívott szentek alkotnak. Szentírás szerint a szív bőségéből szól a száj. Nekünk a jóról, az igazról kell tanúságot tenni, a maradandóról, Isten Országáról, a békéről, s az örömről, ami nem múlik el.

Szerző: Mészáros Angelika

Fotó: Új Krisztina

Magyar Kurír