„Jól érzem magam a világban” – Csernus Mariann közelről

Exkluzív interjúnkban a viktoriánus szalonjátékként ismert úgynevezett Proust- vagy Vanity Fair-kérdőív legrelevánsabb kérdéseit tettük fel a művésznőnek, akit azután kerestünk fel budai otthonában, hogy a Vizsolyi Biblia 2.0 című önálló estjének novemberi bemutatójával hazánk legidősebb aktív színpadi színművésze lett.  

– Hol és mikor volt a legboldogabb?

– Nyilvánvalóan akkor, amikor a lányommal lehettem. Egész pontosan akkor voltam a legboldogabb, amikor megszületett a kislányom. 1951. december huszadikáról beszélek, Kató most lenne hetvenegy éves.

– Mikor szokott hazudni?

– Úgy emlékszem, nem szoktam. Legalábbis az az érzésem, hogy mindig megmondom, amit gondolok, akkor is, amikor a dolog kellemetlen, és nem kimondottan pozitívan érinti azt, akinek címzem. De ez cseppet sem szokott zavarni, mindig megmondom a véleményemet, tisztán és szívből. Nem szoktam hazudni.

– Milyen a lelkiállapota?

– Nagyjából mindig kiegyensúlyozott. Ezért nem kell túlzottan igyekeznem. Jól érzem magam a világban, az országban, az életemben, a színházamban, amit szeretek, és alig várom már, hogy megint legyen valami előadás, mert nagyon szeretek játszani, és nagyon hiányzik a színpad. Sőt, tulajdonképpen annak örülnék, ha a következő évadban kaphatnék egy új szerepet egy kortárs drámában.

– Milyen tehetséget szeretne a legjobban?

– Nem vágynék semmilyen tehetségre, ami jelenleg nincs vagy soha nem volt a birtokomban. Arra vágynék, hogy megismételjem azt, ami van: örülök, hogy vállaltam a színművészetet, örülök, hogy ezt az eredményt tisztességgel és emberséggel elértem, örülök, hogy megbecsülöm a kollégáimat. Barátaimnak tekintem őket, akárcsak a teátrumi vezetőséget. Jól érzem magam a világban úgy, ahogy vagyok.

– Mit tart a legnagyobb teljesítményének?

– Ezt nagyon nehéz megfogalmazni. Hogy mit tartok a legfontosabbnak az életemben? A legnagyobb teljesítményem a gyermekem volt. Nem gondoltam, hogy harminchét évesen öngyilkos lesz. Boldogan szültem meg az egyetlen kislányomat, aki felnőve, hiába volt csodálatosan szép és abszolút hallású, nem tudott színészként kiteljesedni, mert mindig engem, az anyját akarta utánozni.

– Mit tart a leginkább túlértékelt erénynek?

– A perfekcionizmust. De a nagyotmondást és a hiúságot kedvelem a legkevésbé.

– Mely tulajdonságát rosszalja a legjobban?

– Néha úgy érzem, elég kellemetlen tudok lenni, és ezt olyankor, ha van rá okom, nagyon meg is bánom. Ám ha nincs rá okom, akkor örülök, hogy megmondtam a véleményemet. Elég szabadszájú vagyok, legalábbis olyan értelemben, hogy nem kertelek. Ezt apámtól, vitéz Csernustól örököltem, nála nem volt vita arról, megmondja-e vagy sem, hogy mit gondol erről vagy arról. Ez egyaránt igaz volt a kellemesre és a kellemetlenre.

– Másokban milyen tulajdonságot rosszall a leginkább?

– Nem szeretem az alakoskodó embereket. Mire mennék olyan barátokkal, akik nem merik megmondani a véleményüket? És még valami: nem szeretem, ha valaki feleslegesen húzza az időmet. Ilyen szempontból kicsit türelmetlen vagyok.

– Mi a legnagyobb hóbortja?

– Nincs hóbortom. Talán csak az, hogy olvasok és gyalogolok. Kocsit ad nekem a teátrumom, a Pesti Magyar Színház, hogy előadás után azzal menjek haza a Széher útra. Én meg általában fittyet hányok a szívbéli óhajra, hogy hazáig vigyenek. Fiatalabb koromban végigvezettem Európán: két utam volt Barcelonába, kettő Nizzába, kettő Rómába. De ma már nem vezetek. A színháztól azért kapok kocsit az előadás után, mert abban bíznak, hogy ezzel pihentethetnek. Pedig dehogy pihenek! Éjjel a Moszkva téren – vagy ha úgy tetszik, a Széll Kálmán téren – halkan-csendben elküldöm a sofőrt. Ő megkérdezi: „Mit csinál?”. Én azt felelem: „Hazamegyek”. Erre ő: „Azért vagyok én”. Mire én: „Maga is azért van, hogy hazamenjen aludni”, és akkor szépen kiszállok a sárga kocsiból. Végigballagok a Hűvösvölgyi úton, keresztül a Városmajor utcán, és feljövök ide, a Széher útra. Mindezt úgy este fél tizenegy és fél tizenkettő között. Félelemérzés nincs bennem, ezt közölhetem. Ezért van a hátamban, közvetlenül a tüdőm alatt, egy világháborús aknaszilánk, amit nem lehetett onnan kivenni. Mindezt nagyapámnak, Dlabács Gusztávnak köszönhetem, aki már kiskoromban megtanított arra, hogy két nyelvet beszéljek, mert az ember nem egynyelvű lény. Három-négy éves lehettem, amikor egy sötét estén azt mondta a kerti verandán ülve, hogy menjek csak körbe nyugodtan a kertben. „Látod, itten a lámpa szépen ég a verendán”, mutatta, majd utamra bocsátott. Másfél holdat kellett bejárnom egyedül a tök sötétben, de végigmentem. Biztosan féltem, ám ennek semmi jelét nem mutattam: utána még el is meséltem neki, hogy milyen tündérekkel és manókkal találkoztam a felfedezőutamon. És hogy megérte-e? Piszkosul, mert életemben soha semmitől nem féltem. Hálás vagyok a nagyapámnak, aki tót – vagy nevezzük így, szlovák – származású lehetett. A Dlabács nem kimondottan magyar név. Voltak rokonaink a Felvidéken; egyszer, amikor Szlovákiában jártunk a családom egyik-másik tagjával, ráakadtunk néhány ottani családtagunkra.

– Mi a legfeltűnőbb ismertetőjegye?

– Valószínűleg és nyilvánvalóan a hangom, ami a pályámon is sok örömet szerzett nekem.

– Mi a legbecsesebb kincse?

– Hogy mi az ember legféltettebb kincse? Az egészsége, pontosabban, hogy azt megőrizze, amíg lehet. Aztán úgyis el kell menni, ezt már réges-régen tudomásul vettem. Az élet nem tart örökké, ezzel ki vagyok békülve.

– Mit tart a legnagyobb gyötrelemnek?

– Az ostoba embereket meg a dolgok felesleges cicomázását. Nem kell mindig mindennek élre vasalva állnia, nem kell mindent fényesre nyalni a lakásban, nem kell beleszakadni semmibe. És leginkább: merő badarság minden szertartásosság és parolázás.

– Milyen tulajdonságot szeret legjobban egy férfiban?

– Ha őszinte, ha tisztességes. Ezt a kettőt szerettem a legjobban életem összes férfijában.

– És egy nőben mit értékel a leginkább?

– Nagyjából ugyanezt: az őszinteséget és a tisztességet. Nem kell hazudozni egymásnak. Amellett lehetőség szerint tisztességgel kell élnünk ebben a világban. Meggyőződésem, hogy ha egyszer adódott nekünk egy élet, azt meg kell próbálni a lehető legnagyobb tisztességgel végigélni.

– Kik a kedvenc írói?

– Akkor kezdjem el sorolni őket? Pillanatnyilag senki nem jut eszembe, mert olyan sok írót tartok igazán nagyra. Azt mondanám, tessék végignézni a könyvtáramat, abból kiderül. Persze Weöres Sándor nevét, ha akarnám, sem tudnám megkerülni. Esterházy Péter képe is kint van a könyvespolcomon, őt ugyanannyira szeretem, mint Radnóti Sándort vagy Ady Endrét. Az „újholdasokat”, Pilinszky Jánost, Mándy Ivánt, Nemes Nagy Ágnest is gyakran olvasom, de Mészöly Miklóssal, Ferdinandy Györggyel és Cseres Tiborral is ki vagyok békülve. Károli Gáspár Biblia-fordítása világirodalmi teljesítmény, de azért Szent Ágostont, Senecát vagy Catullust is el lehet olvasni valahogy… Kétnaponta újabb és újabb könyvet veszek le a polcomról, általában becsülettel végigolvasom minden régi-új választásomat.

– Ki a kedvenc irodalmi hőse?

– Melindát a Bánk bánból nagyon szerettem, de rajta kívül nincsenek kedvenceim. A kedvencem maga az irodalom. Nagyszerű, hogy egyáltalán létezik, hogy az ember feltöltődhet, ha a kezébe vesz egy könyvet. Persze nem mindegy, hogy milyet, de az már az egyéniségen múlik… Annak is örülnöm kell, hogy nemcsak magyarul, hanem németül is olvasok, és igazság szerint franciául és angolul is értek. De beszélni a magyaron kívül csak németül tudok, majdnem anyanyelvi szinten. Bár nyilván sokat felejtettem az évek során, mert utóbb már nem volt kivel csevegnem. Mindenesetre az olvasás számomra létszükséglet. Televízió már elég régen nincs a lakásomban, de rádiót néha még hallgatok.

– Kik a hősei a való életben?

– Nem gondolkodom átlagos, mindennapi hősökben, de azt tudom, hogy nagyon szeretem a színházamat és a kollégáimat. A hivatásomat rettenetesen nagyra értékelem és tisztelem, pedig annak idején atyám, vitéz Csernus nem nagyon akarta, hogy színésznő legyek. Sőt, ezért a „bűnös foglalkozásért” hajlandó lett volna még kicsit megkorbácsolni is. A Bibliában, amit megint játszom, benne vagyunk mindannyian – nem változtunk az elmúlt kétezer évben.

– Hol szeretne élni?

– Budán, vagy pedig az Őrségben, a víkendházamban. De a telet ott már nem lehet eltölteni. Szalafő volt a nyári tanyám, maga a boldogság.

– Hogyan szeretne meghalni?

– Lehetőség szerint csendben, békességben szeretném behunyni a szememet, és azt mondani: köszönöm, hogy ez volt, hogy ennyi volt, mert sokat megéltem és sokáig éltem. Tehát az utolsó mondat még egyszer: „Köszönöm szépen!”

Szerző: Navarrai Mészáros Márton

Fotó (archív): Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. január 15-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.