„A lélek régésze” volt – Erdélyi Zsuzsanna emlékművének megáldása a Városligetben

Az ünnepség kezdetén Petrás Mária népdalénekes a moldvai magyarok régmúltból megőrzött imádságos énekeivel szólította meg a jelenlévőket.

A hallgatóság megélhette azt a kivételes csodát, milyen az, amikor olyan művész énekel, akinek torkában különleges kincs rejtőzik, személyes, mély hite pedig áhítatossá teszi az éneklését.

A megjelenteket Juhász Judit, a Magyar Művészeti Akadémia szóvivője, a rendezvény házigazdája köszöntötte. Kiemelte: kivételes tudós előtt tisztelgünk, kivételes helyszínen. A ragaszkodó hűség és szeretet ihletében született az emlékmű gondolata.

Juhász Judit elmondta azt is, hogy Dobozy Zsófia, Erdélyi Zsuzsanna leánya dolgozik édesanyja Naplóján, amely rendkívül gazdag, őszinte, kiemelkedően fontos munka.

A Dobozy család nevében (Erdélyi Zsuzsanna férje Dobozy Elemér orvos, belgyógyász volt; négy gyermekük született – a szerk.) Dobozy Borbála csembalóművész mondott ünnepi beszédet. Megköszönte Klukon Edit zongoraművésznőnek, hogy az elindítója volt a szoborállításnak, valamint Borbás Mártonnak, hogy megalkotta az emlékművet. A szobrászművész nem ismerte személyesen Erdélyi Zsuzsannát, de fotók és filmek alapján meggyőző, szép szobrot alkotott.

Dobozy Borbála idézett édesanyja 1926-ban írt Naplójából:

A vándorló garabonciása leszek népemnek. Kicsi tarsolyomban sok kincset hordok és szétszórom az érdeklődőknek, a tudatlanoknak, küzdök tollal, szóval, szellemem, lényem fegyvereivel.”

Hozzátette: édesanyja egy mély magyarságtudatú, erősen hagyományőrző, szigorú értékmegőrző családban született. Nagyapja Erdélyi János, a reformkor jeles alakja volt, az elsők között szorgalmazta a folklórgyűjtést, mert szilárdan hitte, hogy az a nemzet, amelyik nem ismeri a maga népköltészetét, hagyományait, szokásait, nem ismeri a saját lelkét sem. Fia, a kolozsvári könyvtárigazgató, Erdélyi Pál a régi magyar irodalom és művészet területén végzett felbecsülhetetlen értékű kutatómunkát. „Édesanyám ezt a szellemi örökséget hozta magával, és képviselte egész életén át” – fogalmazott Erdélyi Zsuzsanna lánya.

Hozzátette: édesanyja élete példázza a tipikus 20. századi magyar sorsot. Már fiatalon azzal a küldetéstudattal élt, hogy tennie kell valamit a magyarságért. Egy héttel 24. születésnapja után ezt írta Naplójában: „Tudom, hogy magasabb hang sugallatára ragadtam tollat, és tudom, hogy ugyanaz a hatalom elvezet a megújulás felé, de előzőleg megtart az újabb szolgálatra.

Nem most, huszonnégy éves koromban végzem el feladatomat, hanem az életem folyamán egyszer s talán többször is… Isten segítségét kérem életem nagy munkáihoz. Hitet, erőt keresztülvitelükhöz.”

Dobozy Borbála leszögezte: Isten megadta édesanyjának a kért hitet és erőt, melyre nagy szüksége is volt hosszú, gazdag, ám igen nehéz, küzdelmes élete során. Élete egészen másképpen alakult, ahogyan azt fiatalkorában elképzelte. Az Úr úgy igazgatta járását, hogy a kommunista hatalomátvétel után, 1947-ben politikailag nem kívánatos elemként rövid időn belül kitegyék akkori munkahelyéről, a Külügyminisztériumból. A hőn áhított diplomáciai pálya helyett nagycsaláddal ajándékozta meg, és anyagi kényszerből Lajtha László csoportjába irányította, hogy mellette tanulja meg a gyűjtés minden csínját-bínját.

Amikor már a Néprajzi Múzeum munkatársaként önálló gyűjtőmunkába kezdett, 1968 decemberében eligazgatta lépteit a somogyi Nagyberénybe, hogy ott a 98 éves Rozi nénitől magnóra vegyen egy számára addig ismeretlen típusú, régi magyar nyelvemlékű, furcsa szöveget. Dobozy Borbála megjegyezte: nem édesanyja volt az első, aki ilyet talált, de csalhatatlan ösztönével ő érzett rá, hogy ha egy periférián élő idős asszony ilyet tud, akkor nagyon sok hasonlónak kell lenni a fejekben.

Ekkor kezdődött el, ahogyan mondogatta, versenyfutása a halállal, hiszen e szájhagyomány útján átörökített szövegeket már csak az öregek emlékezete őrizte.

Az idő őt igazolta: nem mindennapi teherbírásának, megszállottságának, empátiájának köszönhetően évtizedeken át tartó, gyakran a végkimerülésig hajszoló munkával sok-sok ezer ilyen szöveget gyűjtött és dolgozott fel, inspirálva gyűjtőmunkára más, fiatalabb kollégákat is, akiknek hasonló anyagával együtt a szövegek száma ma már több tízezerre tehető. A huszonnegyedik órában sikerült az általa archaikus népi imádságnak elnevezett tengernyi kincset az utókor számára megmenteni.

Dobozy Borbála rámutatott: édesanyja életfeladata nem a diplomáciai pálya volt,

tovább kellett mennie a felmenői által kijelölt úton, így lett Dávid Katalin művészettörténész szavaival élve „a lélek régésze”, ezáltal a magyarság egyik szellemi értékmentője.

„2015 február 13-án egy nyugodt lélek jelenhetett meg Teremtője előtt, aki küldetését betöltötte, a neki rendelt feladatot a legjobb tudása, talentuma szerint elvégezte.”

Köszöntő beszédet mondott Barna Gábor, Erdélyi Zsuzsanna-néprajzkutató is. Kiemelte: Isten megmutatta magát a legnehezebb időkben, és elküldte Erdélyi Zsuzsannát, hogy egy generációváltás utolsó óráiban lejegyezze imádságköltészetünk legszebb darabjait. Nemcsak tudósi feladatot teljesített:

valóban vigasztalt, felemelt, értéket mentett.

Teljesítette küldetését. Nyelvi, zenei, irodalmi, filozófiai iskolázottsága, családjából hozott hite és erkölcsi tartása fel is készítette őt erre a feladatra.

Milyen kifejező magyar nyelvünk: ez a szobor valóban megörökíti Erdélyi Zsuzsanna emlékét, hiszen a tér mindenkori jelenében hosszú generációkra jelenvalóvá teszi. A tudóst és az embert – mondta a professzor. – Erdélyi Zsuzsanna felfedezte, hogy öregjeink az „írástudatlanok felelősségével” életben tartották azt az elődöktől kapott tudást: a középkorból, a barokkból forrásozó archaikus imádságokat, amelyekkel – Szűz Mária, a Boldogasszony közvetítésével ‒ kitartóan keresték és megtalálták a mennyei Atyát. Így szemlélve nagyon is igaznak tűnik Lékai László bíboros kedveskedő megszólítása: „Archaika”.

Igen, Erdélyi Zsuzsanna visszanyúlt, felfedezte és újra elénk állította az arkhét, a kezdetet, a teremtő Isten irgalmasságában bízó és a Boldogasszony, a Magyarok Nagyasszonya közvetítő segítségére fenntartás nélkül ráhagyatkozó ember mély hitét.

Én népköltészetünk legfénylőbb rétegéhez hasonlónak mondom ezeket az imákat, amikben a nép élt, s amik századokon át népünkben éltek titokban. És szépségük és erejük nemcsak tartalmaikban van, de nyelvükben is...” – írta Juhász Ferenc.

Barna Gábor rámutatott: a forma, az archaikus imádságok veretes szövegében megfogalmazódó, korábban sosem hallott szimbolikus nyelv, és a tartalom: az elesett embernek Mária közbenjárásával Istenbe való görcsös kapaszkodása költők sorát ihlette meg, Juhász Ferenc, Major Zala Lajos, Tóth Sándor, Nagy Gáspár, Polner Zoltán, Iancu Laura verssorai tanúskodnak erről, maradandó emléket állítva az imádságos asszonyoknak és egy tudós életműnek.

A szobor Erdélyi Zsuzsanna munkásságának széles körben sugárzó meghatározó szerepét akkor tudná még jobban szemléltetni a távoli utókornak, ha olvasható volna talapzatán egy archaikus imádságszöveg is – mondta Barna professzor. Hozzáfűzte: „Zsuzsa néni ‒ milyen jó, hogy még sokan így is mondhatjuk – Isten segítségével teljesítette feladatát.” A „Hegyet hágék”-jelenség – Várhelyi Heléna találó kifejezése – annak a szerves egymásrautaltságnak meglétét bizonyítja, amellyel az ember önmagát Isten viszonylatába állítva szemlélheti, és formálhatja meg méltóságát.

Barna Gábor leszögezte: felidézhetjük Erdélyi Zsuzsannában a mélyen hívő embert, aki életének nehéz helyzeteiben éppúgy, mint az elért sikerekben a Gondviselésre hagyatkozott. Személyes sorsára is vonatkoztatható ezért a könyvcímül választott imádságrészlet: hiszen ő is „hegyet hágott, lőtőt lépett” hosszú élete során. Mint a kincset érő imádságokat őrző „szent asszonyai”, akik életük megpróbáltatásai során leginkább csak az Isten irgalmas kegyelmében és Mária közvetítő, óvó szeretetében bízhattak. Abban, hogy az imádságszövegek sokat vitatott záradéka szerint – idézzük fel most az útnak indító nagyberényi Babos Jánosné Rozi nénit – „Aki ezt az imáccságot este-reggel elmongya, megüdvözül!” Tóth Sándor verse pedig már a szolgálatért járó jutalmat is láttatja:

„...aranykeresztet visz a Krisztus / néked hozza szép-jegyesül / szívedre tűzi mindazért / mit elvett a föld...”

Az ünnepség végén Kránitz Mihály római katolikus pap, teológus, egyetemi tanár megáldotta Erdélyi Zsuzsanna emlékművét.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír