„Mert a vihar is kegyelem” – Acsai Roland legújabb verseskötetéről

„Tudod, sokan titokban élnek.
A költészet hozzájuk odahajlik,
akiket hiába keresel.”
(Báthori Csaba: Ars poetica)

Ritka, hogy egy költő egyszerre találjon magának hangot és formát. Acsai Roland új kötetében életre kel ez az erény: nemcsak tónusának az elbeszélő szándékot az érzékeny elemzéssel vegyítő szelídségére ismerhetünk rá, de hosszan kitartott alaktani leleménye is meggyőz. Hexameterek és magyaros ütemek keretezik a szerző védjeggyé emelt versformáját, a háromsoros szakaszokból építkező (emiatt tercinaszerű), de szabadverses közvetlenséggel megszólaló szerkezeteket (a sorok hossza és a rímhelyek folyton meglepnek változékony rendjükkel).

A hagyomány akkor él, ha magára veszi az újdonság némely eleven jegyét. Acsai Roland is, mint a jelentékeny művészek általában, azzal tiszteli meg a múltat, hogy új életre írja a hagyatékolt jeleket.

Családhistória és korszakdokumentum bontakozik ki a kötet lapjain, a szokott tematikus hangsúlyokkal. Acsai lírájának kiváltságos tehetsége van ahhoz, hogy a családi és a szerelmi motívumköröket éppúgy mértéket ismerő érzékkel rajzolja föl, mint a természeti létezők bizalmas panorámáját. S míg korábbi verses- és prózaköteteiben az Észak és a Kelet egzotikus-félegzotikus miliőjét bírta szóra, ezúttal saját életrajzának forrásvidékéhez invitálja közelebb az olvasót.

Közelebb, mégpedig hasonlatok és metaforák találatain keresztül. Mert a költő kiérlelt eszköztárának ugyancsak jellegadó része a szóképi ráismerések szemléltető-meggondoltató hálózata:

„…amíg csillagok csepegtek az égre, / mint fekete terítőre a viasz.” (A nádirigó fészke)

„Az egyetlen állva maradt dominóm / te vagy.” (Dominó)

„A múlt lecsapódik, / mint éjjeli gyepre a harmat.” (Parnasszus 25)

„A gáztűzhely rózsái úgy égnek, / mint oltárod elé tett mécsesek.” (Tímea-jelenés)

De hasonló eréllyel kér szerepet a széphangzás poézise („gyertyánok gyertyái” – A véres nyárfavatta), a paradoxonra fölesküdött etika („Elvesztettünk. Őrzünk.” – Tandori újra), az emlékezetlíra képzettársító játékossága („Emlékei felkelő és lenyugvó naphalaknak” – Naphalaknak), az igazságkeresés axiomatikus óvatossága („Elfogy a szó, az idő, míg a fa árnya kinő” – Még újabb leoninusok; „Arról az ágról kéne írni, / amit letört a szél. / Ami azóta halott, / azóta él” – In memoriam) vagy a szójátékozás gyermeki deleje („…és hogy rózsafüzér vagy rózsabokor, // az majdnem mindegy” – Ima; „…mert itt mindenórás minden óra” – Mindenórás).

A gyöngéd emlékezés („Egy porszem is világgá hullhat” – Ebihalak), a mesterek (Zalán Tibor, Tandori Dezső) szólongatása, a veszteségeket tapintattal soroló melankólia („És nincs hová visszamenni” – Nincs hová), a lajstromozó önismeret gesztusai („Áll a ház, hol voltam gyerek. / Már nem találom meg a kulcsát” – Rondel a múltról) egy Acsaitól is szokatlanul nyílt, konfessziós poétikába torkollanak. A metafizikus hajlam istenes versbeszédet szít, a hitbölcseleti látószög jézusi távlatot lobbant.

A négyes jambusi sorok békéje és a ziháló mondattani szakaszoltság különös, pulzáló feszültséget vezet az egyik rövidebb darabba – mely arra is szép példa, hogy ennek a költészetnek a gyöngeséghez is van mersze:

HÁT ÍGY

Hát így. Hát most. Hát Istenem.
A viharban te vagy velem.
Mert a vihar is kegyelem.
Hát így. Hát most. Hát Istenem.

Háttal nem kezdünk mondatot.
Hát nem. Hát igen. Hát legyen.
Nekem te leszel a szemem.
Hát tényleg vagy. Tényleg vagyok.

Érdemes ráhökkennünk: ebben a fohászos fölszólalásban összefér teodíceai megigazulás („Mert a vihar is kegyelem”) és babonát vesztő önirónia („Háttal nem kezdünk mondatot”), az ámen odaadó lelkülete („Hát legyen”) és a „Vagyok, aki vagyok” ismeretelméleti bizonysága („Hát tényleg vagy. Tényleg vagyok”).

S elég csak a szomszédos lapra illeszteni pillantásunkat, ott – egy hosszasabb kompozícióban – még dúsabb érvénnyel hajlik vissza önmagához a nyelv, hogy az írásbeliségről szólván is a megváltottságról beszélhessen:

„Régen, aki nem tudott írni,
a neve helyett egy keresztet rajzolt.
Pedig nem ő helyettesítette
a nevét egy kereszttel,
hanem mi helyettesítjük
nevünkkel a keresztet.”

(A névről)

És hogy mi dalol a madárban? A fekete-fehér borítófotóról visszanéző kisfiú bizonyára még tudta a választ. A mi tudásunk alkalmasint már töredékesebb – ilyenkor adomány, ha segítségünkre siet az elrejlő létigazságok beszéde, ami a költészet.

Magyar Kurír