A Szeretet és a Fény, Krisztus ma is itt van a szívünkben – Beszélgetés Atlasz Gábor festőművésszel

– Festőművészeknél, grafikusoknál, szobrászoknál hamar kiderül a tehetség, már egészen kisgyermekkorban. Feltételezem, hogy Ön is egészen fiatalon kezdett el rajzolni, festeni. 

– Azt, hogy korán kiderült-e a tehetségem, nem tudom. Annyi azonban biztos, hogy nagyon szerettem rajzolni, nem kellett könyörögni, hogy rajzversenyeken induljak. Már kicsi gyerekként olvastam a képekből, a legvastagabb albumok érdekeltek a leginkább, mint például az Ermitázst vagy a Drezdát bemutató képeskönyvek. Pedagógus szüleim sok ilyen szép albumot vásároltak. És a gyerek mit emel le a polcról? A legnehezebb képeskönyvet. Nem lehetett kiszedni a kezemből ezeket.

A mai napig megmaradt az a szokásom, hogy szeretek történetet kiolvasni a képekből. Tízezer év vizuális világából sokkal több minden sugárzik felénk, mint gondolnánk.

A képek, a hangok, a zene, a mozgás gyerekkoromtól kezdve meghatározták az életemet.

– Álma az összművészetek megteremtése, a zene, a tánc, a kép, a mozgás és a szó egysége. Ezért is kezdett már egészen fiatalon, 1984-ben, mozgásszínházzal foglalkozni? Együtt akarta művelni a képzőművészetet és a színházat, szerette volna összehangolni a művészeteket a wagneri opera mintájára? 

– A gesamtkunstwerk (összművészeti alkotás) közel áll hozzám, a teljességre törekvés formájában. Sokáig birkóztam, rajzszakkörre jártam, a kitűnő festőművész, Lázár Pál volt a rajztanárom – sajnos már nincs közöttünk, korán ment el –, és Jakobey Anikónál tanultam zongorázni. Sok gyerek járt velem együtt a művészeti szakkörökre, annyi volt közöttünk a különbség, hogy nálam ez a hóbort, ez a vonzódás megmaradt.  A gimnázium elvégzése után kezdtem foglalkozni a pantomim művészetével. Aztán felvettek a képzőművészeti egyetemre, ezekben az években is foglalkoztam mozgásszínházzal. Színházi fesztiválokon szerepeltünk Paseczki Zsolt barátommal, aki már szintén nincs közöttünk, negyvenhárom éves korában hunyt el. Az egyetem utolsó évében a mesterem azt kérdezgette: Gabikám, megint egy színházi bemutatóra készül, azért látjuk ritkán? De azért meglesz a diplomamunka év végére? Mondtam, hogy meglesz, mester, éppen azon fáradozom. A festő és az, aki most éppen darabot próbál, valami tartalmat akar átadni a nézőknek, egy és ugyanaz az ember. Én azokat a kincseket elhozom a színpadról, és villámgyorsan benne lesznek a képekben. Ez meg is történt. A meseterem az egyetemen ráérzett arra, hogy valamilyen közlési szándék munkál bennem, ami mindenáron elő akar jönni belőlem. Később aztán már nem elégített ki az, hogy csupa gyönyörű dologgal foglalkozom, színházzal, zenével, meg hogy festek – egy fehér vásznon eredeti szerzőként mondok el valamit. Most már az volt a lényeg, hogy mi az, amit elmondok. Vagyis, hogy a formát ne öncélúan használjam. Ennek felismerése volt számomra a fordulópont a képzőművészeti egyetemen: a fény. Ekkortól kezdett minden kibomlani. 

– Ez mit jelent pontosabban?

– Miért foglalkozik a művészettel a művész? Ki ez az ember? Milyen a személyisége, hogyan viszonyul a világhoz? Hogyan érez, gondolkodik, mit tart végtelenül fontosnak? Hogyan tudja mindezt leképezni, és beszélgetésre hívni a hallgatót, a nézőt? És milyen jogon teszem én ezt? A felkészültség önmagában nem jogosít fel semmire, csupán lehetőség. Ekkor fogalmazódott meg bennem az a vágy, hogy bontsuk ki a pozitívum fogalmát. Naiv vagyok ebben a kérdésben. Mindenki a jóra törekszik. Ahogyan Bulgakov művében, A Mester és Margaritában mondja Jézus Pilátusnak: Mindenki jó ember. És az a gonosz ember, Behemót? Ő is jó ember, csak még nem tudja. Böjte Csaba pedig úgy fogalmaz:

bárkiből ki lehet csalogatni a jót. Még abból is, akiben elveszni látjuk. Ez csodálatos dolog, ez fény. Meglátni a másikban, akitől rettegünk, hogy a legkisebb jótól elszáll belőle a düh. Számomra ez csoda, és ezt nem mi találjuk ki, kétezer éve hivatalosan formába van öntve.

– A fény a keresztény művészetben Isten szimbóluma. Eszerint azért is hozza ki az emberből a jót, mert kiárad belőle az isteni jóság, a szeretet? 

– A fénynek az optikai, fizikai vagy szimbolikai természete, hogy „én vagyok a Világosság”, vagyis, hogy megvilágító ereje van, abszolút összefüggenek. A fény megkergeti az árnyékot, ami úgy táncol, ahogyan a fény irányítja. Egy festőnél elkerülhetetlen, hogy rábukkanjon a fényre. Említhetjük Rembrandtot, akinél a fénynek szakrális tartalma volt, vagy Caravaggiót. A 20. században Csontvárynál a fény misztikus erőforrás, nem véletlen, hogy a Mária kútja Názáretben tulajdonképpen a Szűzanya és a Kisjézus ábrázolása. Nem csak a napkultusz fénymágiája ez, hanem komoly szakrális, keresztény tartalma van. A fény bevilágít oda is, ahová nem gondolnánk, hogy eljut. Csak idő kérdése, kinél előbb, kinél később robban fel az individuum, és áll össze személyiséggé. 

– Ez ma általánosan tapasztalható jelenség…

– Igen, vannak az individuumot, az egót éltetők, akik elmennek egészen az ateizmusig. Mások úgy gondolják: hiszek a magam módján, ahogyan én akarok. Ezzel szemben áll a hit, amelynek alapja van, és megerősítést nyer a csipkebokor, a vízen járás, a feltámadás által, majd jönnek a vértanúk sorban, mind a mai napig. Ez élő szeretetmágia, a fény látható szeretet. Amiben részem volt, azt misztikus ízelítőnek hívja Avilai Szent Teréz. Most olvasom A belső várkastélyt, döbbenetes élmény, sajnos a legvégénél tartok már. Én is átéltem egy misztikus élményt, amiről ír, de emberi ésszel felfogni, és főleg közérthetően beszélni róla nagy kihívás, ehhez személyes tapasztalás kell. Abban a pillanatban a fénynek neve lett: szeretet. Elválaszthatatlanok egymástól, ahogyan a nyelvben a magán- és a mássalhangzók szolgálják az értelmet. Külön-külön nem értem a szót, ha együtt vannak, megvan a jelentés. 

– Beszélne erről a misztikus élményéről? 

– Történt valami… Egy pillanatra kilépni innen, ízelítőt kapni, a fénnyel találkozni, a legnagyobb szeretetben, valóságban érezni és megérteni mindebből valamit, ez túl van az ismert világ hétköznapjain. Ott volt a csodálatos boldogság, a ragyogás. Egyházi emberekkel beszélgetve később megtudtam, hogy ez kegyelem. Honnan jön ez a fény? Egyáltalán, hogyan látom, hiszen szemmel nem látható? Két évtizeddel később olvasva, megtudtam, erre mondja Szent Teréz, hogy vannak érzéki és értelmi látomások. Na, de honnan jön a fény? És akkor megláttam, hogy belőlem is, meg körülöttem is árad. Nem lehetett megkülönböztetni a minőségét, ez egy csoda. A ráció, az ismeret, a logika egy darabig működik, de utána egy új iskola jön, a hit iskolája, ami szívből, érzelemből van.

Nem negédesen, sziruposan, hanem felelősséggel kell megnyitni, tágítani a szívet. Ez munka, tudatos vállalás.

Amíg élünk, nem tudjuk annyira tágra nyitni a szívünket, mint amennyire lehet, és amennyire kellene saját magunk és mindannyiunk érdekében. Ennek nem a kötelesség, a logika, az észszerűség az oka, hanem a szív. Ekkor tudatosul bennünk: amíg az érzelmek nincsenek rendbe téve, és amíg nincs az első helyre téve a lélek megtisztulásának vágya, addig minden jó szándékból, cselekedetből esztelenség és káosz lesz. Rendet vágni szív nélkül és főleg egyedül nem lehet. 

– Vagyis szeretet nélkül.    

– Így van. Jézus szíve kell ehhez, szeretetközpontúság. 

– A közelmúltban a Széher úti Szent Ferenc kórház kápolnájában megáldották az Ön által megfestett keresztutat. Három dolog azonnal feltűnt nekem: az első stációnál, amikor Pilátus halálra ítéli Jézust, ott van a háttérben a jó és a rossz tudásának fája, rajta a tekergő kígyóval. A bűnt, amit az első Ádám elkövetett, a második Ádám, Jézus teszi jóvá megváltó halálával. Nagy szerepe van a keresztúton Máriának, Jézus édesanyjának, a második Évának. Végül pedig, Ön felvette a stációk közé a nyolc boldogságot is. Ezek nagyon szorosan összefüggenek. 

– A nyolc boldogság beiktatása a stációk közé az Assisi Szent Ferenc Leányai Kongregáció nővéreinek ötlete volt, akik ott szolgálnak a kórházban. Nagyon örültem ennek, mert így végigfut egy gondolatsor azokon, akik ott imádkoznak a kápolnában. A boldogság is kell ahhoz, hogy megérthessük az áldozatot és az áldozat gyümölcsét, értelmét. A Megváltó munkája, és benne a szenvedés, létszükséglet. A drámának, a passiónak súlya van, így már nem annyira komikus az élet, és a pátoszon sem röhögünk cinikus 21. századi emberekként. Persze a humornak is megvan a maga szerepe, de a rútból, az alantasból nem a humoron vagy a cinizmuson keresztül tudunk visszatérni a gyermeki tisztaságba, hanem az egymással összefüggő dráma, passió és pátosz révén. Innen lehetséges az emelkedés a szép, az igazság felé. A drámai „főhős” látszólag elbukik, de valójában győz. Ott van a lelki, a hitbéli megtisztulás, tehát a katarzis.

Ez az üdvözülés útja: elindulni a fény, a világosság, a szépség felé, ami lelki emelkedés. A nyolc boldogság öröme a jutalom, a célba érkezés, és mindez kínnal, szenvedéssel jár. Ezt nem kerülhetjük el, sőt alázattal meg kell köszönnünk a szürke, poros, csendes életet.

Az általam megfestett szenvedéstörténetet A/4-es papírnál kisebb méretű kompozíciók sora. Úgy festettem meg ezeket, hogy a kápolna bármely részéből jól láthatók legyenek; fény, árnyék, tér, mélység, minden ott van. Mivel fektetett kompozíciók, sokat gondolkoztam a beállításokon, nem akartam, hogy kicsi legyen Krisztus és a többi szereplő alakja.

Közben nagyon megérintett a passió egyik fő motívuma, az, hogy a bűn vakká tesz. Ott áll Pilátus. Olyan szép Bulgakovnál vagy bármely más feldolgozásban és persze az evangéliumban: ott áll az Igazság, nem csipkebokorként, hanem jól felismerhetően, hiszen az Isten emberi alakot öltött az ember „kedvéért”. Pilátus már értesült arról, hogy Jézus a vízen járt, hogy halottakat támasztott fel, betegeket gyógyított. Döbbenetes erejű megerősítései vannak Jézus isteni mivoltának, Pilátus mégis azt kérdezi: Mi az igazság? Azért van ez így, mert vak. Közte és Krisztus között ott áll a kígyó, a bűn. Mindnyájan bűnösök vagyunk persze, egyedül Jézus és Mária nem az. Nincs tovább. Visszamehetünk Ádámig és Éváig: ők bűntelenül születtek, mégis belecsúsztak a bűnbe. A hiúság, a dac, az egoizmus – ezeken akkor üthetünk rést, ha életünkben egyszer leborulunk, és belátjuk, hogy mi is bűnösök vagyunk. Ha az ember megkapargatja a lelkében a nárcisztikus mázat, meg fogja találni magában a bűnt, és ettől kezdve már nem érdekes számára a mások bűne, csak a sajátja. Ezzel szembenézni, ennél nagyobb forradalmat nem tudok elképzelni. Ez a bűn tűnik el a kereszthalállal. A sírba tétellel, a kör alakú zárókőnek a barlangra záródásával nem véget ér a történet, hanem elkezdődik. Az Élet fája bűn és kígyó nélkül, köszöni szépen, jól van, üdén ragyog, és egy olyan otthonnak a fénye világít, amelynek gyermeki örömet kell ébresztenie az emberben. Nem érdekel, hogy mi igaz és mi nem a hit körül, hogy mik a bizonyítékok. Már maga a tudat, hogy lehet egy ilyen csodálatos dologban reménykedni, átmossa a lelkem.

– Februárban, a Keresztút megáldásán azt mondta, sokszor hajnalig dolgozott, zokogva. Ezek szerint egész lelkében átérezte Krisztus szenvedését. 

– A járvány miatt este csak nyolcig lehetett a műtermemben maradni. Én maradtam hajnali négyig, csak utána mentem haza a kertek alatt. A felkérést tavaly márciusban kaptam, így azt mondhatom, hogy szinte húsvéttól húsvétig tartott a Keresztút megfestése. Rendszeresen szentmise-közvetítéseket „néztem”, újraolvastam az evangéliumokat, sok rajzot készítettem. Amikor az ember meglátja a keresztet emberként cipelő Krisztust – aki nagy fájdalmakat élt át! –, nem lehet közömbös. Amikor Pio atya elszenderült, a körülötte lévők felfedeztek rajta egy hatodik sebet is, a jobb vállán, ahol három csont találkozik össze, a lapocka, a kulcscsont és a felkarcsont. Krisztust itt nyomta az az ötven-hatvan kilós kereszt. Emberi ésszel felfoghatatlan, hogyan bírta ki ezt a szenvedést. Végigmenni a keresztúton, hagyni, hogy a teremtmények keresztfára szegezzék, csúfolják, és kitartani, emberként is. Ez rettenetesen fájt neki. Isten létére valóságos emberként szenvedett, ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni. Végigolvastam a passiót, és elindultam jelenetenként befelé a történetbe. Jézus még a keresztvitel közben is tanítgatta az asszonyokat, a Szűzanyával is ilyen megalázó helyzetben kellett találkoznia, úgy, hogy közben a katonák ütötték-verték. Egészen hihetetlen mindez, és mégis valóság. A Szűzanya valószínűleg tudta, mi fog történni három nappal később, mégis, végig kellett néznie, hogyan szenved a gyönyörű fia. Felfoghatatlan, hogy mit érezhetett. Hogy lehetett ezt kibírni? A következő három nap félelem, titok. Krisztus megjárja a poklokat, és döbbenetes dolgok történnek. Ezek után emberi alakban visszatér. Bár az ajtó zárva van, egyszer csak megjelenik a tanítványok között, halat kér enni, ismét tanít, és még sok minden történik. Tanítása nem múlt el, ez nem csak történelem. Krisztus ma is jelen van, itt van velünk az Eucharisztiában, a tanításaiban. Mindenki kinyithatja a maga belső várkastélyát, mert ott van benne a Fény, Őfelsége, ahogyan Avilai Szent Teréz mondja. Minden művészettel foglalkozó ember arra törekszik, hogy találkozzon a témák témájával. Nem számítottam arra, hogy ez ennyire megrázó lesz. Filmeket is megnéztem, A passiót, a Scorsese-filmet, A názáreti Jézust, de a legmegrázóbbak nem ezek voltak.

A legmélyebben, más élmények mellett, a marosvásárhelyi lakosok által előadott passió ragadott meg. Cirenei Simont a közönség soraiból ráncigálták ki, meglehetősen váratlanul érte ez. Ráhelyeztek a vállára egy láthatóan igen súlyos fakeresztet. Látni a sírást az arcán és a többi emberén, megrázó volt: élővé vált, megelevenedett a kétezer éves történet. Ez más volt, mint egy színházi előadás.

Egy éven keresztül dolgoztam a passión, mindennap, és ez átmossa az embert. A tartalmi keresgélés helyére került a lényegre törekvés, az őszinteség, az, hogy megtaláljam a történet szíve közepét.

Ha tökéletlenül, ügyetlenül el tudom mesélni, át tudom élni a lényeget, akkor valami hitelesség mégiscsak kisugárzik mások felé a munkámból. Vállalni kell minden tökéletlenséget, miközben az alkotón ott van a szakmai felelősség. Finoman érezni lehet, milyen fontos szerepük volt a festőelődöknek, nélkülük semmit sem tudnék csinálni. Éltető gyökerek. A kezdetektől kell kezdeni mindennap. 

– A Pesti Vigadóban 2018 kora őszén Átlényegülés címmel kiállítást rendeztek az Eucharisztiáról. Az Ön Emmauszi vacsora című festménye volt a tárlat központi alkotása. Érdekes, hogy először a feltámadás utáni időszakot festette meg, és utána a Keresztutat. Az előbbi alkotásán a kenyértörés pillanata a döntő.

– A képen Krisztus alakja előtt a fiatal tanítvány és az idősebb ül az asztalnál, az utóbbi kifelé tart már az evilágból, és előbb-utóbb számot kell adnia Istennek. Amikor beállítottuk a műteremben a jelenetet, olyan csönd lett, amilyet soha életemben nem hallottam. Előzőleg a fiammal sütöttünk egy korabeli kenyeret, ez is élmény volt. Csodálatos illat töltött be mindent. Bevilágítottam a teret, kiraktuk a bort az asztalra, felolvastuk az evangélium idevágó részét. Lukács leírja, hogy a kenyértöréskor a tanítványoknak lángolt a szívük, és Krisztus abban a pillanatban eltűnt. Megint csodával van dolgunk. De Krisztus valójában nem tűnt el, hanem beléjük költözött, a szívükbe. A Szeretet és a Fény, Krisztus ma is itt van mindnyájunk szívében. A tanítványok pedig azonnal elrohantak Jeruzsálembe, hogy a többieknek is elmondják az örömhírt. Ne személyes valóságként, ne egyedként várjuk vissza Krisztust, hogy megint megjelenjen, gyógyítson, tanítson, és fölmenjünk a hegyre, hogy hallgassuk őt. Azt kell megértenünk: a személyes valóság csak azért kellett, hogy emberi alakban mondhassa el, és mi megérthessük: őrá nem így van szükség. Ő bennünk van, legbelül keressük, mert ott van. Eltűnése pedig nem más, mint a szívünkbe költözése érzésként, valóságként.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. március 28-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.