A tehetség kegyelem – Beszélgetés Beeri Benjámin operaénekessel

– Nyolcgyermekes családba született ötödikként. Édesapja, Beeri Dávid korunk egyik legjelentősebb festőművésze, édesanyja tanári diplomát szerzett. Hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára?

– A Nyírség egyik kis falujában, Nyírmihálydiban nőttünk fel, elég rossz körülmények között. Tizen laktunk egy kétszobás házikóban. Az viszont jó volt, hogy a kis házunk erdő mellett állt, így rengeteget játszottunk a természetben, ezt nagyon szerettem. Édesapám állandóan festett, egyre többen megismerték; külföldről, például Franciaországból is jöttek hozzánk vendégek, hogy megnézzék a munkáit, és elismerően beszéltek róluk. Több interjú is készült vele. Persze egy festőművész élete nem könnyű, különösen akkor nem, ha nyolc gyerek apja, és egy kis házban kell alkotnia. Be voltunk oda zsúfolva, és természetesen hangoskodtunk is, amiből adódtak feszültségek, édesapám ugyanis éjszaka szeretett dolgozni, ezért aztán másnap sokáig aludt, és nekünk igazodnunk kellett ehhez. Ha korán felébredtünk, zavartuk őt az alvásban. Szegény édesanyám ezért nem ébresztett fel minket, így aztán hozzászoktam a késői keléshez, ami kicsit még manapság is megnehezíti az életem. Későn fekvő és későn kelő vagyok. Anyukám gyerekkoromban már nem dolgozott, minket nevelt otthon. Többnyire segélyekből éltünk. Amikor édesapámnak sikerült eladnia egy-két képet, bevásároltunk a Tescóban, ebből elvoltunk néhány hétig, aztán megint nehéz időszak következett. Előfordult az is, hogy a szüleink nem tudtak mit enni adni nekünk, és ez persze megviselte őket.

Vallásos neveltetésben részesültünk, édesapám vallja, hogy Isten vezeti a kezét festés közben. Feltétlen a hite a szentháromságos Istenben. Sok vallásos vagy az Istent kereső ember járt hozzá, és ő úgy mutatott be minket, mint a tökéletes gyerek mintaképeit, akik soha nem rosszalkodnak, kedvesen, mosolygósan fogadják az érkezőket, mélyen hisznek, imádkoznak, nincs bennük semmi hiba. Ez persze nagyon távol állt a valóságtól. Anyukám is hisz, de kicsit lazábban kezeli a dolgokat. Ő konszolidált családból származik, édesapja református lelkész volt, édesanyja pedagógus. Édesapám szegény családba született, a nyolcadik osztályt még elvégezte, de nem tanulhatott tovább, dolgoznia kellett. A szüleim sokáig próbálták harmóniába hozni ezt a két világot, de nem sikerült, sajnos néhány évvel ezelőtt elváltak.

– Ha jól tudom, az édesapjuk ragaszkodott ahhoz, hogy már igen korán zenei nevelésben részesüljenek a gyerekei…

– Igen, így volt; amikor elértük a hatodik életévünket, édesapánk beíratott bennünket zeneiskolába. Megjegyzem, az édesanyánk óriási érdeme pedig az, hogy megtanított minket írni-olvasni, még mielőtt iskolába mentünk volna. Visszatérve a zenei nevelésünkhöz: választanunk kellett egy hangszert, nem volt kecmec. Én a zongora mellett döntöttem. Apukánk hetente kétszer kisbusszal vitt át minket a nyírbátori zeneiskolába. Olyan sokan voltunk, hogy ki kellett venni az utastérből az üléseket, és a padlón feküdtünk egymás hegyén-hátán; érdekes utazások voltak ezek. Nagy áldozat volt apukánk részéről, hogy elvitt minket a zeneiskolába. A zongorázás nem ment jól, kiderült, hogy nincs tehetségem hozzá. Ráadásul az iskolában sem teljesítettem jól. A szüleimnek jó ideig nem sok örömük volt bennem. A második osztályban megműtöttek veseelégtelenséggel, majdnem egy évig feküdtem kórházban. Ezalatt eléggé ellustultam, a gyógyulásom után csak bukdácsoltam az iskolában. Ez nagyon nem volt jellemző a testvéreimre. Apukám elvárta, hogy mindennap jó jegyeket vigyünk haza. Nekem ez egyáltalán nem sikerült, egyeseket, ketteseket, hármasokat kaptam, nagy ritkán négyest, ötöst soha. Zongoraművész bátyámról, Barnabásról viszont nagyon korán kiderült, hogy különleges tehetsége van a zongorához, később elvégezte a Zeneakadémiát. Csodagyerek volt, a szüleim és a tanárok is favorizálták. Édesapám egyébként nem volt elégedett a nyírbátori zenei képzéssel, gyakran veszekedett is a tanárokkal. Meggyőződésévé vált, hogyha Debrecenben járnánk zeneiskolába, az hasznunkra lenne. Tízéves voltam, amikor a szüleim eladták a nyírmihálydi kétszobás házunkat, és beköltöztünk Debrecenbe. A megmaradt pénzből kivettek egy tágasabb albérletet. Itt egy évig laktunk, majd jöttek a folyamatos költözködések. Emiatt három vagy négy általános iskolába jártam. Már meg sem próbáltam beilleszkedni a közösségbe, mert tudtam, hogy hamarosan úgyis megyünk tovább. Csöndes, visszahúzódó gyerek voltam, ráadásul duci, az osztálytársaim sokat bántottak, gúnyolódtak rajtam, mindennap kaptam tőlük egy-két pofont. Egyáltalán nem voltak barátaim. Otthon is bántottak a rossz iskolai teljesítményem miatt. Tizenkét éves voltam, amikor a zongoratanárnőm azt mondta, ne erőltessük tovább a zongorát, válasszak másik hangszert. A trombitát választottam, ami máig nagy szerelmem. Nemcsak énekesnek tartom magam, hanem trombitásnak is. Két év alatt felfejlődtem arra a szintre, hogy felvettek a debreceni Kodály Zoltán Zeneművészeti Gimnáziumba. Ettől kezdve nem nagyon kellett teljesítenem a többi tantárgyból, mert zeneileg kimagasló voltam.

– Hogyan derült ki, hogy a trombita mellett az énekléshez is különleges tehetsége van?

– Úgy, hogy érdekelni kezdett a női nem, szerettem volna meghódítani néhány leánykát, és szerenádokat adtam nekik. Közben pedig zongorán kísértem magam, mert azért egyénileg sikerült egészen jó szintre fejlesztenem a zongoratudásomat. Felnőve egy időben zongoratanárként is tevékenykedtem. Megjegyzem: már általános iskolás koromban is szép szoprán hangom volt, a szólót mindig nekem kellett énekelnem az énekórákon, és az iskolai eseményeken is felléptem. A Kodályban tovább fejlődött ez a tehetségem, és kedvező visszajelzéseket kaptam a szép lányoktól. Apukám is biztatott; neki nagyon szép tenor hangja van. Büszke volt rám, hogy örököltem a hangját. Na persze azonnal jött az elvárásaival, hogy most már világsztár tenoristának kell lennem. Ebben a tudatban nőttem fel. Tinédzserkoromban azonban nem vettem komolyan az éneklést, csak a csajozás szintjén érdekelt. A trombitáért viszont rajongtam, és jól is játszottam rajta. Ez persze megnövelte az önbizalmamat. Míg az általánosban visszahúzódó voltam, a Kodályban nekem lett a legnagyobb hangom, beszóltam a tanároknak, az igazgatónak is. Csajoztam, hülyéskedtem, nem jártam be az órákra. Teljesen megbolondultam, tettem az agyamat. A vége az lett, hogy kirúgtak a Kodályból. Így aztán esti gimnáziumban érettségiztem. Csak a zene, a trombitálás érdekelt, elsősorban a jazz. Több zenekarban is játszottam, jártam velük az országot. A szakmát nem tanultam meg, csak játszottam, ami a szívemből jött, kiadtam az érzelmeimet a trombitán. Voltak sikereim. Érettségi után feljöttem Pestre, fölvettek a Kőbányai Zenei Stúdióba, jazztrombita szakra. Ám itt már nem volt elég csak az ösztön, gondolatokra is szükség lett volna, meg kellett volna tanulni a szakmát, és ez nem annyira tetszett. Elkezdtem a klasszikus trombitával foglalkozni, a jazzt pedig abbahagytam. Az első év végén innen is kirúgtak.

– Hogyan került a Zeneakadémia magánének szakára?

– A kőbányai zenei iskolában klasszikus hangképzést oktatott egy énektanár, Domonkos Zsuzsa, aki a Budapesti Operettszínház primadonnája volt. Miután hallott énekelni, azt mondta, komolyabban kellene foglalkoznom ezzel. Néhány órát adott is nekem. Miután kirúgtak az iskolából, el kellett gondolkoznom a jövőmön. Többen is azt mondták, jelentkezzek a Zeneakadémiára, ének szakra. Azóta is bánom, hogy ezt megtettem, mert előképzettség nélkül felvételezni ide teljes képtelenség. Rögtön felvettek, ami egyébként nem jellemző. Tenor hangom volt, ami viszonylag ritka, tehetségesnek tartottak, muzikálisnak, jól olvastam kottát. Hatalmas elvárásoknak kellett megfelelnem, folyamatosan teljesítenem nagy művészek előtt. Egy ideig elvoltam azzal, hogy különlegesen szép a hangom. A tanárnőm büszkélkedett velem, rengeteg lehetőségem nyílt az éneklésre, felléptem Kocsis Zoltánnal, a Zeneakadémia nagytermében szólistaként énekeltem úgy, hogy semmit sem tudtam az éneklésről. Ösztönösen, hallás után énekeltem, édesapám otthon állandóan a nagy tenorokat hallgatta, én pedig utánoztam őket. A közönségnek tetszett az ösztönösségből fakadó előadásmódom, a szép hangom. Lassacskán elhittem, hogy én leszek a következő Pavarotti. Ám idővel kibuktak a hiányosságaim. A folyamatos elvárások közepette nem sikerült pótolnom a korábban meg nem szerzett szakmai ismereteket. Amikor vizsga van, tanszaki koncert, minden egyéb, olyankor már nem nagyon jut idő arra, hogy az ember a technikával foglalkozzon. Egy idő után úgy éreztem, nincs értelme a gyakorlásnak, úgysem lesz jobb, már nem is nagyon készültem az óráimra. Két év elteltével a tanárnőm azt javasolta: passziváltassam magam egy évre. Ez idő alatt sok mindent átgondoltam, és az év végére emberileg már jobban készen álltam arra, hogy tovább tudjam fejleszteni magam. Nem a régi tanárnőmhöz mentem vissza, hanem Kiss B. Atillához. Ez fél évvel a kis diplomakoncertem előtt volt, és fél év alatt elértem azt a szintet, hogy valóban nagyon szép BA-diplomát sikerült prezentálnom. Ismét elájult mindenki, hogy hatalmas sztár leszek, hívtak mindenfelé, én pedig díszsálakat hordtam akkor is, amikor nem kellett volna, utánoztam a valóban nagy énekeseket. Úgy viselkedtem, mint Pavarotti. Ez tetszett az embereknek, jöttek a sikerek, de énekelni még mindig nem tudtam igazán.

– A Virtuózok című klasszikus zenei tehetségkutatón 2017-ben második helyezést ért el. A zsűri tagjai közül többen is elragadtatottan nyilatkoztak Önről. Miklósa Erika, Batta András, Kesselyák Gergely azt hangoztatták, hogy hatalmas kincs van a torkában, tenorként gyönyörű jövő vár Önre. Ilyen ismert és elismert művészek, szakértők, ráadásul az ország nyilvánossága előtt, nem ok nélkül mondanak ilyet egy ifjú tehetségről.

– Persze, ez így van, de ugyanezeket a dicséreteket én már tíz évvel korábban is megkaptam, és súlyos teher az ember vállán, ha meg akar felelni ezeknek az elvárásoknak. Nagyon nyomasztó tud ez lenni, különösen, ha érzi, hogy még nem érte el azt a szintet, amit jövendöltek neki.

– A Virtuózok sikere után jött a kálvária az életében. Mi történt?

– A dicséretek ellenére sem voltam még kész énekes, és emberileg sem voltam a topon, hiányzott belőlem a megfelelő komolyság ahhoz, hogy elbírjam a nagy sikert és az azzal együtt járó terheket. Elvállaltam sok olyan fellépést, amit nem kellett volna. A hang nagyon érzékeny dolog, könnyen tönkremegy, ha nem figyelnek rá eléggé, ha nem professzionális módon bánnak vele. Nekem nem voltak meg az eszközeim ehhez. Sztárkodtam, élveztem a sikereimet, jól néztem ki a sáljaimban, de éreztem, hogy fárad a hangom, és fogalmam sem volt, mit tegyek ez ellen. Egy idő után elvesztettem az ösztöneimet, és elkezdtem ordibálni, mert másképp már nem jött ki hang a torkomon. A fellépéseimet viszont nem akartam lemondani, mert szerettem volna megfelelni az elvárásoknak, és azt adni a nézőknek, amit a Virtuózok idején kaptak. Borzasztóan megviseli az embert, ha azt látja, hogy folyamatosan csalódást okoz másoknak, és voltak, akik ki is mondták ezt. Ordítottam a színpadon, és fizikailag is fájt az éneklés. Ezért aztán egy idő után lemondtam az összes felkérést. Nagyon nehéz volt, de ezt kellett tennem. Ráadásul zeneakadémista voltam, már a masteren, közel a diplomához. Ez öt évvel ezelőtt volt, s ehhez képest egy hónappal ezelőtt diplomáztam. Akkor ugyanis elküldtek a Zeneakadémiáról, mert nem tudtam levizsgázni. A nagy sikerek után fájdalmas volt megélni ezt… Minden összejött, és véget ért egy hosszú ideje tartó kapcsolatom is egy lánnyal.  Teljesen egyedül maradtam. Persze próbáltam kikecmeregni ebből a helyzetből, kerestem a hangom, de kéthetente megbetegedtem, belázasodtam. Egy évig betegen feküdtem az ágyban, és depresszióhoz közeli állapotban voltam. De nem adtam fel, folyamatosan próbálkoztam. Tanárokat kerestem, de hiába, mert amikor elkezdődhetett volna a képzés, újra lebetegedtem. Énekléssel nem tudtam pénzt keresni, úgyhogy kávézóban, pizzériában dolgoztam. Hiányoztak a fellépések, a sikerek. Iszonyú nehéz időszak volt, de ma már úgy érzem, kellett ez ahhoz, hogy összeszedjem magam emberileg, és jobban megbecsüljem a tehetségemet, ami kegyelem, ám alázat és szorgalom nélkül nem sokat ér.

– És akkor jött Tolvaly Ferenc Szent Ignác útja – Camino Ignaciano című zarándokfilmje, aminek az egyik szereplője volt, három másik fiatallal együtt. Hogy került bele ebbe a történetbe?

– Egy világhírű magyar operaénekesnő – kérésére a nevét nem árulhatom el – a YouTube-on nézelődött, és rákattintott az én virtuózos videómra. Nagyon tetszett neki. Jó barátnője Balázs Zsuzsa, aki a fim forgatókönyvírója és egyik fő szervezője. Három szereplője már volt a filmnek, de kellett volna egy negyedik fiatal is. Beszélgettek Zsuzsával, aki megkérdezte tőle, tud-e esetleg valakit. Az operaénekesnő pedig megemlített engem. Ismeretlenül megkerestek. Akkoriban egy pizzázóban dolgoztam, naponta vagy száz pizzát készítettem. Az egyik nap odajött hozzám a főnök, és azt mondta, egy nő keres. Kimentem az üzlet elé úgy, ahogy voltam, izzadtan, a munkától piszkosan. Az operaénekesnő volt az. Azonnal összebarátkoztunk. Azt mondta, nagyon tehetségesnek tart, itt van ez a film, jó volna, ha szerepelnék benne. Azonnal otthagytam a pizzázót, és elmentem Spanyolországba filmet forgatni. Kiváló lelkivezetőnk volt. Kikerülhettem végre a munka világából, és megint közelebb juthattam Istenhez és a művészethez. Élményekkel teli három hét volt ez a zarándokút, alkalom arra, hogy végiggondoljam és újra kitaláljam az életemet. Arról szólt, hogy énekeltem, de most már nem éneklek, ám szeretnék újra énekelni. Keresem az utat visszafelé, hogy újra megtaláljam a hangomat, és Isten segítségét kérem ehhez. Eldöntöttem: hazatérve keresek egy énektanárt, és ismét rálépek az útra, amit hitem szerint az Úr jelölt ki számomra. A filmben az én történetemnek az a megoldása, hogy Barcelona közelében, a montserrati templomban orgonakísérettel eléneklem az Ave Mariát. Ez a tetőpont, hogy megtörtént velem ez a csoda, és visszajött a hangom.

Itthon megkerestem Bátori Éva tanárnőt, aki nagyon híres énekesnő. A magántanítványa lettem. Közben dolgoznom is kellett, mert nem tudtam megélni, visszakerültem a szegénységbe, egy kis szuterénben laktam tizennégy négyzetméteren a nyolcadik kerületben, rettenetes körülmények között, de nem adtam fel. Bátori Éva visszaadta az önbizalmamat, elhitette velem, hogy tudok én még énekelni. Megkerestük Kiss B. Atillát, ő akkor már az Operettszínház igazgatója volt. Fölvett a kórusba. Ezt nehéz volt megélnem, mert korábban szólista voltam, de két évig maradtam, és végre kivehettem egy normálisabb albérletet. Közben folyamatosan fejlesztettem magam, szólistaként is, és visszajelentkeztem a Zeneakadémiára. Kiss B. Atillánál vizsgáztam, aki fölvett. Így három év után újrakezdhettem az utolsó évet. A félelem azonban nem múlt el belőlem teljesen, nem mertem úgy kinyitni a számat, mint régen. Továbbra sem voltam birtokában egy jó énektechnikának. Most már nem favorizáltak a tanárok, mint azelőtt, eléggé egyedül hagytak. Folyamatosan bizonyítanom kellett: érdemes vagyok arra, hogy harmadjára is megkaptam ezt a lehetőséget. Tudtam, hogy nincs több dobásom. Hibáztattak, megbízhatatlannak, lustának minősítettek, nem tudtak mit kezdeni velem, azt gondolták, taníthatatlan vagyok. Még ma is így van ez.

– Az utolsó évben már a világhírű drámai szoprán, Marton Éva volt a tanárnője, nála is diplomázott. A diplomakoncertjén éppen előtte ültem. Amikor megkezdődött a hangverseny, így fohászkodott: Istenem, segíts minket! Egy tamáskodó ismerősének pedig azt mondta: nálam nem volt link, mindent megcsinált becsülettel.

– Akik jobban megismernek, azok tudják, hogy nem alapból vagyok megbízhatatlan. Legfeljebb alulmotiválttá váltam a körülményeim miatt, mert sokáig az tapasztaltam: hiába gyakorlok, visszafelé fejlődöm. Időnként úgy éreztem, teljesen fölösleges gyakorolnom, sőt, akkor teszek jót magammal, ha nem erőltetem. Ha viszont érzem, hogy fejlődöm, és ha megbíznak bennem, rendesen odateszem magam. Az énekesnek mindig kell valaki, akiben megbízhat, aki tényleg tud segíteni neki, és ezt a valakit nagyon nehéz megtalálni. Marton Éva megbízott bennem.

– Még zeneakadémistaként Szolnokon elénekelte-eljátszotta A víg özvegy főszerepét, Rosillon attasét, a rendező Szinetár Miklós volt. Az Operaházban pedig három kisebb szerepet is énekel a Háború és békében, amit idén januárban mutattak be a katalán Calixto Bieito rendezésében. Immáron diplomás operaénekesként milyen álmai, vágyai vannak?

– Hála Istennek, kaptam szerepet Szegeden és a Győri Nemzeti Színházban is. Mégis, kicsit egyedül érzem magam. Egy énekest tudatosan fel kell építeni, másképp ez nem működik. Nálunk viszont ez hiányzik. Ragaszkodnak a nagyobb nevekhez, mert az vonzza a közönséget. Az Operában most éppen azért nem kaptam meg egy jelentősebb szerepet, mert még nem vagyok igazán húzónév. Közben az egzisztenciádat is meg kellene teremteni. Én nagy családból származom, nem számíthatok segítségre, csak magamra. Ott van persze Isten kegyelme, amibe kapaszkodhatok, de ha nem teszem oda magam, ő nem fog segíteni. Márpedig nem mindig teszem oda magam, mert lefoglalja az agyamat a sok negatív érzés, gondolat, a félelem. Nem is olyan könnyű megfogni Isten kinyújtott kezét. Ám ha végiggondolom az eddigi életutamat, eszembe jutnak Ady Endre sorai: „Mikor elhagytak, / Mikor a lelkem roskadozva vittem, / Csöndesen és váratlanul / Átölelt az Isten.”

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. augusztus 6-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.