Alagútban a lámpák – Néhány mondat Rónay Györgyről

Az 1960–70-es évek sajtó- és irodalomtörténete aligha választható el egymástól. Jellemző például, hogy míg a kor talán legnagyobb költője, Pilinszky János az Új Ember munkatársaként dolgozott, a Vigilia Rónay Györgynek (1913–1978) is köszönhetően válhatott máig nagy tekintélyű kulturális folyóirattá. Rónay sokirányú szorgalmát jelzi, hogy azonos rangon volt költő, író és műfordító; esszéista és irodalomtörténész. A neokatolikus európai áramlatokat nemcsak ismerte, de élte is. A kereszténység égi és a humanizmus földi kötelmeit egyeztette össze munkássága mindahány területén.

Verseire ritkán hivatkozunk, pedig költészetének műveltségi rétegzettsége és változatos formavilága ma is eleven élményt ad. A babitsi ethosz az utolsó évek „őszikéit” is átjárja. (Ahogy A költői mesterségről című vallomásában fogalmaz Rónay: „Mert a műalkotásnak is megvan a maga erkölcse és felelőssége. A létrehozandó műnek tartozom azzal a felelősséggel, hogy a legjobb képességeim szerint alkossam meg: hozzak létre, teremtsek valamit, és ezzel a teremtéssel másodlagosan, a magam fokán utánozzam az Istent.”) E szövegekben a múlás tapasztalatát az öröklét allegóriái ellenpontozzák („Elmúlunk. De a fény / partot ér valahol.” [Asztronómia]; „A hullámok halandók, / de a hullámzás halhatatlan.” [Október Szárszón]); az időskorban is friss szerelem a természeti törvényekkel kerül hű párhuzamba („Ha szédülsz is, / ne félj: / én itt vagyok. // Mindig / megkapaszkodhatsz bennem.” [Lábadozás]); és a tengeri hajózás toposza antikizáló szerepversekben kel új életre („Bármelyik pillanatban / szólhat a tengerről a hívás.” [A megfáradt Odysseus]).

A költő „istenes” versei közül az ismertebbek közé tartozik az alábbi mű. Érthető. A lírikusi pillantás példát adóan sugarazza át a létezés tartományait, hogy – amint a szakaszolás is jelzi – égen, földön és föld alatt egyaránt az elveszíthetetlenre találjon rá. A záró sorpár látszólagos paradoxona epifániát közöl, hiszen a láthatatlan láthatóvá válása isteni megmutatkozás:

Jelenlét

Nézz föl az égre: ott van
felhők és csillagok közt.

Pillants körül a földön:
ott van fűben, virágban,
állatok ámuló szemében,
emberek arcán.

Áss le a föld alá:
csontokból és kövületekből
szándékainak lábnyoma
dereng feléd.

Mindenütt láthatatlan.

Mindenben látható.

Két szikár versmondatot vetít egymásra egy létösszegző miniatűr. Az „alagút” és a „lámpák” páros képzete (benne a lámpa = vers olvasati lehetőségével) arról ad számot, hogy van világosság, mely az utolsó életszakaszban sem hagyja el az embert; sőt, eszméltető eréllyel deríti föl az ismeretlent:

Öregkor

Egyre sötétebb
alagút.

De egyre fényesebbek
a lámpák.

És a költői hitvallások közül is érdemes megidéznünk egy emlékezetes darabot. Ez a kitartó elkötelezettség etikájához a művészeti szépség öntörvényűségét társítja. A föld beitta vers képe végül a teremtés ősidejébe visszatérő műalkotás sorsát is valaminő organikus alázatból vezeti le:

Ars poetica

Csak tartani a tollat, mozdulatlan,
s várni, míg saját súlyától lecsöppen
róla a vers.
És beissza a föld.

Mit tehetnénk hozzá mindehhez, hovatovább Rónay György hangján, de saját nevünkben is? „Sebeinkből lett a vértünk.” (Weöres Sándornak) – „Kérlek, ti is / irgalmazzatok magatoknak.” (Kút)

Fotó: Petőfi Irodalmi Múzeum

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. február 25-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.