Angeloszok között – Néhány mondat Dienes Valériáról

Kultúra – 2022. november 1., kedd | 13:02

Nő volt, és metafizikus gondolkodó. Kétszeres hátrány ez, ha egy életmű tartós helyet keres magának a hazai műveltségi hagyományok között. Dienes Valéria (1879–1978) író, filozófus, táncpedagógus volt; szokás hangsúlyozni azt is: az első magyar női egyetemi doktor.

Kora szellemi életéből elevenen kivette részét; gondolkodásának keresztény hangsúlyait Teilhard de Chardin, Bergson, Prohászka munkássága is alakította. Személyes kapcsolatai (Szabó Ervinnel, Jászi Oszkárral vagy Babits Mihállyal), kulturális élményei (például találkozása Isadora Duncan táncfelfogásával) feminista humanizmusát létbölcseleti szintekig mélyítették.

Érdemes akár találomra is föllapozni műveit. Például a Hajnalvárást (Szent István Társulat, 1983), amely a „transzcendentális szabadság” (258.) jegyében, „evologikai” távlatban vet számot az ember mint spirituális létező esélyeivel – s föladataival: „Minél jobban kezeli a lélek a maga eszméletté tárult valóságát, annál teljesebb hatalmat gyakorol énjének alakulása felett és készítheti önmagát a hit ajándékára.” (257.) – „Nem vagy bezárva világodba, ha azt egyetlennek nem hiszed.” (278.) – „A lélek megismerése nem tudomány, hanem metafizika és morál.” (307.)

Másutt – a Dienes Valéria önmagáról című kötetben (Mai írók és gondolkodók 9., sorozatszerk. Szabó Ferenc SJ, Agapé, 2001) – az eszméleti dimenziók és az imádságos életgyakorlat összekapcsolásához találunk megfontolásokat: „Az, amit Eszmélettérnek lehet nevezni, az egyesít magában két szellemi térbeliséget: az erőteret és a hullámteret.” (81.) – „Így lesz a lét imádság. Ezt jelenti a folytonos imádkozás. El nem szakadni ettől a Léttől.” (82.)

A Miénk az Idő (Szent István Társulat, 1983) lapjain rendszerezett teljességben bontakozik ki ez a világelgondolás – a „HISZEK, tehát vagyok” (16.) és a „van egy közös szellemtartomány” (98.) lelkiségi égisze alatt; az életfigyelem (125.) és a mélyeszmélet (126.) vonzásában; az angeloszok (az őrangyalok mint szeretet- vagy időlények) védnökségére hagyatkozón („Angelosz-formában születik az Idő.” [336.]); egy nooszféránál magasabb szellemi szerveződés hitében. Isten mint egy „Mindent keblére ölelő Személyiség” (178.), egy „minden lélekkel egyéni jóbarátként törődő és léleknyílásra váró, egyfelől kozmikus, másfelől misztikus erő” (335–336.) jelenik meg „az egyetlen Szeretetszeméllyé váló teljes Emberiség” (335.) léthorizontján: Dienes írásaiban „a miszticizmus empíriája” (346.) „szellemtől átjárt anyagos tér”-ként (353.) tapasztalja meg a világot. Isten kimeríthetetlen egyszerűsége („Mint valami beszélő Fény vagy valami fénylő Beszéd. […] Valami nyugalom, ami tele van történéssel.” [118.]) és szeretetlényegű identitása („Ha Isten a Szeretet, akkor a Szeretet az Ősvalóság.” [348.]) egymást támogató igazságok itt; ahogy az egyes ember megismerőképességét is irgalmas sejtések írják körül: „Nincs a szellemekről való tudomásunk sugalmazottság nélkül.” (97.) – „Akaratomtól nem függ, de kéréseimtől, vágyaimtól igen.” (137.) – „Mindig az érthetőség határaira hív az elmélkedés.” (148.)

Szentenciás stílusban, intuíciós érvénnyel, evangéliumi tisztasággal sorjáznak olyan mondatok, melyek fölött külön-külön is életek hosszán át elmélkedhetnénk: „Talán a morál a metafizika súlya.” (176.) – „Az irgalom a léleknek az a tehetsége, mely magáévá teszi a másik lélek sorsát úgy, mintha az nem is volna »másik«. […] Ez Isten legközvetlenebb kezenyoma a lelken.” (240.) – „Mindig úgy kellene élni a jelent, hogy benne legyen a lételőtti szándék tudata.” (248.) – „Ha az örök Szentmise eszméletközösség Jézussal, ebből az következik, hogy az én lelki életem eszméletközösség legyen minden emberi lénnyel.” (333.) – „Titok jár körül a mindenségben. / Hogyan egyesül a Tudás és az Élet? És hogyan válik vissza szeretetté?” (346.) – „A Megváltó az emberre vetített Isten. Minden az Istenből, ami az emberre tartozik. És ennek megválaszolása minden az emberből, amivel ezért Istennek tartozik.” (387.)

Különösen megragadóak az eszméletcsere mibenlétére vonatkozó, nagyrészt még kéziratban lappangó fejtegetések. Ezek a Martin Buber-i én–te gondolatiságtól a hermeneutikai eszmekörig több modern elképzeléssel érintkeznek, de mindahány közül kiemeli őket eredendően transzcendentális eltökéltségük: „Az eszméletcsere a közege, erőtere minden művészetnek, morálnak, mítosznak, metafizikának, minden természetű filozófiának, még a matematikának is.” – „Ha közölhetetlen vagyok is, nem vagyok bezárva. Ki tudok lépni eszméletemből a máséba, és másé beléphet az enyémbe.” – „Egészen más az egyénen belül maradó önmagában keresés, mint az eszméletpárhuzammal számot vető gondolatcsere, amely folytonosan érzi saját folyamatán a »másik« folyamatának lehetséges megszólalását.” – „Nem vesszük-e észre a megértés vagy még a szavakká formálódás előtt, hogy eszméletünkben valami kimondatlan alakulása folyik, amelynek pontosítására, tisztázására valók a szavak, de amit a szavak a maguk elszigeteltségében vagy azokból összerakva sem tudnak szállítani?”

Azt hiszem, efféle „eszméletcsere” nemcsak két ember, de egy olvasó és egy könyv között is megvalósulhat. Dienes Valéria esetében szerencsénk tetemes: több fontos kötete elérhető könyvesboltban, antikváriumban, könyvtárban, s visszakereshetők folyóirat-publikációi is. Lehet, hogy nem fogunk mindent érteni az ősvalóságig visszamerészkedő gondolatfutamokból. „Azonban van még a SZERETET, amely majd mindent megmagyaráz nekünk.” (Miénk az Idő, 81.)

Szerző: Halmai Tamás

Fotó: Wikimedia Commons

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. október 23-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria