Az egész életét beletette az Isteni színjátékba – Beszélgetés Nagy József Dante-kutatóval

– Kutatásai során arra jutott, hogy Szent Ágoston Vallomások (Confessiones) és Isten városáról (De civitate Dei) című műve is forrása volt a Commediának. Kérem, beszéljen erről. Továbbá mire gondol, amikor azt írja: Dante csakis a második keresztség által volt képes meghaladni az álombeli állapotot?

– „Az önmagunkról való szólás szükséges okok alapján megengedett (…) (egyrészt) akkor, amikor az önmagunkról való szólás nélkül nagy gyalázat vagy veszedelem nem volna elkerülhető (…). A másik ok esetében önmagunkról szólva igen nagy haszon származik másvalaki számára a tanítás révén. Ez a meggondolás indította Ágostont a Vallomásokban arra, hogy magáról beszéljen, mert életének alakulása, amely a nem jóról a jóra, a jóról a jobbra, a jobbról a legjobbra fejlődött, olyan példát és tanítást adott, amilyet más ilyen igaz tanú nem szolgáltathatott volna” – írja Dante a Vendégség című művében.

A fenti idézet világossá teszi, hogy többek között milyen értelemben volt fontos Ágoston Dante számára. Dante ugyanakkor fogékony volt Ágoston filozófiájának proto-egzisztencialista jellege iránt is: például a Purgatórium XXXIII, 53–54-es szakaszának – „così queste parole segna a’ vivi / del viver ch’è un correre a la morte” („e szavakkal jelöld meg az élőknek / az életet, amely nem más, mint rohanás a halál felé”) – valószínűsíthető intertextusa a De civitate Dei XIII/10. Sok elemző kimutatta, hogy az Isten városáról és a Vallomások alapvető forrásai a Színjátéknak. Dante a Commediában átvette Ágostontól a személyiség mint tudatfolyam koncepcióját, és az ágostoni intellektuális szereplőt is adaptálta. A két szerző közötti egyik különbségre utalva: Ágoston ki akarta törölni egyéniségéből korábbi szónokiságát, Cicero- és manicheizmus-orientáltságát, ellenben Dante saját intellektuális identitásában méltó helyet biztosít a retorikai doktrínáknak és a klasszikus kultúrának. Egy megemlítendő, fontos analógia e két személyiség között a morális megtérés: Ágoston esetében ez egybeesett a kereszténnyé válással, Alighieri esetében – aki kereszténynek született – egyfajta „második megtérésről/keresztségről” beszélhetünk. Ennek dantei kifejtése tulajdonképpen a Vita nuovában (Az új élet) kezdődik, és a Színjátékban teljesedik ki.

– Kezdetben miért Vergilius vezeti az útján Dantét, túl azon, hogy a költői példaképe volt? Azért, mert Aeneas is utazó volt, ahogyan Homérosznál Odüsszeusz, és Dante is az? Mit jelent, hogy Dante az új Aeneas? Ön arról is elmélkedik, hogy a Színjáték bizonyos értelemben Szent Pál apostol jegyében íródott. Milyen összefüggés volt Dante és Pál között? Az, hogy mindketten elragadtattak a paradicsomba?

– Aeneas – az Aeneis VI. könyve szerint – azért száll alá a pokolba, hogy apjával, Anchisesszel találkozzon, mégpedig azzal a céllal, hogy az bizonyos kinyilatkoztatások révén elősegítse Aeneas számára a harci győzelmeket Latiumban, s ezáltal a Római Birodalom megalapítását. Pál apostol ellenben a paradicsomba ragadtatott el, hogy a Földre való visszatérését követően megalapozza a keresztény hitet, amely az üdvözülés alapja: „aztán e tájra szállt még, hogy bizalmat / adjon, a Választott Edény (Szent Pál), a hitre, / amely az üdvnek útján első harmat” (Pokol II., 28–30., Babits Mihály fordítása). Aeneas pokolbeli utazása tehát a Római Birodalom megalapítását, míg Pál paradicsomi itineráriuma a keresztény hit megerősítését eredményezte. Dante a saját túlvilági zarándoklata elején kételkedik abban, hogy ilyen előzmények után az ő túlvilági zarándoklata értelmes vállalkozás. A nemrégiben megjelent Dante Alighieri – Komédia I. Pokol. Kommentár című kötetben, a Pokol I. énekének értelmezésében Mátyus Norbert kollégával a legfontosabb kérdéseket – úgy vélem – érintettük Vergilius alakjával kapcsolatban, és jómagam is erre törekedtem a Dante és Vico című könyvemben. Vergilius allegorikus alakja Dante számára releváns mint túlvilági vezető, mint költői és etikai példakép, illetve mint a kereszténység előhírnöke a pogány világban.

– Dante szerint Isten minden bűnt egyedi módon kezel. Hogyan kell ezt értenünk?

– A Dante és Vico című kötetemben, a Pokolra vonatkozó dantei bűn- és büntetéstipológiát magában foglaló, a Pokol XI. énekéről szóló fejezet egy pontján fogalmazok így (az adott esetben Barański nyomán, de sok más szerző is így fogja fel ezt). Leegyszerűsítve: a pokol lakói egy bizonyos főbűn mellett majdnem mindannyian további bűnökben is vétkesek, és az örök elkárhozás keretein belül a rájuk rótt büntetés nagyon is testre (egyénre) szabott. A purgatórium lakóira ez már nem áll, ők alapjában véve a hét főbűn alapján vezekelnek (egyénenként egy bűn miatt), amíg megtisztulnak, és azt követően üdvözülnek.

– Ön párhuzamot von Jákobnak a Teremtés könyvében olvasható álma (Ter 28,10–15) és Dante purgatóriumbeli álma között. Beszélne erről részletesebben?

– Az említett könyvemben a Purgatórium IX. éneke kapcsán írok az álom és a misztikus vízió Színjáték-beli motívumáról, ez esetben is nagy Dante-elemzőkre, például Ginsbergre alapozva, aki – szerintem plauzibilis módon – párhuzamba állítja Dante sas-álmát és az ószövetségi Jákob lépcső-álmát. Számos további álomepizód van a Színjátékban, ezek egy részét is vizsgálom a könyvemben. Az ember Istenhez való felemelkedésének említett ószövetségi (tehát álombeli) formáját, illetve ennek leírását számos keresztény szerző adaptálta, köztük Alighieri. Az álomban képszerűen jelenik meg az égi és a földi világ kapcsolata. A bibliai intertextualitás figyelembevételével kijelenthető, hogy a Purgatóriumban Jákob lajtorjája Dante számára in figura jelent meg, vagyis más dolgok alakjában, mint a sas vagy maga a Purgatórium hegye, melyeknek mind magukon túlmutató jelentésük volt. Paradicsomi kontextusban Jákob lajtorjája többek közt az érinthetetlen, de észlelhető Szaturnusz-szférában tűnik fel (legalábbis eszmeileg), és onnan vezet át az Empíreum intelligibilis egébe (Szűz Mária felmegy az Empíreumba: Paradicsom XXIII., 112–139., figyelembe véve a Paradicsom XXII-ben, valamint a Paradicsom XXI., 25–42-ben leírtakat is). Érdekes, hogy VI. Pál pápa egy reflexiójában úgy fogalmaz: Jákob álmának jelenete a teljes Színjátékra ki van terjesztve: „az Isteni Színjáték itinerarium mentis in Deum-nak nevezhető (…), a száz ének egy olyan lépcső száz fokát alkotja, mint amilyet Jákob látott álmában, mely fokok a legmélyebb helyekről a legszentebb Szentháromság fényéig vezetnek”.

– Hogyan kell értelmeznünk azt, hogy Beatrice Krisztus allegóriája?

– Inkább úgy fogalmaznék (ahogy az említett könyvemben elsődlegesen teszem), hogy Dante túlvilági zarándoklatában és fokozatos megtisztulásában, végül pedig üdvözülésében Beatricének krisztusi funkciója van. Beatrice alakjának értelmezése (is) rendkívül bonyolult: néhány szempont szerint igyekeztem ezt megtenni a könyvemben.

– Ön kimutatta, hogy John Milton angol költő, az Elveszett Paradicsom című emberiség-eposz alkotója a Színjáték kutatója volt. Mondana erre néhány példát? Ugyancsak hasonlóságok fedezhetők fel a Színjáték és Az ember tragédiája, illetve Dante és Madách személyisége között.

– Nálam jelentősebb kutatók álláspontjait idéztem, illetve foglaltam össze egyetértőleg a Dante és Vico című könyvemben ezen egybevetések kapcsán. Milton Dante életművének jelentős részét – a Színjátékon túl például a Monarchiát (Egyeduralom) és a Vita nuovát (Az új élet) – elmélyülten tanulmányozta, és a Commedia nyilvánvalóan ihlető forrása volt az Elveszett Paradicsomnak. Csak egy példát említve, Butler nyomán: Milton nagyra értékelte Dante nézeteit a bűnök büntetéséről, a papság romlottságáról, valamint az Egyház és állam funkcióinak szétválasztásáról. Hasonlóképpen a 19. században Madáchot is mélyen inspirálta Alighieri főműve. Vidmar Antal – aki megvilágító erővel veti össze Alighieri és Madách életművét – többek között hangsúlyozza: közös tényező Dante és Madách alakjában a szimbolizmus. Már főművük megírását megelőzően mindketten felépítették a maguk szimbólumrendszerét, „az egész világot egyetlen szimbólummá alakították át, amely lüktetett az ő életüktől, és mindkettőben az élet minden lényeges jellemvonásával szimbólummá változik, hogy aztán a maguk szimbolikus és végzetes élete műveikből tükröződjék vissza”.

– A 17–18. században élt Giambattista Vico olasz gondolkodó a modern történetfilozófia atyja volt. Milyen kapcsolódási pontok, illetve különbségek fedezhetők fel a két, négyszáz év különbséggel élt alkotó között?

– Vico főműve, Az új tudomány harmadik és végső, 1744-es kiadásának harmadik könyvében (Az igazi Homérosz felfedezése címmel) többek között kitér arra, hogy – sajátos történetfilozófiai koncepciójának keretei között – Dante szerzőként analóg funkcióval bírt a 14. századi Itáliában, mint Homérosz az ókori Görögországban. (Ezen összehasonlításában jelentős hatással volt rá Gravina Della ragion poeticája.) Ebből kiindulva Vico számos figyelemre méltó megállapítást tesz Dantéról is. Vico, bár elmélyülten tanulmányozhatta Alighieri munkásságát, nem vált a Színjáték kommentátorává. Főművében a saját maga által kidolgozott költői bölcsesség (sapienza poetica), illetve költői leleményesség (ingengo poetico) fogalmával összefüggésben vált relevánssá Homérosz és Dante összehasonlítása. E vicói fogalmak jelentésének rövid összefoglalása a következő: a történeti tudás alapvetően költői, egyedül a filozófus költő lehet képes autentikus értelemben megragadni a társadalmi-történelmi világra vonatkozó igazságokat. A dantei Vergilius is filozófus költő. A Színjáték filozófia és költészet egybefonódása, ezért is érdekelhette komolyan Vicót. Fontos analógia lehet Dante és Vico között a keresztény jogelmélet mély ismerete. Jelentős különbség lehet viszont az, hogy – tudomásom szerint – Vico (Herderéhez hasonlítható kultúrrelativista álláspontjából fakadóan) nem osztotta Alighieri birodalomeszményét. Vico a Giudizio sopra Dante (Ítélet Dantéról) című írásában úgy fogalmaz, hogy a Színjátékot három okból fontos olvasni: Itália barbár történelmének, a toszkán nyelvnek mint forrásnak és a fenséges költészetnek a megismerése okán. Girard a Színjáték és Az új tudomány hermeneutikai relevanciáját és analógiáját hangsúlyozza: a történelem barbár kezdeteinek autentikus megértéséhez (Vico esetében), akárcsak a bűn és az elkárhozás mély megértéséhez és átéléséhez (Dante esetében) speciális hermeneutikai-egzegetikai stratégiára van szükség, amely nagy fokú empátiás készséget és kreatív gondolkodást tesz szükségessé a kutató, illetve a költő részéről, s egyúttal – a történeti-társadalmi jelenségek vizsgálatában – a gőg (és az inadekvát előfeltevések) meghaladásának képességét.

– Hogyan jellemezné Dante politikai teológiáját?

– Alighieri a Római Birodalomhoz és a Német-római Császársághoz kapcsolódó történelmi ismeretek és mítoszok szem előtt tartásával egy új európai keresztény birodalom megvalósítását szorgalmazta: ennek az új birodalomnak a létrehozásában látta Európa és Itália vonatkozásában a béke, a jólét és végeredményben – a császárság és az Egyház egymástól elkülönített, ugyanakkor egymást kiegészítő és segítő tevékenysége révén – az emberi üdvözülés lehetőségét. Szofisztikált, jogelméleti megalapozottságú birodalmi eszméjének fontosabb elemeit analitikus formában a Monarchia, a Convivio (Vendégség) és részben a De vulgari eloquentia (A nép nyelvén való ékesszólásról) című műveiben, míg költői formában a Színjátékban fejtette ki. Meglátásom szerint Danténak ez az eszméje egyedi volt a maga korában: saját politikai doktrínája révén mind a hierokrata, mind a cezaropápista domináns álláspontokkal szembefordult. Utóéletét tekintve Dante e birodalmi eszméjét szokás összevetni például Kantnak Az örök béke című művében kifejtettekkel, de eszünkbe juthat Hegelnek a keresztény germán birodalomra vonatkozó koncepciója is.

– A közelmúltban jelent meg a Dante Alighieri – Komédia I. Pokol. Kommentár című, beszélgetésünkben már szóba került hatalmas munka, amelynek Kelemen János volt a főszerkesztője, Ön pedig a társszerkesztője. Mennyire árnyalta ez a nagy elmélyültséget igénylő munka a Dantéról alkotott képét?

– Mindenekelőtt sokat tanultam szerző- és szerkesztőtársaimtól. A Színjáték kommentárjának kidolgozása mindannyiunktól titáni erőfeszítést, s egyúttal nagy fokú kölcsönös megértést és együttműködést igényelt. Ezen elemzői és szerkesztői munka folyamán – azt hiszem – mélyebben megérthettem a dantei életmű egészen egyedi voltát, azt, hogy Dante mindenkori és minden olvasójától a lehető legnagyobb erőfeszítést várja el szövegei jelentésrétegeinek feltárásához. Dante szándékosan írta meg így ezt a művét, amelybe az egész életét beletette. Az olvasónak pedig – legyen az laikus, kutató, tanár vagy középiskolás diák – komoly szellemi fáradozásra van szüksége a megértéshez. Hadd mondjak egy analógiát. Bach műveit, így a kórusműveit is, nagyon nehéz előadni. A Bach-művek szellemiségéhez az is hozzátartozik, hogy a zeneszerző elvárja az előadóktól, a kórustagoktól, hogy az egész szívüket-lelküket beleadják az előadásba. Ugyanez a helyzet az Isteni színjáték esetében is. A mi célunk az volt a Kommentárral, hogy segítsük az olvasót a megértésben és az elmélyülésben.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. november 7-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.