Egy ölelés poétikája – Petőfi Sándor két verssoráról

„…az ember annyit ér, amennyit türelmesen szeret.”
(Iancu Laura)

A Petőfi 200 évében alkalmunk van hathatósabban hangsúlyozni, amit a szakmai közmegegyezés régóta tud: Petőfi Sándor legföljebb a romantikus szerepkimunkálás szintjén volt, mint azonos című versében írja, a természet vadvirága.

Valójában igen művelt és tudatos alkotóként formázott meg egy minden elemében izgalmasan sokirányú poétikai életművet.

Erre egyetlen példát hozok, egyik legismertebb versének két sorát. Osztozva Báthori Csaba tudósabb ráismerésében: „Mert láttam: mágikus plakatív – főleg politikai – költészetének homlokzata mögött kevesen látják művészetének elemi erejét, képzeletének telitalálatait, nyelvének modernségét, a Petőfi-varázs művészi alkotóelemeit. Az ember úgy érzi: ez a költő újra meg újra, versről versre megszeretteti velünk anyanyelvünket.” (Mit nekünk nemzeti hazugságok, amíg olvashatunk Petőfit?, nepszava.hu, 2023. 08. 06.)

Az anyaversek történeti halmazában a Füstbement terv (1844) népszerűségével talán csak az Anyám fekete rózsa vetekszik. De míg Csoóri Sándor gyöngéden melankolikus szürrealizmusa elszabadítja a világot a valóságtól, a Petőfi-szólam épp ellenkezőleg: valósággá stilizálja a hétköznapokat. A vers második strófájának 3–4. sora mindannyiunk olvasói eszméletében otthonosan fészkel:

„Midőn, mely bölcsőm ringatá,
A kart terjeszti ki.”

Hadd csatoljak néhány megjegyzést csak ehhez a kicsinyke, de beszédes és jellemző szöveghelyhez!

(1) Mikor kinyújtja/kitárja a karját, mely/mellyel a bölcsőmet ringatta: hozzávetőleg így szólna ez a szöveghely mai szavakkal és semleges szórenddel. A nyomatékos mondattani közbeékelés („mely bölcsőm ringatá”) nyelvtani múlt időt („ringatá”) illeszt a nyelvtani jelen (logikailag jövő) időbe („terjeszti ki”), azaz grammatikailag fejezi ki a jelenbe szervesült, jelenben élő múlt érzelmi tényét. (2) A „terjeszti ki” szóválasztás – a kiterjesztés/kiterjedés tudományos képzetköreinek fölkeltésével – mai nyelvérzékünknek azt sugallja, mintha önálló világdimenzió volna a szeretet. (3) Hogy az anya nem a karját, hanem „a kart terjeszti ki”, egyrészt a spondeusnál szabatosabb jambus érdekét segíti. Ennél lényegesebb azonban, hogy a birtokos személyjel elhagyásával eloldja a kart (az ölelést) a személytől, amivel azt állítja: személyen túli hatalom/akarat (vö. a kart → akart) a szeretet. (4) A „kart terjeszti ki” szószerkezetben az r utáni két t-t csak modorosságig pedáns ejtésmód tagolhatja ketté – egyébként alighanem így hangzik ez a rész: [a kar terjeszti ki]. Vagyis megfordul a tárgyiasság iránya, amennyiben fonologikusan nemcsak az anya a kart, de a kar is „kiterjeszti” az anyát. Ez újólag az emberi szándéknál erősebb érzelmi minőségre mutat. (5) Ugyanezen megfontolás a magánosan ejtett t-t máshova is helyezheti. Ekkor [a kart erjeszti] szókapcsolat lobban fülünkbe, az ölelés organikus-természetes elháríthatatlanságát tanúsítva. (6) A szöveg – ezt a „mely” vonatkozó névmás jelzi – nem tesz különbséget a bölcsőt ringató egykori és az ölelésre kész mostani kar között. Mintha el sem teltek volna évtizedek. Ez a nüansznyi megoldás azt jelenti ki: a kar ugyanaz, vagyis az anyai szeretet a) múlhatatlan, b) önazonos. (7) Alliterációs széphangzás – az m-ek mellett az ly, az l és az ng hangkapcsolat az első idézett sorban – visz közel a jelenet meghittségéhez. (8) Az ajak- és zárhangok (m, b) négyszeres jelenlétét követően a második sor hangzóit kivétel nélkül nyitott ajakkal képezzük, ami a megnyílás, ölelésre tárulkozás fonetikai leképezése. (A mű mintegy megvalósítja, amiről beszél.) (9) Palatális (magas) magánhangzókkal indul („Midőn, mely bölcsőm”) és fejeződik be („terjeszti ki”) ez a szöveghely, a kettő közt veláris (mély) hangrendet („ringatá, / a kart”) találunk. Ez az enyhén keretező szerkezet a formanyelv hangzati síkján modellálja a közrefogás, körbeölelés gesztusát. (10) Mondattannal kezdtük, zárjuk verstannal: a mű azt az angol/skót balladaformát ölti magára (8-6-8-6 szótagos, jambikus sorok), mely más jelentős, 19. századi magyar költeményeknek is versformája. Hiszen ugyanez a dalos dinamika dobban elő Arany János balladaremekéből, A walesi bárdokból (1857) – vagy, ami most még lényegesebb, Vörösmarty Mihály Szózatából (1836) is. Utóbbinak rögtön a nyitányában ismerős képre bukkanunk: „Hazádnak rendületlenűl / Légy híve, oh magyar; / Bölcsőd az s majdan sírod is, / Mely ápol s eltakar.” Ha a nyolc évvel későbbi Füstbement tervet e strófához mérve olvassuk, az tűnik föl, hogy Petőfi verse a bölcső újraértelmezett motívuma – mint titkos tengely – körül szinte elforog, ami egy költészettörténeti korszakváltást is nyilvánvalóvá tesz: a Szózat romantikus-hazafias pátoszáról a figyelem iránya a bensőséges együttlét bizalmi köreire, életképi igazságára vetődik, a stílus pedig – ehhez igazodóan – köznyelvhez közelítő jegyeket mutat. (Ide tartozó sajátosság, hogy a mű a költészet gyakori paradoxonát éli újra, amennyiben szavak vallanak általa a szavakkal kifejezhetetlenről: „Mit mondok majd először is / Kedvest, szépet neki?” vs. „S én csüggtem ajkán... szótlanúl... / Mint a gyümölcs a fán.”)

(+1) Legvégül egy gondolatjáték. Bízva abban, hogy Petőfi népies költészetétől talán nem teljesen idegen mozzanat, ha popkulturális vonatkozását is érzékeljük. Meglehet ugyanis, hogy egy 1992-ben készült – és csakhamar kultikussá vált – amerikai thriller, A kéz, amely a bölcsőt ringatja (The Hand that Rocks the Cradle) hazai népszerűségéhez is hozzájárult valamelyest, hogy címével a Petőfi-áthallás okán is barátkozott meg oly könnyen a magyar befogadó…

Petőfi meg akarta változtatni a világot, s talán leginkább azt akarta, hogy az ember – minden ember – tapasztalja meg a szabadságot.

Az ő szemében csoda – kivívott siker – volt már az önmagában, hogy egy nem szabad korban szabadon beszélhetett.” Ezt is Báthori Csaba írja. Idézem, hogy ráébresszem magamat is: csak aki szabadon beszél, az szerethet szabadon.

Fotó: Wikipédia

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. november 12-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.