Egyedül a szeretet – Metszetek Hans Urs von Balthasar teológiájából

A Szent István Társulat 2012-ben már kiadott Puskás Attilától egy Balthasarról szóló kismonográfiát, Megismertük és hittük a szeretetet címmel. A mostani kötet lényegesen kibővített kiadása a korábbinak. Az új cím Balthasar Egyedül a szeretet hiteles címmel publikált, egész teológiai szemléletmódját és programját magába sűrítő tanulmányának alapgondolatát idézi fel. Puskás Attila számos új szempontot kínál e monumentális életmű megismeréséhez.

A neves svájci teológus 1905. augusztus 12-én született Luzernben. A müncheni egyetemen, majd Bécsben és Berlinben tanult filozófiát és német irodalmat. Berlinben a két háború közti katolikus megújulás vezéralakjának, Romano Guardininek a kurzusaira járt. Miután belépett a jezsuita rendbe, Balthasar Franciaországban folytatta tanulmányait. Itt olyan neves személyiségekkel és munkáikkal ismerkedett meg, mint Henri de Lubac, Paul Claudel, Charles Péguy, Georges Bernanos, akiktől igen sokat fordított. 1936-ban szentelték pappá. 1938–1939-ben a jezsuita Stimmen der Zeit című folyóiratánál dolgozott, majd 1940–1948 között egyetemi lelkész volt a Churi Egyházmegyéhez tartozó Bázelben. Miután 1950-ben elhagyta a jezsuita rendet, papként működött ugyanitt. Hatalmas életművének nagy részét az általa alapított Johannes Verlag adta ki.

II. János Pál pápa igen nagyra tartotta, és 1988. május 28-án bíborossá nevezte ki Balthasart, ő azonban nem élte meg a konzisztóriumot: két nappal előtte, június 26-án meghalt. Balthasar a 20. század kiemelkedően jelentős katolikus gondolkodója volt.

Teológiájának egyik alaptézise: Isten Krisztusban mutatkozott meg a világ előtt, Krisztus pedig az Egyház révén van jelen a világban. Az Egyháznak ezért különlegesen nagy a felelőssége, mert rajta keresztül kell az embereknek megismerniük Istent és eljutniuk hozzá.

Puskás Attila rámutat: Balthasar értelmezése szerint Jézus számára arra a kérdésre, hogy „Ki vagyok én?”, egyedülálló küldetésének tartalma, kiterjedése és mértéke felől adódik a válasz. Önfelfogásának lényegi mozzanata, hogy küldetése eszkatologikus, azaz végső, végérvényes és egyetemes jelentőségű. A teológusprofesszor kifejti: míg a próféták Keresztelő Jánossal együtt csak várják és előre hirdetik Isten uralmát – amely remélhetőleg valóra válik a közeli vagy a távolabbi jövőben –, s ugyanígy várják az ő Közvetítőjét, az Eljövendőt, addig Jézus azzal a küldetéstudattal lép fel, hogy „Én vagyok az, aki által Isten uralma eljön”. „Isten királysága őáltala, tettei, szavai, egész magatartása és jelenléte által már eljött; szenvedése, halála és feltámadása által el fog jönni.” Ez az eszkatologikus küldetéstudat először is azt jelenti, hogy

Jézusnak egyedülálló viszonyulása van az ószövetségi küldetésekhez: őutána már nem kell várni újabb küldöttre, s őbenne beteljesednek az ószövetségi várakozások.

Küldetése egyetemes: nemcsak Izraelhez, hanem az egész emberiséghez szóló. Bár elsődlegesen az ószövetségi választott nép egészének megújulására irányul, ezzel együtt és ezen keresztül minden ember üdvösségét munkáló küldetés. Jézus Istentől küldött végső és egyetemes Megmentőnek és Kinyilatkoztatónak tudja magát, s ennek megfelelően viselkedik.

Ehhez az eszkatologikus küldetéstudathoz alapvetően hozzátartozik Jézus abszolút igénye és tekintélye. „Isten teljhatalmú képviselőjeként, Isten helyén állva, isteni tekintéllyel és saját személyét illetően abszolút igénnyel lép fel.” Ez az egyedülálló küldetéstudat és a hozzá kapcsolódó abszolút tekintélyt tükröző önfelfogás számos módon kifejezésre jut, többek között Jézus „Én-kijelentéseiben, független törvényértelmezésében és törvényadó gesztusaiban, az isteni bocsánatot kinyilvánító szavaiban, személyének követésére vonatkozó felszólításaiban, a végső sorsra, vagyis az üdvösségre vagy ítéletre jutásnak az ő személyéhez és küldetéséhez viszonyulástól való függővé tételében, az általa megvalósuló Isten uralma befogadására alkalmas eszkatologikus Isten népe megalkotásában (a tizenkét tanítvány kiválasztása), a gonosz uralmának végérvényes megtörésében”.

Jézus küldetéstudatának az is szerves része, hogy e küldetés teljesítése és végső sikere – Isten uralmának eljövetele, az egész emberiség megmentése – meghalad minden, pusztán emberi lehetőséget. Jézus isteni tartalmú és léptékű küldetést teljesít isteni tekintéllyel fellépve, e küldetés végső sikerét azonban egyedül az őt küldő Isten garantálhatja.

Jézus küldetése olyannyira isteni léptékű, hogy annak teljesítése túlmutat a földi élet lehetőségein és keretein, s csak a dicsőséges, feltámadott létmódban teljesedhet be, amely elsősorban az őt küldő Atya ajándéka.

Jézus Isten uralmát hozza el, az ember Megmentőjeként érkezik, de Isten egyetemes uralma a jövőben fog megvalósulni. Küldetése sikerének és gyümölcseinek egyetemessé tételét Jézus az Atyára bízza.”      

Eszkatologikus küldetésének lényegi eleme, hogy teljes akarati egységben tudja magát az őt küldő Atyával: „mert nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem annak akaratát, aki küldött engem” (Jn 6,38); az ő műveit cselekszi: „ Nekünk (…) annak tetteit kell cselekednünk, aki engem küldött” (Jn 9,4); az ő szavait mondja: „Mert akit Isten küldött, az az Isten igéit mondja, ő ugyanis a Lelket nem mértékkel adja”; „Mert nem magamról beszéltem, hanem aki küldött engem, az Atya, ő parancsolta meg nekem, hogy mit mondjak és mit beszéljek” (Jn 3,34; Jn 12,49). Olyan teljes az egység, hogy a Küldő a Küldöttben jelenlévőként látható: „És aki engem lát, azt látja, aki küldött engem” (Jn 12,45); benne önmagát tanúsítja: „Én vagyok az, aki tanúságot teszek magamról, és tanúságot tesz rólam az is, aki engem küldött, az Atya” (Jn 8,18); mindig a Küldöttjével van: „Ha pedig ítélek, igaz az én ítéletem, mert nem vagyok egyedül, hanem én, és az, aki küldött engem, az Atya”; „És aki küldött engem, velem van, nem hagyott magamra, mert mindenkor azt teszem, ami kedves neki” (Jn 8,16; Jn 8,29). Jézus tanításai, tettei, gesztusai és egész magatartása „az Atya akaratát, az Atya magatartását, magát az Atyát tükrözik. Jézus egész élete mindenestül egybevág az Atya akaratával, azaz az Atyától kapott küldetésével. Jézus Én-tudatának középpontja ennek az egybevágóságnak és azonosságnak a tudata. Mivel Jézus egynek tudja magát az Atyától kapott küldetésével s így az Atyával, ezért értheti önmagát úgy, mint az Atyának a világhoz intézett Igéjét/Beszédét. Ekképpen Jézus nemcsak az Atya Kinyilatkoztatójának, hanem egyben az Atya Kinyilatkoztatásának is tudja magát”.

Puskás Attila úgy fűzte össze a kötetben szereplő tanulmányokat, hogy a szeretet legyen az a vezérfonal, amely összeköti egymással az egyes témákat. Kiemeli:

Balthasar teológiája a szeretet teológiája. Ebben az erőtérben gondolkodik, fejti ki a kinyilatkoztatás, sőt a lét titkait, „mert a Krisztusban kinyilvánuló szentháromságos isteni szeretet nyűgözi le, ennek tud egyedül hinni”.

Balthasarnál a szeretet forrása és éltetője a Szentháromság örök, belső élete. Szentviktori Richárd (1110–1173) szeretetalapú Szentháromság-értelmezésére épít – „Isten az a szeretet, melynél nagyobbat elgondolni nem lehet” –, és azt fejleszti tovább: kenotikus szeretetről beszél magában a Szentháromság életében is. A kenózis szó, illetve annak az igei alakja egyetlenegyszer fordul elő a Szentírásban, A filippieknek írt levélmásodik fejezetében: „Krisztus Jézus Isten formájában lévén az Istennel való egyenlőséget nem tekintette zsákmánynak, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez” (Fil 2,6–7). Balthasar sajátossága, hogy a bulgakovi teológiától (Szergej Bulgakov, 1871–1944, orosz-szovjet görögkeleti pap, teológus – B. D.) ösztönözve, de azt újragondolva beszél erről az önmagát kiüresítő szeretetről: Krisztus szabadon, az isteni dicsőségről átmenetileg lemondva és egyes isteni tulajdonságokat, képességeket csak korlátozottan használva a mi üdvözítésünk érdekében járja határtalan szeretetében a Megváltó életútját. Ennek ősforrását Balthasar a Szentháromság benső életében látja. Az Atya kenotikus szeretete abban áll, hogy „nem akar kizárólagosan megtartani önmagának semmit, hanem mindenható szeretete mindent akar és tud adni. E szeretet áramlásából a Fiú születik, öröktől fogva, akinek a válaszadó szeretete kenotikus, hálaadó, eucharisztikus szeretet, mindent az Atya kezéből fogad, öröktől fogva, és hajlandó mindent visszaadni az Atyának, és öröktől fogva felajánlja neki önmagát. Ha ez a teremtett világ és az emberi szabadság zsákutcába jut, akkor ő Megváltóként megmenti ezt a világot”.

A Szentlélekről Hans Urs von Balthasar kifejti: a Szentlélek szeretete is kenotikus, mert nem akar más lenni, mint az Atya és a Fiú egymásra irányuló, kölcsönös szeretetének a tanúja, és ennek a szeretetnek az objektív mércéje. Balthasar teológiájában Isten önmagában az abszolút, felsőfokú szeretet az Atya és a Fiú között, ám a Lélekben és a lélek felé ez a tovább nem fokozható szeretet mégis túllendül valamiképpen. A szentháromságos Isten szeretetéletének benső mozzanata ez a túllendülő mozgás. A svájci teológus a Szentháromságban megvalósuló „mindig nagyobb szeretetnek” a fényénél értelmezi a teremtés, a megtestesülés és a beteljesedés titkát. Az isteni szeretet határtalanságát a legteljesebben a Szentlélek dinamikus áradásában szemlélhetjük. „Ő maga személyében az Atya és a Fiú szeretetének túllendülése az egymás iránti kölcsönös szereteten, tanúsítója és gyümölcse ennek a szeretetnek. Az Atyától és a Fiútól oly módon származik a Szentlélek, mint szeretetben történő kölcsönös önátadásuk személyes egysége, és mint e szeretet örök gyümölcsözőségének a csodája vagy ’többlete’ a harmadik személyben. A Lélek az objektív tanúsága személyesen annak a ténynek, hogy az isteni szeretet abszolútként önmagában abszolút kimeríthetetlen, örökké új.”

Elemezve Balthasar teológiáját, Puskás Attila kifejti: a Názáreti Jézus rendkívüli tekintélyigénye, maradéktalan engedelmessége, szavainak és tetteinek töretlen egysége, egyetemes és végérvényes küldetésének, minden emberi erőt felülmúló nagyságának tudata és a küldetésben mindvégig való kitartása, életének helyettesítő odaadása, annak a kereszten és a föltámadásban történő igazolása az Atya részéről csak akkor és úgy olvasható teljes alakjában, ha Isten „feltétlen szentháromságos szeretetének a kinyilvánulásaként tekintünk rá. Csak ha elfogadjuk, amit Jézus önmagáról mond, hogy ő Fiú, aki az Atya jóságát nyilatkoztatja ki, akkor áll össze egész alakká Jézus életútja a számunkra. A szentháromságos isteni szeretet és Jézus személyes élete között az esztétikai tapasztalat fenomenológiájából ismert viszonyra találunk: a mélységes létalap és a konkrét alak kölcsönös kapcsolatára”. Jézus alakja nem észlelhető alakként a feltétlen és szentháromságos szeretet mélységi alapja nélkül, és megfordítva is igaz: a feltétlen szentháromságos szeretet mélységi létalapja nem közelíthető meg másként, csak Jézus konkrét alakján keresztül. „A szentháromságos isteni szeretet dicsőségének, Isten fenségének felragyogása Jézus Krisztus konkrét alakja.

A hit végső soron nem más, mint ennek szabad észlelő felismerése és gyönyörködő, eksztatikus elragadtatás a felismert alak felé, átformálódás Jézus alakja szerint.”

Balthasar alaptétele, hogy a szentírási szövegek által hitelesített Jézus alakja „objektív evidenciával és meggyőző erővel rendelkezik”. Krisztus élete magában hordozza a szintézist, alak és mélységi alap teljes egységét. Mivel Jézusban a mérhetetlen isteni szeretet mélysége tárul fel, ezért ennek meglátásához a szeretet előzetes készségének felébresztése szükséges. Noha az értelem önmagában képes lehet arra, hogy Krisztus életének belső arányait megállapítsa, „és a Jézus-alak kezdetleges vázlatát mintegy hipotetikusan utánarajzolja”, de ennek az alaknak az evidenciája csak akkor tárul fel az értelem előtt, ha az ember engedi, hogy az isteni szeretet megjelenő alakja Jézusban magához vonzza. Az alak akkor látható szubjektív evidenciával, ha e magához vonzó szeretetnek engedve az ember elkezd hinni. A kegyelmi fénytől megvilágosított értelem pedig nemcsak a kinyilatkoztatás Jézus-alakját és a benne megnyilvánuló feltétlen isteni szeretetet látja, hanem azt is, hogy „ez a Krisztus-esemény a közepe és a titkos iránypontja az egyes ember, a vallások és filozófiák legnemesebb törekvéseinek. Erről a látó hittel elfogadott Krisztus-központról körülnézve fény derül arra is, hogy az ember szellemi törekvései mely pontokon, miért futnak zsákutcákba, és merre vezet a kiút ezekből”.

Portré: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. november 16-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.